Megfordult a világ

Látogatók száma: 58

2 évvel ezelőtt írtam utoljára, utána nem sikerült ide visszatérnem. Elvoltam foglalva magammal és az önsajnálatommal. Most, hogy eltelt ennyi idő, úgy gondolom, ideje visszatekinteni egy kicsit, és elmondani, mitől lettem az aki most vagyok.

2011 májusában, lassan egy év házasság után úgy ereztem, hogy sehova se tartok, semmi sem változik, csak el innen.
Nem India-ban élek, hanem az arab világban (nem dubai), ami lássuk be, azok akik sosem éltek (és nem csak átutazóbán voltak) meg ennyire más világban, azok csupán jó tanácsokkal latjak el azokat, akik ott élik mindennapjaikat. Én 4 éve, hogy idekerültem, 2009 október 6. Ez az én dátumom, azóta hagytam el Magyarországot, és mint jól nevelt külföldi magyar, látogatok haza 2 évente.
Megtanultam itt élni. Átformált, és olyan tulajdonságokat hozott ki belőlem, amiket sose tudtam volna elképzelni. Agresszió mindennapos. Kénytelen vagyok használni, ha el akarok érni valamit. A rasszizmus szót nem használnám, de tudom, hogy a ranglétrán nekem hol a helyem, és azt is tudom, hogy egy filippin kiszolgálónak hol. Mindenki tudja, és senki nem panaszkodik. Egyszerűen itt így működnek a dolgok. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy lékezelően bánok velük, de más intelligencia szintet kell megütni velük ahhoz, hogy működjenek a dolgok a megszokott kerékvágásban.
Dolgozó külföldi nő lettem itt. 2012 januárjában egy teljes állasban találtam magam. Szakmámon belül helyezkedtem el, igazi emberek és kihívások között. Nem számított a túlóra, sem a hétvége, sem az, hogy elvesztettem a prioritást. Mindenem volt a bizonyítás, nem akartam picit sem engedni az elvárásaimból, sem azt elfogadni, hogy bárki lássa, elgyengültem. Egy teljes éven át bírtam, gyűrtem a napokat, magamat és az egomat.
Egyszer nem ment, és elszakadt az erőm cérnája. 26 évesen stresszfekélyt diagnosztizáltak. Azt mondta az orvos, hogy ilyen fiatalon nem diagnosztizált meg senkit ezzel a betegseggel. Aznap minden megváltozott. Hazamentem, és bocsánatot kertem a férjemtől. Elmondtam mennyire sajnálom, hogy nem törődtem vele többet, mennyire sajnálom, hogy elfelejtettem a számomra igazan fontos dolgokat, és az egom legyőzte az érzelmeimet. Közöltem vele, hogy milyen betegségem van. Beszélgettünk. Döntést hoztam. Támogatott. 2013 június 24-én felmondtam. Másfél év szakma és hajsza azért, hogy egy pofontól felébredjek, és átrendezzem a dolgaimat. Úgy mentem haza, hogy újra nem volt munkám. Azonnal visszajöttek az emlékek. Rettegtem. Nem fogom még egyszer kibírni. Nem stresszelhetek, mert a 6 hónapból 1 év lesz a gyomorkezelés. Nem ez a célom, meg kell gyógyulnom. Találnom kell munkát. Találtam.
Két állasom is van. Egy teljes állas, és egy szabadúszó. Nem azért van kettő, mert éhezünk, hanem mert ezt akartam. ÉN. Heti két nap iroda a teljes állasban, a többit itthonról intézem, nyugalomban, tengerparton, napsütésben, csöndben. Mindkét munkát szeretem. Játszom a tűzzel, és tudom, hogy hamarosan választanom kell a kettő között, de egyelőre nem érzem annak a veszélyét, hogy újra bajba sodrom magam. Jól vagyok. Szeretem amit csinálok és úgy, ahogy csinálom. A visszajelzések mindig dobnak egy szintet a napomon. Minden nap fáradt vagyok, minden nap érzem, hogy letettem az asztalomra valamit, amire jólesően gondolok. Nem érzek veszélyt, nem érzem azt, hogy rosszul csinálom. Nem az egom az ami befolyásol. Csak tudom, hogy hova lepek és hogyan. Tudom, milyen erőfeszítés kell ahhoz, hogy este 6-kor mikor belépek a lakás ajtaján ne kelljen visszafordulnom a napi munkám után, hogy igazoljam magam. Magamnak és magamért dolgozom, és magunkért élek, amiben mi ketten hiszünk.
Feleség lettem az elmúlt 2 évben. Beleadtam mindent, mit tudtam. Változtam, kívül belül, ízlésileg és gondolkodásilag. Érzem, hogy erősödik bennem az anyai ösztön, de nem rohanok vele. Azt hiszem, ennek a csodának úgy kell megtörténnie, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Amit sosem olvasok el. :)
Felnőttem. A kislányból felnőtt nő lett, aki élvezi azt, amit csinál. Tudja, hogy jó úton halad afelé, amit kiépít magának minden egyes nap.
Nemrég megkérdeztek tőlem, hogy mi lesz velem 5 év múlva, hogy fogok visszatekinteni magamra? Azt valaszoltam, hogy remélem egy büszke anyuka leszek, akinek csodalatos gyermekei lesznek, és akik majd egyszer biztos meg fogjak kérdezni tőlem, hogy "Anyu, te mit adtál fel értünk?" Azt fogom válaszolni, hogy: "Semmit és mégis mindent".

A cikket írta: Nour

támogatóink