Terápia ~ I. rész
Látogatók száma: 173
Tegnap találkoztam másodszor a terapeutámmal. Ez olyan divatosan hangzik, ám nekem sok minden múlhat ezen, az egész életem. Első alkalommal csak elhadartam neki életem borzalmait, majd a feltáró terápia mellett döntöttem.
- Nagyon sok témáról fogunk beszélgetni, úgy látom - állapította meg.
Második találkozásunkkor döbbentem rá, hogy nemcsak a szemem színét örököltem anyai ágon.
Mama depressziós. Anyu húgának szorongásai vannak. Anyu is járt pszichológushoz, és sírva fakad, ha amiatt morgok, hogy mamáék az én fülemet rágják azért, mert apám nem dolgozik. Akkor is, ha összeveszek apámmal, de úgy istenigazából. A terapeutám szerint lehet, hogy genetikailag belém van kódolva a szorongásos betegség.
Papa alkoholista. Állandó jelleggel részeg volt, amikor anyuék kicsik voltak. Nem verte őket, de csapkodta az ajtókat és kiabált. Betörtek az ablakok... Anyuék sokszor menekültek, hetekig haza se mentek, a nagymamánál laktak. Lelki terror alatt tartja gyakorlatilag még most is a lányait. Állítólag sosem verte meg egyikőjüket sem, de anyu tisztán emlékszik egy alkalomra, amikor a szülei közé állt, hogy ne bántsa az apja az anyját... Senki sem szokott neki visszaszólni, és ezt meg is szokta. Nene mind a mai napig sírva fakad, ha papa csúnyán néz rá. A pszichológusom szerint ki kellene nevetnie, és legyinteni rá egyet, hogy :
- Na, megint bekattant az öreg.
Nem tudom, hogy valaha elérnek-e erre a szintre... Papa tehát erőszakos fickó, aki mind a mai napig uralkodik a családján. Legalábbis megpróbálja. A viszálykeltés mindenesetre jól megy. Azután csodálkoznak, ha senki nem megy hozzájuk. Ki akarja mindig azt hallgatni, hogy a másik mi rosszat csinált éppen? Neném a napokban is sírógörcsöt kapott, mert papa nem szólt hozzá valami ostobaság miatt.
Amikor pár hónapja anyu és nene együtt voltak, kifaggattam őket a gyerekkorukról. Nene nem volt hajlandó emlékezni rá, hogy mi volt akkoriban.
- Nem emlékszel, hogy Api mindig csapkodta az ajtót és ordibált? - faggatja anyám könnyezve.
- Nem! - tiltakozik neném, és még az arcát is eltakarja a kezeivel.
- Nem emlékszel, hogy hányszor aludtunk a nagymamánál?
- Nem, semmire sem emlékszem! - tagad továbbra is a nagynénim. - Csak a szépre emlékszem.
- Milyen szépre? - lepődik megy anyám.
- Arra, hogy hogyan kaptam tőle pénzt fényképezőgépre.
- És hogyan? - kérdem.
- Úgy, hogy Api, rettenetesen részeg volt... Azt mondta, hogy menjek el cigarettáért. Én meg azt mondtam, hogy elmegyek, ha holnap ad nekem pénzt fényképezőgépre.
- És adott? - kérdezek rá.
- Persze. Aláírattam vele egy papírt, hogy ad másnap pénzt. Alig tudta aláírni. Persze olyan részeg volt, hogy másnap nem emlékezett rá. De az orra alá tettem a papírt és akkor adott pénzt. Lementem Mohácsra és megvettem a fényképezőgépet.
- Te már akkor is tudtad, hogy hogyan érd el, amit akarsz - jegyezte meg anyám.
Szóval erőszakos... Anyám szintén egy erőszakos férfit választott, aki állandóan megalázza őt. Nem veri. Még azt se tudnám határozottan állítani, hogy lelki terror alatt tartja, de bántalmazza. Szavakkal. Amikor megismerkedtek talán nem volt olyan, de vajon Anyu tudat alatt érezte, hogy erőszakos lesz? Vagy... hogy lelkiismeret-furdalás nélkül - vagy akár azzal - éveken keresztül élte ki rajtam a pedofil hajlamait?
Életem első igazi nagy szerelme egy vad srác volt. Időnként megalázott mások előtt, és "zsibiet" kaptam, amiknek a kék-zöld foltjait a miniszoknyám jótékonyan eltakarta. Mégis őt szerettem az összes többi fiú közül egyedül. Valamint vele volt a legjobb a szex. Olyankor viszont sosem bántott. Még azután is jó pár évig szerettem, hogy szakítottunk. Lélekben nem tudtam tőle elszakadni. Szerettem a csibészes mosolyát, a szenvedélyét, és azt, hogy mellette igazán nőnek érezhettem magam. Kivéve, ha éppen rájött a "hoppáré".
