Isten adta, de nekem kell viselni...
Látogatók száma: 83
Mindenki volt már abban a helyzetben, hogy nem volt elégedett magával. Aki nem ezt mondja, az hazudik. Viszont nem mindenkinek van rá lehetősége, hogy könnyen változtasson a látott képen. Ilyenkor marad a megbékélés, vagy a depresszió. Inkább béke...
Egy másik cikkemben már írtam, hogy nem vagyok kimondott modell alkat. 160 centihez 78 kiló társul (ez a ma reggeli hivatalos mérlegelés állása). Ezen kívül számtalan olyan dolgot tudnék említeni magamon, amivel nem vagyok elégedett. Vannak dolgok, amin lehetne változtatni mondjuk tornával (úszógumi, combok, fenék) csak nincs hozzá kitartás. Vagy lehetne változtatni plasztikával (cici) csak nincs rá keret. Így marad az elfogadás, ami nem is olyan egyszerű.
Kezdjük az elején. Számtalan diétát kipróbáltam már, volt amelyik használt, de nagyon sokat kellett vele pepecselni és sokba kerültek az alapanyagok. És persze voltak teljesen haszontalanok is. A súlyfelesleg igazán azért nem "téma", mert az csak rajtunk múlik. Elhatározom, véghezviszem. Vannak persze esetek, amikor ez nem egyszerű, de eredményt mindenki tudna felmutatni, maximum nem elégségeset.
A természet engem még a súlyfeleslegemen kívül megajándékozott pár dologgal, amit ha tehetném vissza adnék, de mint tudjuk, ajándékot vissza adni nem illik. Szóval rosszak a szemeim, szemüveget kell viselnem. Szerencs a szerencsétlenségben, hogy a kontaktlencsét bírja a szemem. Lehetne műteni, de elég drága a műtét... elfogadva.
Kajlák a fogaim, amin a fogorvos tud ugyan segíteni, de ez is elég zsebbe nyúlós dolog. Igaz kajlák, de legalább egészségesek. Amíg nem lesz másik... elfogadva.
A legnehezebben elfogadott hibám a szeplő. Szeplős az arcom, a vállam, a karom. Számtalan apró kis bosszúság a bőrömön. Ezt volt a legnehezebb elfogadnom, de sikerült. Használtam fehérítő krémet, de csak elhalványította őket és nem igazán tett jót az érzékeny bőrömnek. Utáltam magam emiatt. Mára megtanultam elfogadni őket, viccelni velük. Hozzám tartoznak, én így vagyok én.
Elfogadásukban nagy szerepet játszott egy P-mobil koncert. Egy kis faluban játszottak és érkezett velük egy árus, aki relikviákat árult, kulcstartókat, pólókat, stb. Több alkalommal elmentünk az asztala előtt, útba esett a büfé felé... Természetesen szét is néztünk nála. Egyszer mikor mentünk "itatni", utánam szólt az árus (jó pár évvel idősebb volt nálam), hogy álljak meg egy pillanatra. Szeretne nekem adni egy kulcstartót ajándékba. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megálltam beszélgetni és elmondta, hogy Ő bolondulásig oda van a szeplős nőkért. És nem kell semmit adnom vagy tennem az ajándékért, csak azért kapom, mert neki nagyon tetszik, hogy én milyen büszkén tudom viselni a szeplőimet.
Na ez volt az az eset, ami egy pillanat alatt elfogadtatta velem a szepiket. Azóta érzem jól magam velük. Van élet a szeplőkkel!!! Mára már meg is szerettem őket. Egyedivé tesznek. Azt szoktam mondani, hogy ez olyan, mint a zebra csíkja. Nincs két egyforma! Tudok velük viccelni, szoktam mondani, hogy szita alatt napoztam, azért vannak.
A szeplőkhöz társul a szőke haj, és a fehér bőr, így gyakran németnek néznek. Ha németül szólnak hozzám, akkor vissza szoktam szólni németül, hogy "elnézést, nem értem!" (ezt az egy mondatot tudom németül). Akkor elmondják lassan, tagoltan. És akkor szoktam közölni, hogy azért nem értem, mert magyar vagyok!
Szóval rengeteg vicces helyzet alakulhat ki ezekből a dolgokból.
Rájöttem arra, hogy az elfogadás első lépése, hogy tudjak nevetni a hibáimon. Ha tudok viccelni velük, akkor már el is vannak fogadva.
A cikket írta: Gaby
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Hosszú évek tapasztalata mondatja velem, --számtalan fogyókúrát kipróbálva--,
egészséges életmód, sok mozgás,....és érezd magad jól a bőrödben.
Nagyon szupi, hogy az árus el tudta veled fogadtatni a szepiket. Nem is kell szégyenkezned.
Pedig ő igen nagy nőcsábász hírében áll.
Nagyon tetszett a cikk.
grat.
:)