újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

5 lépcső - Elfogadás

Látogatók száma: 109

Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb, ami csak történhetett éppen az, addig nincs elfogadás.

Végigjártuk már a hullámvasutat, voltunk lenn, voltunk erősek, dühösek és depressziósok, nincs mese, ezt az utat végig kell járnunk. Hiába menekülünk előle, évtizedekig is csücsülhetünk a saját börtönünkben, semmit sem érünk el vele, csak magunknak ártunk, legyen az kis elfogadás, vagy nagy. Ha nem vagyunk képesek kikecmeregni egy apró helyzetből, amikor mondjuk a piacon valaki a szemünkbe mondja, hogy hú de meghíztál, vagy hű de megöregedtél, akkor abból sem fogunk, ha iszonyatosan féltékenyek vagyunk, vagy esetleg megerőszakoltak. Nem beszélve itt a halottaink elengedéséről, vagy akár egy betegség túléléséről.

Minden tekintetben, minden apró vagy nagyobb témában végig kell járnunk ezt az utat, nem lehet elkerülni. Minden elfogadás egy új élet kezdete. Azt a "cipőfűzőt" már bekötöttük, most jöhet az "írás, olvasás" megtanulása. Mi lenne, ha egy gyerek nemet mondana a járásra, olvasásra stb? Na éppen olyan amikor valaki azt mondja, nem akarok fejlődni, nem akarok elfogadni, tehát beletörődő, vagy menekülő stratégiát játszik. Az ő szemszögükből félelmetes és károsnak tűnik a változás, ám aki már túl van ezeken, egyszerűen értelmetlennek tűnik az akadékoskodásuk. Mert bizonyos témában szabaddá válhat az ember, hát ez miért nem jó?

Itt már nincsenek kategóriák, ide kizárólag a szintetizáló jut el. Azt gondolom eleve mindenkinek csak az okoz gondot, ami mélyen a félelmébe vág. Nem mindig mindenben játszunk a stratégiákkal. Van, hogy egy ember simán vesz egy pénzügyi akadályt, minden gond nélkül végigjárja a szakaszokat, kicsi kilengésekkel megemészti és a depresszió is csak egy mély sóhaj, vagy egy fejcsóválás keretében fejeződik ki és már pötyögi be a megoldást, de egy pörkölt megfőzése már olyan kihívás neki, mint első ránézésre Dávidnak Góliát. Ilyenkor persze mindenki más azt mondja, hogy hát miért nem képes rá a másik, hát ez egyszerű, egy pörkölt, vagy egy cipőfűző, ugyan már, vagy egy milliós utalás, vagy egy birtoklási vágy megemésztése? Mi olyan nagy dolog benne?

Irtózatos félelmek mozognak az emberekben, ráadásul ezekre olyan mérhetetlen tabukat vagyunk képesek építeni, hogy egyszerűen elképesztő. Borzasztó energiákat emészt fel ez a sok kikerülő-hadművelet, hogy még véletlen sem találkozzunk a tüskénkkel. Ahogy egy klausztrofóbiás inkább gyalogol 25 emeletet, mint hogy liftbe szálljon. Pont ezt csináljuk a saját félelmeinkkel. Inkább ezerszer összeveszünk a párunkkal, rokonokkal, akárkikkel, mint hogy tudomásul vegyük és tegyünk mondjuk a féltékenységünket kiváltó ok ellen. Az ok a bizonytalanság, önbizalomhiány, ebben pedig nem más a hibás, hanem én magam. Én ragaszkodom, mert én hiszem azt, hogy a másik nélkül én kevesebb vagyok, vagy magányos, vagy akármilyen. ÉN HISZEM AZT, MERT EZ AZ ÉN FÉLELMEM. De ez csak egy példa. Felhozhatnám akár a társfüggőséget, a bántalmazásokat, az alkoholizmust, a drogfüggőséget stb.... ezer példa, mindegyiket kiváltja valami, mert mind egy reakció csak, valaminek a pótlása. Az élet arra való, hogy legyőzzük a félelmeinket és boldogok legyünk. Ez pedig fájdalommal jár. Mese nincs.