A férjem messze a legszelídebb ember a föld kerekén. Józan, tudatos választás volt a részemről, hogy hozzámentem. Azt nem mondom, hogy nem szerettem, mert valahogyan szerettem, de sosem valódi szenvedéllyel. És ez baj... A szerelem nem megy úgy, hogy ránézek, látom, hogy jó ember, sosem bántana és attól kezdve szerelmes vagyok. Mégis ő a legjobb barátom. A minap gondolkodtam rajta, hogy veszélyes férjhez menni bölcs döntés alapján, csak mert tudjuk, hogy sosem bántana. A szerelem utat talál magának előbb-utóbb.
Vajon a családunkban a nők tudattalanul is erőszakos párt választanak? A neném férje nem erőszakos, vagyis én eddig nem vettem észre. Ő az egyetlen férfi a családban, akit valaha kedveltem. Ő viszont befolyásolható. Így lett alkoholista öregapám mellett, az alatt a körülbelül hat év alatt, amíg papámék házában lakott együtt a két család. A helyzet azóta sem változott. Az én esküvőmön ő volt az egyetlen részeg. Anyu pedig a minap mondta, hogy a nagybácsim nagyon goromba, ha részeg. És egyre gorombább...
Az apám... tegnap feltettem a kérdést a pszichológusomnak, amit általában tőlem szoktak megkérdezni, hogy miért nem szóltam soha? Mert oké, ha már rájöttem, hogy mi az, és nem szóltam, mert féltem... De miért nem szóltam akkor, amikor nem tudtam, hogy mi történik velem igazából? Ha nem tudtam, hogy mi folyik, akkor azt se tudtam, hogy az rossz, akkor miért nem szóltam? Miért nem meséltem róla senkinek?
- Válaszoljak én erre? - kérdezte a terapeutám.
- Igen.
- Azért mert félt. Mert félt, hogy bántani fogja, félt az agressziójától.
Elfojtás - még mindig nem elég tiszta számomra ez az egész. De amíg elfojtom magamban, addig nem tudom feldolgozni. És addig hatással lesz az életemre. Olyan Stockholm szindróma-szerűm van, ha jól értettem. Az áldozat, hogy védje az életet azonosul az elkövetővel. Hogy megvédjem magamat elkezdtem hasonlítani az apámra. Pedig, hogy utálom, mikor anyu azt mondja:
- Tiszta apád vagy!
Pedig tudom, hogy igaza van. És minél jobban nem akarok hasonlítani rá, annál jobban hasonlítok. Ó, hogy mennyire utálom ezt! És a pszichológusom felsorolta az azonosulásom jeleit: agresszió, erőszakosság, magas tesztoszteronszint. Kezdetben. De azt nem mondtam, hogy a hajam is be lett göndörítve, és apámnak is göndör a haja... Valamint csalta anyámat. Több nője is volt. Anyám eltűrte. Igazából, ha mindenáron választanom kellene kettőjük élete közül, nem az anyám sorsát választanám. Ma reggel már azon is elgondolkodtam, hogy azóta hízok-e hasra, amióta apám is? Ennyire remélem nem terjedhet ki az azonosulás. Vagy mégis?
Egyelőre ennyi... elfáradtam. Rettenetesen kimerít ez az egész. A feltáró terápia azért veszélyes, mert öngyilkossággal is végződhet. Nem félek. Akkor is végig kell ezen most mennem egyszer és mindenkorra...
Folytatás következik...
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Vannak olyan dolgok, melyek óriási hatással vannak az életünkre. Megváltoztatnak alapvető érzéseket, gondolkodásmódot. Ilyen egy pedofil szülő. Megváltoztatja például a bizalom fogalmát, a szülői és későbbiekben a férj, vagy feleség szerepét.
Legyen ez az írás egy bizonyíték, hogy mi mindennel küzdenek a pedofília áldozatai, mennyi akaraterőre, támogatásra van szükségük, hogy valahogy egyensúlyba hozzák - ha egyáltalán lehet- az életüket.
Tudom, hogy miről írsz, és csak annyit mondanék, még, hogy mindig és örökké: ILY
Gábor
Vannak olyan cikkek, melyekhez azt sem tudjuk mit írjunk. A történetek hihetetlenek, és talán kételkedünk benne, kételkedünk az igaz voltában, mert annyira nem természetes. Pedig ez a kőkemény valóság.
Vannak olyan dolgok, melyek óriási hatással vannak az életünkre. Megváltoztatnak alapvető érzéseket, gondolkodásmódot. Ilyen egy pedofil szülő. Megváltoztatja például a bizalom fogalmát, a szülői és későbbiekben a férj, vagy feleség szerepét.
Legyen ez az írás egy bizonyíték, hogy mi mindennel küzdenek a pedofília áldozatai, mennyi akaraterőre, támogatásra van szükségük, hogy valahogy egyensúlyba hozzák - ha egyáltalán lehet- az életüket.
Tudom, hogy miről írsz, és csak annyit mondanék, még, hogy mindig és örökké: ILY
Gábor
A következő rész!
Először is had gratuláljak, hogy elindultál a megoldás felé és válltad hogy problémád van az élettel.
