Terápia ~ V. rész
Látogatók száma: 129
- Emlékszik, hogy kérdezte, hogy mikor vallom már be végre magamnak, hogy nem bízom az anyámban?
- Igen.
- Én nem nem vallom be. Bennem egyszerűen fel sem merült, hogy nem bízom benne. Nem tudtam róla, mert sosem gondoltam rá. Pedig annyira logikus, mert ha bíznék benne elmondtam volna. Akár kiskoromban, akár később. Vagy most - teszem hozzá, és ő helyeslőn bólogat, majd megismétli a szavaimat:
- Vagy most - egyetértés pillanatnyi csendje tölti be a szobát.
- Azt hiszem már a kezdetekkor is baj lehetett a kötődéssel.
- Én soha nem kötődtem senkihez. Öcsi anyás volt, de én semmilyen. Anyu azt mondta, mikor kérdeztem, hogy miért nem ölelt meg soha, hogy nem hagytam. Kicsi koromban sem. Szerinte így születtem, hogy nem volt szükségem senkire.
Helytelenítően és érthetetlenül rázza meg a fejét.
- Kisbabaként sem hagytam - fűzöm hozzá. - Egy kisbaba mit tud tenni? A barátnőm öt hónapos kislányát dajkálom, azt teszek vele, amit akarok.
- Mi a végzettsége a szüleinek? - kérdezi.
- Úgy érti, hogy mi a végzettségük, vagy mit dolgoznak?
- Apám kőműves, de nem nagyon dolgozott a szakmájában, anyu meg eladó.
- Van érettségijük?
- Anyunak van.
- Azért érdekes, mert a kőművesekről nem feltétlen egy szeretetteljes ember jut eszembe. Egy boltos pedig, ha hazamegy a napi munka után, lehet, hogy elege van az emberekből. A saját gyerekéből is esetleg. Egyedül akar lenni.
Agyamban elraktározom az újabb információt, hogy később gondolkozzak még rajta, ahogy az ezelőtti terápiák során is.
- Anyu nagyon okos, az IQ szintje olyan különlegesen magas volt, amilyen csak az orvosoknak szokott lenni.
- Éppen az előbb beszéltük, hogy az orvosok milyenek - emlékeztet a beszélgetésünk kezdetére.
- Most pozitív értelemben gondolok az orvosokra, a jobbakra. Anyu még azt is tudja, hogy hány kilométer az Egyenlítő.
- Hát aztán? Semmit sem ér vele.
- Hiába magas a lexikális tudása, ha a gyakorlati életben nem. Hiába olyan okos, ha nem vett észre semmit velem kapcsolatban! - fakadok ki.
- Látja - ért egyet velem a pszichológusom.
- De akkor is... nekem biztos nem lesz olyan magas az IQ szintem, mint anyunak.
- Valami kis rivalizálást érzek ön és az édesanyja között. Lehetséges ez?
- Igen. Nagyon úgy néz ki - válaszolom.
A családban anyu az okos és öcsi volt az, aki jól tanult. Apám nem tanult jól, és én mivel arcra rá hasonlítok, a testvérem pedig anyura, így mindig butábbnak éreztem magamat. Főleg, amikor csináltam valami okos dolgot, és utána azt mondta anyu:
- Nahát, ezt régen senki ki nem nézte volna belőled!
Ezzel ki is jelentette, hogy mindenki kis ostobának nézett. Gyanítom még most is ez lehet a helyzet. Ám éppen ezért időnként el is szoktam játszani a butácskát. Nem baj az, ha nem mindenki ismeri az ember lányának igazi értékeit. Nem kell mindenki ismerjen. Azzal áltatom magam, hogy nem érdekes, hogy mit gondolnak mások, mert én tudom az igazat, pedig nagyon is számít.
- A kötődésre visszatérve - mondom - anyu azt mondta pár hónapja, hogy senkit sem szerettem egyvalakin kívül az összes kapcsolatomból. Azt az egyet, aki miatt összevesztem az apámmal tizenhét évesen. Szerinte a férjemet sem szerettem, és ezt mindenki látta. Azt mondta, csak férjhez akartam menni. Kérdeztem, hogy akkor miért nem állított meg, és azt mondta, hogy nem lehetett, mert nem hallgattam senkire. Szóval teljesen elbizonytalanított, és úgy éreztem, hogy tényleg üres vagyok, senkihez sem kötődöm és nincsenek mély érzéseim senki iránt.