A fájdalomnak azonban vannak hozzávalói. Elsődlegesen kell hozzá két anyag, ami reakcióba lép egymással, valamint egy közeg, ahol ez megtörténik. A két anyag határai ütköznek, ami savként marja a lelkünket. Tehát ha az egyik hiányzik, vagy megszűnik, nem jön létre a fájdalom, vagy ugye elmúlik.
1. egy fizikai közeg, ahol létrejöhet a reakció (ez a fizikai világ, a testet öltött lélek színpada)
2. kell egy én, egy egó, egy személyiség, tanult határokkal (szocializálódott személyiség)
3. kell egy másik, egy kiváltó ok, egy irritáló momentum, ami vagy aki beleütközik a határaimba (MÁSKÉNT szocializálódott személyiség)

Itt tehát a kulcsszó a határok, mert ugye megtehetjük, hogy elpályázunk a földi világból, de nem sok értelme van. Megtehetjük, hogy elmenekülünk, vagy elzárkózunk a világtól, de ennek sem sok értelme van ugye hosszú távon (bár nagyon fontos önismereti fázis a remeteség). Megtehetjük azt is, hogy másokat hibáztatunk, de ezzel sem érünk messzire, csak betegségeket és sérüléseket szedünk össze. Így tehát egyszerű a képlet, amíg létezünk, amíg csak élünk, itt a Földön, addig mindig lesz valaki, aki belesétál a határainkba és ezen nem lehet változtatni. Amin viszont lehet, azok a határaink, azaz a hozzáállás. A szemszög, a kihívás és lehetőség minden egyes fájdalomban ott van, mindegyikkel bekötünk egy cipőfűzőt, megtanulunk valamit, amit használnunk kell.

Az elfogadás érzéséről is ejtenék néhány szót. Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb ami csak történhetett velem az, addig nincs elfogadás. Amíg nem tudok fájdalmas érzések és görcsök nélkül, felszabadultan beszélni valamiről, addig nincs elfogadás. Amíg képtelen vagyok akár idegenek (akár ismerősök) előtt bevállalni az életem fordulatait, a hibáimmal együtt, addig nincs elfogadás. Amíg szégyenkezek, vagy titkolózok bizonyos eseményekről, addig nincs elfogadás. Persze vannak szintek itt is. Nem muszáj világgá kiabálni az életünket, de ha éppen adódik, simán minden félelem nélkül tudjunk beszélni róla a másiknak, akárkinek, hisz nincs mitől félni. Amikor félünk attól, hogy visszaélnek valamivel és ezért nem mondunk el dolgokat, akkor az nem elfogadás. Az tagadás, az szégyenérzet, az beletörődés. Ha mégis visszaélnek vele, mondjuk támadnak érte, az már a másik szegénységi bizonyítványa, nem elfogadása. Ha mondjuk meleg vagyok és én büszkén vállalom, de ezért akárki piszkál, vagy a szememre veti, az az ő saját kicsinysége, az a másik felelőssége. Mi megtehetjük, hogy vállat vonunk, vagy elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk úgy, ahogy vagyunk, sőt, ez akár akarjuk, akár nem, lerí rólunk, akkor a másik irigysége, a másik kelletlensége ellen nem tudunk tenni, max sajnáljuk és ez egy olyan viszonyítási alap, ami csontig hatol, mert boldog vagyok a tudattól, hogy én megharcoltam az árnyaimmal és nem leszek soha olyan kicsinyes és sajnálatra méltó, mint aki a szememre akarja vetni a saját igazságomat.

Az elfogadás felszabadít, boldoggá tesz és megnyugtat. Bizonyosságot ad, hogy helyesen döntöttünk. Örömteli érzés, nem kényszerű. Ha mást érzünk egy esettel kapcsolatban, akkor ott még sok dolgunk van. Vizsgáljuk meg nyugodtan, hogy hol tartunk az 5 lépcsőben és ha igazán őszinték vagyunk, megtaláljuk a helyünket.

kép:blog.xfree.hu

A cikket írta: Ailet

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

Szia Ailet!