Miközben olvastam a cikked, folyamatosan azt hittem, hogy álmomban én írtam...
Teljesen megértem a problémád, mert az én családomban UGYANEZEK a problémák állnak fent, szerencsére egy-két kivétellel.
Pl.: a párom egy tündér és apukám szintén.
De Édesanyámnak teljesen ugyanezen gyermekkor jutott, ami miatt, hasonlóan nehéz problémákkal küzd.
Annyit tudok tanácsolni, hogy mindenképpen folyatasd a terápiát, és hidd el az öngyilkosság nem megoldás semmire, ha már belekezdtél erősebb vagy, mintsem, hogy ne juss el a végére és végre élhess egy boldog életet.
Kitartás:)
Kedves Luca!
Először is had gratuláljak, hogy elindultál a megoldás felé és válltad hogy problémád van az élettel.
Miközben olvastam a cikked, folyamatosan azt hittem, hogy álmomban én írtam...
Teljesen megértem a problémád, mert az én családomban UGYANEZEK a problémák állnak fent, szerencsére egy-két kivétellel.
Pl.: a párom egy tündér és apukám szintén.
De Édesanyámnak teljesen ugyanezen gyermekkor jutott, ami miatt, hasonlóan nehéz problémákkal küzd.
Annyit tudok tanácsolni, hogy mindenképpen folyatasd a terápiát, és hidd el az öngyilkosság nem megoldás semmire, ha már belekezdtél erősebb vagy, mintsem, hogy ne juss el a végére és végre élhess egy boldog életet.
Kitartás:)
Nem is tudom, tudod talán az a legnehezebb, hogy leküzdjem azt az érzést, hogy nekem kell szégyellnem magamat emiatt, pedig tudom agyban, hogy nem az én szégyenem, mert nem én tehetek róla. De más tudni és más érezni valamit. Ezen is dolgozom most.
Sajnálom édesanyádat és így ismeretlenül is kitartást kívánok neki!
Be kel vallanom, nagyon élvezem a terápiát, még így is, hogy nagyon kimerít. Nem is közben, hanem utána. De nagyon jó a terapeutám, és azt is tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy pont hozzá kerültem, mert nem mindegyik ilyen jó. Pedig férfi és ez eleve halálra rémít. Egy férfival beszélni ilyenről? Őrület! :)
Nem, nem szeretném abbahagyni, főleg, mert az első alkalomtól érzem a jótékony hatását.
Öngyilkosságra amúgy sosem gondoltam komolyan. Csak néha érzem úgy, hogy könnyebb lenne egyszerűen gyáván befejezni ezt az egészet, de én harcos típus vagyok.
És most tényleg könnyebb, hogy egyre szabadabban beszélhetek róla, és nem csak magam vagyok a csend börtönében.
A cikket azért kezdtem el írni, hogy hátha segíteni tudok vele a hasonló sorsúaknak. Ez az egyik célom.
Örülök, hogy azt vallod magadról: ... harcos típus vagy. Ez már valami. Nem adod fel könnyen, ilyen vagyok én is. Azonosulok a problémáddal. Nagyon jól, érthetően írod le a történetet, a többit el tudom képzelni, azt ami a legnehezebb. Túl kell tenned magad ezen, és mielőbbi gyógyulást. Apád pedig meg fogja kapni az életben a magáét. Eljön az idő! És akkor ne sajnáld!
Van bennem valami makacs, "csak azért sem adom fel" erő. :)
Örülök, hogy azt vallod magadról: ... harcos típus vagy. Ez már valami. Nem adod fel könnyen, ilyen vagyok én is. Azonosulok a problémáddal. Nagyon jól, érthetően írod le a történetet, a többit el tudom képzelni, azt ami a legnehezebb. Túl kell tenned magad ezen, és mielőbbi gyógyulást. Apád pedig meg fogja kapni az életben a magáét. Eljön az idő! És akkor ne sajnáld!
Van bennem valami makacs, "csak azért sem adom fel" erő. :)
Igy leirva és visszaolvasva lehet, hogy többet fog érni, mint a pszichologus...bár nem tudom.Megyek olvasom a köv. részt.
Köszönöm, hogy itt jártál!
Engem is érdekelsz... Már rég olvastam tőled, most végig megyek a sorozatodon. Hajrá Luca!
Szia! Tudod,hogy kétszer van fenn ez a rész? A másikhoz írtam hozzászólást.
Ha csak kívülről ragyogó,
belül rothadó, miért látom
mégis szépnek?
Talán mert léteznek emberek,
kik elpusztíthatatlan erővel
talpra állnak, néha nehezen,
de ez felbecsülhetetlen!
Üdv: Ailet
Mennyi féreg rágja a világot!
Ha csak kívülről ragyogó,
belül rothadó, miért látom
mégis szépnek?
Talán mert léteznek emberek,
kik elpusztíthatatlan erővel
talpra állnak, néha nehezen,
de ez felbecsülhetetlen!
Üdv: Ailet