Hamar meglátszik, vagy mégsem ... (játék)
Látogatók száma: 61
Nézem a régi fényképeimet és olyasmikre jövök rá, ami eddig fel sem tűnt.
Itt van mindjárt ez a „kakastaréjos”, ahol már látszik nem lesz belőlem csúnya leány.
Mindjárt a következő az óvodai csoportkép, ahol az látszik, valami nincs rendben velem. Bizony nem volt, mert megbetegedtem, olyannyira, hogy félő volt túl sem élem. Az óvó néni kérése volt, hogy az anyukám vigyen be az óvodába, legalább addig, amíg a fénykép elkészül. (Lehet, megfordult a fejében, ha kicsi életem befejeződik, akkor legyen mit a szüleimnek nézegetni).
Igen ám, de én már akkor egészen más gyerek lehettem, amit később sokszor is bizonyítottam.
A fényképész elkezdte az óvodásokat egyesével fényképezni, hogy meg legyenek örökítve, kicsit nagyobb, kicsit másabb formában is.
Láss csodát: én már azon a fotón, valósággal kivirultam, hol volt már akkor arcocskámról a fájdalom és a sok átélt kín. Önmagamat akartam adni; lám én ilyen vagyok. Egy festő is jelen volt az óvodában, és kérésre elkészítette ő is a „művét”. Arról a fényképről a szüleim is készítettek festményt, ami már színes volt. Nagyon megszerettem a képet, a mai napig az eredeti keretezett formájában a szoba falát díszíti.
A bekeretezett régi fényképek, igaz ma már nem divat, én azért megtartottam őket.
Nos, itt van ez a kis kori fénykép, amelyen az látszik milyen szeretettel ölelem magamhoz a cicát. A cica szeretete már akkor elkezdődött, ami időnként alább hagyott, de most ismét visszatért.
Na és itt van ez a 16-17 éves kori, amikor már nem igazán tudtunk magunkkal mit kezdeni, hiszen még nem voltunk felnőttek, de annak akartunk látszani. Ekkor már dolgoztam, életem második munkahelyén, ahol több mint három évtizedet lehúztam. Nem vagyok büszke magamra, hisz kezemben a cigaretta, amit azért többszöri próbálkozás után, csak sikerült végleg letenni.
1967 novembere volt. Az első olyan november az életemben, - ami sorsdöntő emlék lett, a későbbiekben többször is a november fontos szerepet töltött be az életemben-, ekkor halt meg anyai nagyapám. Imádtam; kedves, hajlott hátú kis „öregemberként” él az emlékezetemben, bár később már tudtam, hogy nem volt annyira idős, hisz halálakor hetven éves volt.
Az akkori elvárások szerint (nálunk családi hagyomány), a gyász miatt, én fekete ruhát hordtam fél éven át. Gondolom emiatt, a férfiak a munkahelyemen elneveztek „fekete Vénusznak”. Akkor tetszett a becenév, mert igazi nőnek éreztem magam.
A cikket írta: D Klári
Hozzászólások
időrendi sorrend
Bénaság Zsuzsa a neved. Megtaláltam a kápeket, nagyon jók,nézegetni valók.
Még hogy bénaság; ezt nem mondhatod magadról, hisz csak megtaláltad.
Én nem győztem a segítséget kérni, sokszor elakadtam ...
Óvodáskori fotóidat elnézegetve, én csak bájos kislányt látok, egyik képen taréjos, nagyon aranyost, a másikon egy ducit - elmondásod szerint ennek meg volt a jó oka - ... a harmadik fotód mindennel dacolva, a rosszat is kipróbálva már egy kész nő... minden után és minden előtt... :-)
Mire valók az emlékeink? Arra, hogy megosszuk és közelebb kerüljünk egymáshoz... és megőrizzük az utókornak. :-)
Az óvodás kori képem ide nem tenném fel semmi kincsért, mert a masnim úgy lapul rá a fejemre, amire nem lehetek nagyon büszke. Nem is az anyu tehet róla, nem ő tette a hajamba, nem is tűrtem volna, hanem az óvónéni... aki kis telefont tett az ölembe, így elterelte a cseppnyi figyelmemet..., amíg lekaptak... a többit anyu mesélte el, hogy én is nagybeteg voltam, csoda, hogy itt vagyok... az oltás, ami elmérgesedett és le tudott venni a lábamról...
A lelapult masnis kislány is Te voltál, még betegen is. Én szeretném megnézni azt a fényképet. :)
puszi
Fekete Vénusz, ez szuper! :)
Mire valók az emlékeink? Arra, hogy megosszuk és közelebb kerüljünk egymáshoz... és megőrizzük az utókornak. :-)
Az óvodás kori képem ide nem tenném fel semmi kincsért, mert a masnim úgy lapul rá a fejemre, amire nem lehetek nagyon büszke. Nem is az anyu tehet róla, nem ő tette a hajamba, nem is tűrtem volna, hanem az óvónéni... aki kis telefont tett az ölembe, így elterelte a cseppnyi figyelmemet..., amíg lekaptak... a többit anyu mesélte el, hogy én is nagybeteg voltam, csoda, hogy itt vagyok... az oltás, ami elmérgesedett és le tudott venni a lábamról...