Tudhatod, hogy az őszinteség tőlem nem áll távol. Sőt, talán túlontúl az voltam nemegyszer. Ezért megkaptam a magamét. Kiadom magamból, hátha segít, átmenetileg talán - gondoltam. Miért van erre szükségem kérdezték nem egyszer? Olyan emberek, akik maguk is hasonló helyzetben lehettek, voltak, vannak. De nem beszélnek róla, mert inkább magukba roskadva, szenvednek tovább. Aztán egyszer-egyszer kitörnek és nem érted az összefüggést? Mi történt?
Semmit nem tudsz róla, hogy jutott el idáig? Segítenél, legalábbis megpróbálnád, de nem tudsz, mert nem ismered se az előzményeket, se semmit... Amin egyszer te túljutottál, az a másik előtt még ott áll. Hogyan is értethetnéd meg vele, hogy mindenen túl lehet jutni, csak akarni kell! Persze, ha olyan lenne, mint te.

Kevés ember az, akinek magától ez sikerülhet. Lássuk be, hogy minden "csapáson" magunknak kell először keresztül mennünk. Segítséggel vagy a nélkül, de a fő kérdés az, hogy mi magunk képesek vagyunk e arra, hogy változtatni akarunk. És ha akarunk se biztos, hogy sikerül. Ez is nagyon különböző... Nem mindenki képes rá. Ki tanította meg rá? Ezt előre nem lehetett tudni. Senki. Magától kell talpra állnia? A kilátástalanságon túljutni akár, először csak gondolatban? Hová, kihez fordulhat az elesettségében? És ez itt a lényeg. Olyankor, amikor nagyon maga alatt van valaki, nem tudja még azt sem, hogy kire, mire számíthatna, kihez fordulhatna?
Ebben kell a segítség.
Mert amikor már kapott valamit lökést, akkor talán tovább tud lépni... Elfogadni a helyzetet és továbblépni.

Tudod, ha valaki képes magától talpra állni, akkor azt mondjuk le a kalappal előtte, ezt is megoldotta, de mennyi sérülés éri közben?
Ez nem egy egyszerű kérdés.

Pussz,
Éva

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Szia Ailet!

Tudhatod, hogy az őszinteség tőlem nem áll távol. Sőt, talán túlontúl az voltam nemegyszer. Ezért megkaptam a magamét. Kiadom magamból, hátha segít, átmenetileg talán - gondoltam. Miért van erre szükségem kérdezték nem egyszer? Olyan emberek, akik maguk is hasonló helyzetben lehettek, voltak, vannak. De nem beszélnek róla, mert inkább magukba roskadva, szenvednek tovább. Aztán egyszer-egyszer kitörnek és nem érted az összefüggést? Mi történt?
Semmit nem tudsz róla, hogy jutott el idáig? Segítenél, legalábbis megpróbálnád, de nem tudsz, mert nem ismered se az előzményeket, se semmit... Amin egyszer te túljutottál, az a másik előtt még ott áll. Hogyan is értethetnéd meg vele, hogy mindenen túl lehet jutni, csak akarni kell! Persze, ha olyan lenne, mint te.

Kevés ember az, akinek magától ez sikerülhet. Lássuk be, hogy minden "csapáson" magunknak kell először keresztül mennünk. Segítséggel vagy a nélkül, de a fő kérdés az, hogy mi magunk képesek vagyunk e arra, hogy változtatni akarunk. És ha akarunk se biztos, hogy sikerül. Ez is nagyon különböző... Nem mindenki képes rá. Ki tanította meg rá? Ezt előre nem lehetett tudni. Senki. Magától kell talpra állnia? A kilátástalanságon túljutni akár, először csak gondolatban? Hová, kihez fordulhat az elesettségében? És ez itt a lényeg. Olyankor, amikor nagyon maga alatt van valaki, nem tudja még azt sem, hogy kire, mire számíthatna, kihez fordulhatna?
Ebben kell a segítség.
Mert amikor már kapott valamit lökést, akkor talán tovább tud lépni... Elfogadni a helyzetet és továbblépni.

Tudod, ha valaki képes magától talpra állni, akkor azt mondjuk le a kalappal előtte, ezt is megoldotta, de mennyi sérülés éri közben?
Ez nem egy egyszerű kérdés.

Pussz,
Éva

Szia Éva!