- Ezzel kapcsolatban... - próbál közbevágni a terapeutám.
- Most nem, majd mindjárt! - hallgattatom el egy pillanat alatt és erre összemosolyogtunk. - Meséltem, hogy hogy költöztem el húsz éves koromban otthonról?
- Nem - válaszolja még mindig mosolyogva.
- Már vagy fél éve dolgoztam egy gyárban, amikor az egyik délutános műszakból hazaérve azt mondtam az ágyban fekvő szüleimnek, hogy holnap elköltözök. Másnap összepakoltam délelőtt, és az aznapi műszakba már az albérletből indultam.
- Meg sem akadályozták? Vagy mit szóltak?
- Semmit. Semmit sem csináltak. Apámmal leköltöztettem magamat.
- Egyáltalán semmit sem reagáltak??? - lepődik meg.
- Nem.
- Nem próbálták visszatartani?
- Nem - válaszolom, és nem is értem először, hogy min csodálkozik.
- Számomra ez hihetetlen, és azt sugallja, hogy valamiért nem is akarták visszatartani. Mintha megszabadultak volna egy tehertől.
- Lehet, hogy problémás voltam akkoriban - gondolkozom el - bár sosem drogoztam, sőt akkor már nem is dohányoztam, csak alkalomszerűen. Az igaz, hogy sokat fiúztam.
- Na de akkor is! - látom nem tud napirendre térni a dolog felett, hogy nem akartak marasztalni. - Volt valaha öngyilkossági szándéka? - vált témát hirtelen.
- Néha megfordult a fejemben, de aztán sajnáltam volna a macskámat.
- A macskáját? - vonja fel érdeklődve a szemöldökét.
- Ránéztem a macskámra, és tudtam, hogy senki nem gondoskodna róla úgy, mint én. Hát, nem hagyhattam magára. Ez körülbelül tizennyolc éves koromban volt. Volt egy fekete perzsám. Amikor elpusztult, mert elütötték, akkor elköltöztem otthonról. Már semmi sem kötött oda.
Folytatás következik...
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó ez a cikksorozat, de valami hiányérzetem van. Lehet a végén kapom meg?!
A szülő nem engedi csak ugy el a gyerekét....vagyis én soha nem engedtem volna el igy a gyereket.Ez a kapcsolat csak fizikai volt érzelmileg sajnos egy nagy nulla.Nem akartalak ezzel megbántani, sajnálom, hogy ilyen volt az életed.Remélem, hogy a jövő sokkal több örömet tartogat számodra.
Bizonyos értelemben sajnos nincs vége, más részről viszont igen, vége van.
Vége van, de mégsem.
Attól, hogy vége a pályázatnak, te még folytathatod az írást. Vagy nem?
ILY: G
ILY: G
Csak így tovább...
Teljesen kivehető az írásodból, hogy fejlődsz, hogy kitárulkozol és hogy az élet akadályait is egyre könnyebben veszed:)
Üdv
A befejezés. :)
Csak így tovább...
Teljesen kivehető az írásodból, hogy fejlődsz, hogy kitárulkozol és hogy az élet akadályait is egyre könnyebben veszed:)
Üdv
Kár, hogy a héten be kell fejezni, de majd igyekszem valami bravúros megoldást kitalálni, hogy vége is legyen a pályázat miatt és nem is. :)
Teljesen kivehető az írásodból, hogy fejlődsz, hogy kitárulkozol és hogy az élet akadályait is egyre könnyebben veszed:)
Üdv
MELLETTED vagyok, Kedves Lucám!!!!!!!! Szeretettel: Ági!!!!!!!
Valóban nem könnyű Orsi! :)
Örülök, hogy velem tartasz! :)
Luca! Nem könnyű helyzet a tiéd egy percig sem! Várom a folytatást, hogy hogyan alakul. üdvözlettel Orsolya
Örülök, hogy velem tartasz! :)