Mire születtél?
Látogatók száma: 83
Van egy pillanata az életnek, amikor évek hosszú keresgélése után egyetlen szempillantás alatt könnyedén megvilágosodik benned az, hogy mire születtél.
Egész életemben kerestem, hogy miben vagyok jó, hogy mire születtem. Valahogyan semmiben se voltam kiemelkedően jó, hogy arra azt mondtam volna, hogy ez az én hivatásom vagy ilyesmi.
Mindig csendes gyerek voltam, nem szerettem feleslegesen beszélni, de szerettem hallgatni a felnőttek beszélgetéseit. Amiért nem voltam túl bőbeszédű, azt hitték, hogy visszamaradott vagyok, pedig csak nem szerettem magam produkálni. Az iskolaérettségemet se tudták eldönteni, mert nem voltam hajlandó megcsinálni a feladatokat. Akkor az egyik óvónő azt mondta, hogy ad egy csomag cukrot, ha megcsinálom, és ezzel rávett, mehettem iskolába. Nem tudom miből gondolta, hogy megvásárolható vagyok? Cukrot ugyan nem adott, de a bizalmam ennek ellenére is töretlen az emberekben. Talán néha túlságosan is, de inkább így legyen, mint ellenkezőleg.
Felnőve se szerettem sokat dumálni, viszont mindent megfigyeltem, ami körülöttem zajlik. Egyszer egy társasággal mentünk buli előtt kocsmázni, és szokásosan háttérbe szorultam... vagy vonultam? Ekkor az egyik rendőr megszólalt, hogy megfigyelte, hogy én nem beszélek sokat, de mindent megfigyelek és mindent látok. Talán nyomozónak kellett volna lennem? Valóban... attól, hogy nem mondom ki mindig, hogy mit gondolok, még nagyon is van véleményem. Ez általában a szememben tükröződni is szokott. Talán túlságosan is, ezért egy időben rászoktam, hogy elforduljak, ha csúnyákat gondolok, de nem akarom kimondani. De nagyon eltértem a tárgytól, pedig nem is erről akartam beszélni... Sosem tudtam, hogy mi akarok lenni. Hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel.
Amikor pályaválasztás volt sem tudtam mit válasszak. Nagyon szerettem rajzolni, talán ez volt az egyetlen, amihez értettem is valamicskét, ezért a művészetire jelentkeztem, de anyámék a dísznövénykertészt javasolták és oda egyből fel is vettek. Kertész lettem. Szerettem, mert a föld és a természet szeretete a véremben van, de még nem volt az igazi. Valami mindig hiányzott. Egy osztálytársamat és gyerekkori barátnőmet, ha megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, ő mindig azt mondta, hogy "anyuka". Milyen jó volt neki, hogy ezt ilyen világosan tudta. Mára az is lett.
Amikor elkezdtem dolgozni, bármit is csináltam vagy bármivel is foglalkoztam, mindig megkérdeztem magamban: Ez minden? Ez az élet, hogy dolgozunk, aztán megöregszünk és vége mindennek? Amikor írni kezdtem már jobb volt. Jó érzés volt átadni valamit, de még mindig kevés volt, csak pillanatnyi. Közben férjhez mentem és ezáltal rájöttem, hogy nagyon szeretek gondoskodni másokról.
Úgy éreztem, hogy ha lenne egy csapat gyerekem, akik körülöttem szaladgálnának, naponta megtölthetném a pocakjukat finomságokkal, akkor nagyon boldog lennék. De nem lett és valami mindig hiányzott. Egyszer egy szerzőtársam kérdezte, hogy ha lenne egy nagy családom, az engem tényleg kielégítene, nem kellenének szellemi célok? Olyan fura kérdés volt. Baj, ha egy nő tökéletesen boldog tudna lenni pusztán családanyaként? Muszáj lenne meghódítanom a világot is valamilyen formában vagy rekordokat döntenem?
Néha kapok kölcsön-gyerekeket. Van valami fura képességem, hogy pótanyai törődéssel tudok szeretni olyan gyerekeket, akiknek erre van szükségük. Valamiért nagyon könnyen megy, jön magától. Inkább visszafogni nehéz magamat ezen a téren.
Most úgy alakult, hogy ismerőseim, nagyszülők kivettek az intézetből három testvért és én hétvégére vagy egy-egy napra elcsenem őket. Az első alkalommal nem is hárman, hanem négyen voltak nálam az unokatestvérükkel együtt. Három, öt, nyolc és tizenkét évesek. Gondolkodni nem volt időm, amikor felváltva kértek inni, miközben én próbáltam nem odaégetni a krumplislángost. Hol egyik kért valamit, hol a másik mesélt, hol a harmadiknak segítettem orrot fújni, hol a fürdőbe kellett a lámpát felkapcsolni, mert nem érte fel az egyik, hol... Amikor eltelt pár óra hirtelen megrohant az érzés: erre születtem.
A cikket írta: Virág
Hozzászólások
időrendi sorrend
Érettségi után nagyon szerettem volna rajz-matek szakra vagy a Képzőművészetire menni, de sajnos úgy alakult az életem, hogy nem sikerült. A volt osztálytársaim közül szinte mindenki diplomás, jobbnál jobb karriert futottak be, míg én "csak" anya lettem. Azonban semmilyen karrierért vagy magas életszínvonalért soha nem cserélném el őket, boldog vagyok és hálás, hogy ők vannak.
Különleges képességed van a gyerekekhez, ha türelemmel és örömmel tudsz velük foglalkozni. Erre tényleg születni kell. :-)
Puszi