Egy depressziós (fel)vonásai...(1.)

Látogatók száma: 105

Figyelem...a téma sokak számára érzékeny lehet...

Nem értem, komolyan....
Sok év alatt sem voltam képes lenyugodni, és elérni azt a lelki erőt, hogy útirányt mutassak a Sors "ugató csahosának"... menjen más irányba, keressen más csontot magának.

Este bekészülten kikészültem.
Mit mondjak. Érdekes volt...
Így, hogy végiggondolom, ezen a színtelen ágyon, hideg falak közt, ahol fertőtlenítő szag terjed, és minden perc nyugodt-monoton.

Az úgy volt, hogy tegnap reggel elmentem egy éjjel nappiba, abba, ami tőlem egy utcányira van - mert nem volt kedvem multiba ténferegni -, és tudatos vásárlási szándékomnak köszönhetően hamar végeztem.
Mit vettem? Egy doboz pengét, és egy üveg konyakot.

Mosolyogtam.

A délelőtt hamar eltelt. Elővettem Mikszáth Úri muriját, és olvasgattam. Közben konyakoztam.
Nem ebédeltem, mivel napok óta nem főztem, csak egy abonett kenyeret rágcsáltam, de nem éhezés miatt, inkább unalomból...

aztán este lett.

Kilenc felé, amikor a szomszédság elcsendesedett, a fürdőbe mentem.
Kedvenc habfürdőmmel fűszerezve engedtem vízzel tele a kádat, és mielőtt beleültem - unalmas vetkőzésem után -, a szekrénybe nyúltam, és elővettem... a "tervem".
A víz melege nyugtatva simogatta háborgó testem, és szépen lassan gondolataimba merültem:

- Most befejezem. Elég volt! Hallod gonosz? Látsz? Na? Ugye erre vártál!? Ugye? Szinte hallom rémes vicsorod. Azt gondolod, úgy teszek, hogy neked adjak feladatot? Évekig? Nem. Nem húzom az időt. Elegem van. Hallod?!

Laza, de határozott mozdulattal nyitottam ki a dobozt. Az idő töredéke adott lendületet...nem féltem.

- Hallod? Látod? Elég volt!

Eszembe jutott tavaly egyszer, amikor a gyóntatószéken vádoltam a papot, meg mindent, és mindenkit... keresztem hátamon, a Nagyot, őt, aki a terheket rám tette folyton, és nem csak fából...
az atya végig hallgatott, és mit mondott amikor végeztem?

- Az út, a lehetőség, a szeretet, a hit, és a bizalom előtted van. Ha kinyitod lelkedben a kiskaput, meglátogatnak az angyalok. De hagyd magad...
ezt várja A Magas, az egyetlen Hatalom.

- Jó! Dehogy jó! Ez az, amit most hiszek, gondolok. -mormoltam a kádban...

Megcsörrent a telefonom. Feloldotta a bosszúm gőgjét, és nyúltam volna, hogy felkapom, de nem sikerült. A kezem nem mozgott.
Sírni kezdtem. Haragudtam magamra...

- Anyu! Öööö...Ne haragudj...-kattogott fejemben a megbánás hangja. Tenni akartam. Válaszolni. Éreztem, hogy ő hívott.
Próbáltam ismét kinyúlni, és valami ismeretlen belső erő emelte tettre a karom. Végre elértem.

Persze, hogy anyu volt.

Tárcsáztam is rögtön vissza:

- Hallo! Segítség! Hahó...anyu...

Semmi jel, csak egy szaggatott "foglalt hang" a túloldalon.

Tudtam, abba kell hagynom. Fel kell állnom.

- Istenem! Miért nem hagyod? Láss már kérlek. Adj kérlek "elfogadó akaratot". Bánt a fekete! Bánt az álom! Sebez a lét...szégyellem...fájom...bánom.

Újabb csörgés...

- Anyu, szia! Rosszat tettem. Idejönnél? Rendben? Siess. Várlak. A kulcsot tudod hol találod.

Kiléptem a kádból, leengedem a vörösre festett vízhabot. Magamtól terveltem ki, nem titkolom. Egy kék törölközőt nyomtam a csuklómra, majd a kád elé, a kis szőnyegre roskadtam, és sírni kezdem. Sirattam magam, gyászom, tegnapom...
Fájdalommal, de nem dühvel nyugtáztam:
- Még erre sem vagyok jó.

Fékcsikorgás jelezte anyu érkezését. Hallhatóan aggódott.

- Hol vagy kicsim?- Kérdezte kemény hangon...

- Itt vagyok, a fürdőben...

- Istenem, mit tettél drágám?!

- Sajnálom...úgy sajnálom.

A reggeli vizit nyolc fele kezdődött...
Kaptam pár kedves szót.
Amikor az orvostömeg kivonult, levettem a lázlapot...

A zöld margós lapon, pirossal állt a diagnózis(om):
Major depresszió, zárójelben vékonyabban suicid - volt -.