Pontosan értem miről beszélsz, a sors fintora - számomra az - hogy bármikor szükségem lett volna valakire, aki segít, mindig ott álltam egyedül. Egyedül kellett mindig mindenen túltennem magam. Valahogy így alakult. Valaki azt mondta egyszer erre, hogy bizonyára a sors, vagy Di tisztában van vele, hogy meg van bennem az erő, hogy egyedül is megbirkózzak a dolgokkal. Köszi, ettől még nem kevésbé nehéz az elfogadás. Ahogy írod is, csak azt tudom elmondani én hogyan csináltam, hogyan lettem az, aki, hogyan rakosgattam össze magam, milyen elvek szerint stb. Mindenki más meg vagy tanul belőle, vagy marad, ahol van. Nem tud senki segíteni, csak magunkon tudunk segíteni, ha már végre elegünk van. Ha eleget szenvedtünk, akkor tovább lépünk, nem sajnáljuk (sajnáltatjuk) magunkat örökké. Persze vannak szakaszok, mikor jól esik egy kis ajnározás, de..... van az a pont, amikor már sok az önsajnálat. Terhes még saját magamnak (saját magunknak is) tehát nincs más hátra, mint előre. Változni sosem késő!!!!

Köszönöm, hogy meglátogattál! Érdekes és fontos a véleményed!
Pusz:A

megtekintés Válasz erre: Ailet

Szia Éva!

Pontosan értem miről beszélsz, a sors fintora - számomra az - hogy bármikor szükségem lett volna valakire, aki segít, mindig ott álltam egyedül. Egyedül kellett mindig mindenen túltennem magam. Valahogy így alakult. Valaki azt mondta egyszer erre, hogy bizonyára a sors, vagy Di tisztában van vele, hogy meg van bennem az erő, hogy egyedül is megbirkózzak a dolgokkal. Köszi, ettől még nem kevésbé nehéz az elfogadás. Ahogy írod is, csak azt tudom elmondani én hogyan csináltam, hogyan lettem az, aki, hogyan rakosgattam össze magam, milyen elvek szerint stb. Mindenki más meg vagy tanul belőle, vagy marad, ahol van. Nem tud senki segíteni, csak magunkon tudunk segíteni, ha már végre elegünk van. Ha eleget szenvedtünk, akkor tovább lépünk, nem sajnáljuk (sajnáltatjuk) magunkat örökké. Persze vannak szakaszok, mikor jól esik egy kis ajnározás, de..... van az a pont, amikor már sok az önsajnálat. Terhes még saját magamnak (saját magunknak is) tehát nincs más hátra, mint előre. Változni sosem késő!!!!

Köszönöm, hogy meglátogattál! Érdekes és fontos a véleményed!
Pusz:A

Szia Ailet!

Nem hiszem, én tudom, hogy te sok mindent megteszel annak érdekében, hogy mások is úgy lássák a dolgokat, ahogyan te. Mi sem egyszerűbb lenne követni lépésről, lépésre. Sokan vannak ám már ezen túl, a nélkül, hogy ezeket a lépéseket ismerték volna. Én is már csak utólag szerzek róla tudomást. Megerősít abban, hogy nem tehettem mást. Miután magamon segítettem, hiszem, hogy mások is képesek ezeken a dolgokon túljutni. Nélkülük nem fog menni. Eljutni valameddig csak a saját erőből képes az ember... Éppen azért, mert már elege van az önsajnálatból és cselekednie kell, különben megcsömörlik. Lebénul és már képtelen, segítség nélkül talpra állni....
Nézni a négy falat még mindig jobb, mint olyan embert, aki már nem vesz észre! :-)

Puszi,
Éva

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Szia Ailet!

Nem hiszem, én tudom, hogy te sok mindent megteszel annak érdekében, hogy mások is úgy lássák a dolgokat, ahogyan te. Mi sem egyszerűbb lenne követni lépésről, lépésre. Sokan vannak ám már ezen túl, a nélkül, hogy ezeket a lépéseket ismerték volna. Én is már csak utólag szerzek róla tudomást. Megerősít abban, hogy nem tehettem mást. Miután magamon segítettem, hiszem, hogy mások is képesek ezeken a dolgokon túljutni. Nélkülük nem fog menni. Eljutni valameddig csak a saját erőből képes az ember... Éppen azért, mert már elege van az önsajnálatból és cselekednie kell, különben megcsömörlik. Lebénul és már képtelen, segítség nélkül talpra állni....
Nézni a négy falat még mindig jobb, mint olyan embert, aki már nem vesz észre! :-)

Puszi,
Éva

Szia Éva!

