Szégyen
Látogatók száma: 264
- Baleset! – mondta az anya bárgyú mosollyal, miközben visszafordult a borospohárhoz. - Rossz vér – mondta a nevelőapa röhögve, miközben becsukta mögötte az ajtót. - Kurva! –mondta a fiú eltorzult arccal, miközben pofon vágta.
Ismerte az érzést. Nagyon is jól. Először csak a mellkasa szorul össze, mintha jeges kézzel markolnák a bal oldalát, aztán szép lassan felkúszik a torkába, hogy aztán feltörjön, mint egy vulkán, a kétségbeesett sírás. Nem olyan ez, mint egy hirtelen felvillanás. Nem. Sokkal inkább, mint egy hógörgeteg. Kicsiben indul, de aztán kérlelhetetlenül növekszik, egészen addig, míg mindent el nem áraszt. Undorodott. Undorodott az egész világtól, a gyomra forgott, a szégyenérzet fojtogatta.
Nem vitt magával semmit, csak a szégyent. A kapu felé menet még nekidőlt a vályogfalnak, talán, hogy el ne essen, vagy azért, hogy utoljára beszívja az otthon illatát. Az otthonét, amelyik becsapta. A bozontos kutya odadörgölőzött a lábához. Lenyúlt, megsimogatta a fejét, majd határozottan odébb tessékelte. Elszánt léptekkel haladt a gyér világítású utcán a folyó felé. Hideg volt, de ez nem tartotta vissza, konokul sietett előre.
Kapualjak, lámpaoszlopok, kukák mellett haladt el, csupa olyan dolog, gondolta, amiket soha sem fog többé látni. Bosszantotta a házakból kihallatszó tompa nevetés, a leves illat, a kutyaugatás. Mintha mindez az életre emlékeztetne, amihez neki hamarosan semmi köze nem lesz. Lehelete fehér ködként ölelte körül az arcát, mintha a lelke távozna apró adagokban. Jobb is így, gondolta, talán elfogy, mire odaér. Bízott benn, hogy elég erős lesz. Erősebb, mint azon a délutánon, amikor a nevelőapja bezárta a szobaajtót. Erősebb, mint amikor nyüszítve kuporgott a sarokban, miután a férfi dolga végeztével magára hagyta. Erősebb, mint az anyja, aki nem vette védelmébe, mindezt csak hagyta. Nem akart szembenézni a saját félelmével. Félt már eleget. Most erős akart lenni, le akarta győzni az életösztönt. Mintha ez a megújult határozottság felmelegítette volna elgémberedett tagjait. Még egyszer, futólag végiggondolt mindent. Így lesz ez jó, nyugtatgatta magát, miközben elérte a folyó árterét.
A hídig még át kell evickélnie a rakodópart kőtengerén. Csetlett, botlott, egy éles kő felsértette a lábát. A hirtelen jött fájdalom feldühítette. Lassan haladt, legalábbis így érezte. Végre felsejlett előtte a híd. Az éjszaka sötétje csak sejtetni engedte az acélszerkezetet. Felkapaszkodott a töltés oldalán, majd elindult a híd közepe felé. Ott megállt egy pillanatra, pár másodpercig idegesen topogott, majd egy hirtelen mozdulattal átlendült a korláton, és az arasznyi külső peremen egyensúlyozott. Csak nézte és hallgatta a méltóságteljesen hömpölygő vizet. Ránézésre olyan egyszerűnek tűnt az egész, mégsem tudott mozdulni. Szomjúság gyötörte, a jéghideg vaskorlát kegyetlenül égette a kezét, nagyon billegett és fázni kezdett. Gyorsan túl kellene esni a dolgon, gondolta, tízig számolok, és … Gyerekkorában érzett hasonlót a nagyanyjánál, amikor a cseresznyefáról, a padlásról, vagy a szénaboglyáról kellett leugrani. Csak elindulni nehéz, csak akkor van egy kis félsz. Csak le kell győzni, akár számolva, vagy énekelve, aztán már mosolyogtatóan egyszerű minden. Már akkor is lassabban számolt a végén.
Hirtelen felemelte a fejét, messzire nézett, a könnyein túlra. Végül mindenki elnyeri méltó büntetését, gondolta, és visszamászott a hídra. Tovább kell mennie. Dolga van. A hajnal már a vonaton találta. Útban a nagyanyjához.
A cikket írta: Nurse
Hozzászólások
időrendi sorrend
Már több cikkedet is olvasva mondtam, nagyon tetszenek az írásaid, akár csak ez. Kerülhet ilyen kétségbeesett helyzetbe az ember.
Éva