Minden egyes dologban, minden momentumban, bármi jön az életben, ezeket a lépcsőket meg kell járni. Ha tudatosan figyeli az ember hol tart és mik az elvárásai na és persze mérlegel, hogy miért pont az az elvárása.... hisz tudod, akkor sokkal könnyebb lemondani örömmel.... Aztán ha elegünk lesz, majd változtatunk, mert elsősorban csakis mi magunk dönthetünk a változásról, más nem. Amíg nem szenvedtünk eleget, nem fogunk változtatni, hiába minden segítség. Csak mi magunk léphetünk, nem más. Abban hogy ki mit szeret nézni, a négy falat, vagy egy másik embert, abban is magunk döntünk.... a saját elkövetett hibáink eredménye a helyzet. A következményeket vállalnunk kell, ennyi. A sors kegyetlenül igazságos....
Pusz:A

megtekintés Válasz erre: Ailet

Szia Éva!

Minden egyes dologban, minden momentumban, bármi jön az életben, ezeket a lépcsőket meg kell járni. Ha tudatosan figyeli az ember hol tart és mik az elvárásai na és persze mérlegel, hogy miért pont az az elvárása.... hisz tudod, akkor sokkal könnyebb lemondani örömmel.... Aztán ha elegünk lesz, majd változtatunk, mert elsősorban csakis mi magunk dönthetünk a változásról, más nem. Amíg nem szenvedtünk eleget, nem fogunk változtatni, hiába minden segítség. Csak mi magunk léphetünk, nem más. Abban hogy ki mit szeret nézni, a négy falat, vagy egy másik embert, abban is magunk döntünk.... a saját elkövetett hibáink eredménye a helyzet. A következményeket vállalnunk kell, ennyi. A sors kegyetlenül igazságos....
Pusz:A

Szia Ailet!

Nem véletlenül ajánlom a cikkeidet azoknak, akiknek még lehetősége van ezeket a lépcsőfokokat megjárni, felismerni, megtapasztalni, alkalmazni, (élni vele)... Lehetőleg jól. A hová jutás, ha mindezt követik, ha nem, a beláthatatlan következmények, minden e köré helyeződik..., Csak alkalmazás, következetesség, Nekem mi a jó - kérdése lenne az egész?... Nagy próbatétel, mert nem egyedül élünk.

A honnan jöttem, hová tartok? A cél. Már rég nem egyedül járom az utam. Hogy ne ragadjunk le ott, ami nem jó, embert próbáló, a kitörés, a lehetőségekbe kapaszkodás, a változtatni akarás... Mindez csak rajtunk múlana? Az akadályok léküzdése... (hozzátartozók pl. hol vannak?) Nem feladva a gyökereket. Semmi segítség nélkül mindezt megvalósítani? Hogy milyen árat fizetünk egy-egy lemondás, lemondatás árán?.. (Itt már nem csak egyedül én döntök).

Idáig eljutni sem volt könnyű... hát még belátni, megtartani... Magunknak sem. Akkor másokkal hogyan érhetjük el? (Család, gyerek...)

Jól mondod, "a sors kegyetlenül igazságos..."

*
Ha engedtünk a kísértésnek egyszer-kétszer-többször és belekóstoltunk a jóba..., az állítólagos jóba, időnk sem volt megtapasztalni, mert mindenhez idő kell, és türelem, hogy megismerjük általa a rosszat... Tehát még csak ott tartottunk, hogy belekóstoltunk a jóba... Nem minden vonatkozásában nyerte el a tetszésünket még így sem az - állítólagos - jó... De a rosszhoz való visszatérést is elutasítjuk már...

Eljutunk odáig, hogy már nem tartozunk sehová. Ott még nem tartunk, hogy jó legyen, a rosszat meg már nem kívánjuk vissza. (A türelem talán még segíthet, de meddig?)...

Ennek érdekében máris ott van a lemondás kérdése a "miről"?.... az állítólagos jóról, amit igazán meg sem ismerhettem? A rosszról? Amibe nem kívánkozom vissza... Az "elfogadás és az elutasítás"... Egy ördögi kör.

Beszélgessünk. :-)
Éva

Valamit elfelejtettem, egy fontosat: a megtapasztalást. A nélkül semmi nem megy.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: