újabb események régebbi események további események
18:59
Blenderqpg regisztrált a weboldalra
17:17
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
23:48
Plasticpxz regisztrált a weboldalra
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel
01:56
Charlesgal regisztrált a weboldalra
22:54
Cindybebey regisztrált a weboldalra
16:24
Juicerqdn regisztrált a weboldalra

Terápia ~ VI. rész

2010. szeptember 24. - Látogatók száma: 139

- Meg lehet valaha szabadulni az azonosulástól? - néztem hirtelen témát váltva a terapeutám szemébe az aznapi beszélgetés végén.
- Igen - mondja elkomolyodva. - Tudatosan. És persze tudattalanul is, hiszen az egész tudattalan. De a kettővel együtt sikerül. A rég eltemetett emlékek hirtelen felbukkanása a gyógyulási folyamatnak fontos része.
Biztatóan néz rám és én hinni szeretnék neki. Nem egyszerű és könnyű dolog elfelejteni egy ilyen traumát. Tudom, hogy mennyire tehetetlen voltam apám nemi közeledésével szemben. Nem tudtam elmenekülni, nem mertem sikoltani és nem mertem szólni - senkinek! Mindezek ellenére napról-napra, hónapról-hónapra és évről-évre úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Mintha az utálatom apám iránt csak a szokásos tinikori dackorszak lett volna. Az emlékeket, amiket nem akartam látni, és az érzéseket, amiket nem akartam érezni kitöröltem magamból. Ez volt a túlélésem egyetlen lehetősége. Kikapcsoltam és eltompítottam az érzéseimet. Emlékszem egy részére annak, ami történt, de a haragra, a fájdalomra és a szégyenérzésre nem. Ám képtelen vagyok eltemetve hagyni az emlékeket, amelyek az idő előrehaladtával újra és újra zombiként törnek elő. Tudom, hogy az ijesztő emlékek elfojtása szellemi energiát emészt fel és kibírhatatlan küzdelmet jelent, amelynek súlyos egészségügyi következményei is lehetnek. Az állandó fáradtságon kívül még viszonylag "olcsón" megúsztam az egészet. A PCOS-m is elvileg könnyen kezelhető, de az is lehet, hogy az azonosulásommal együtt az is megszűnne, ha végre elfogadnám, hogy nő vagyok. Igazi hamisítatlan nő, és nem egy védtelen kislány. Mindenesetre a nőgyógyász által felírt gyógyszert beszedtem és már harmadik napja meg is jött a mensesem. A terapeutám szerint ez hozzájárulhat, hogy igazán nőnek érezzem magam.
Ahogy egyre idősebb leszek, egyre kevésbé tudom elfojtani a múltat. Egy szappan illata, egy érintés, egy-egy érzés ijesztő képek és emlékek özönét ébreszti fel bennem. Vajon nem kellene egyszerűen még erőteljesebb erőfeszítéseket tenni a felejtés érdekében? Érdekes módon néha az ad enyhülést, ha felidézem a dolgokat. Ha egyszer sikerül felszínre törniük az emlékeimnek, elveszítik erejüket. Tudat alatt tartani őket sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb, mint megszabadulni tőlük.
Ha már emlékszem képes lehetek bánkódni... képes leszek megsiratni azt a kislányt, aki voltam, és aki még mindig vagyok. Ha nem engedek természetes folyást fájdalmamnak, s tagadom a szörnyű élményeim valóságát, akkor palackba zárom a fájdalmam. Az ilyen elfojtás orvosi szakkifejezés szerint a traumát követő stresszhez — szinte érzelem nélküli és érzéketlen állapothoz vezethet. Ezt semmiképpen nem akarom. Pedig ezt tettem eddig is. Szeretnék végre valamikor egészséges érzelmi életet élni. Tudom, hogy ahogy az emlékek még jobban kezdenek visszatérni, újra átélem az erőszakot. Csak remélem, hogy még átmenetileg sem fejlődök vissza gyermeki állapotomba. Az emlékek időnként oly nyomasztóak, hogy úgy érzem, beleőrülök. Folyton dühös vagyok, de most legalább világosan látom, hogy miért. Sokat segít, hogy tisztán látom magamat kívülről, tudom, hogy mi miért történik, mit miért érzek. Az emlékezés haragot és lehangoltságot vált ki belőlem. Nincs már kedvem úgy csinálni, mintha jól lennék, és kevés az erőm, hogy eltitkoljam mások elől, hogy valami nagyon nyomaszt. Arról nem is beszélve, hogy nem az érzéseim elfojtásába szeretném beleölni az energiáimat. Annyi mindent szeretnék csinálni, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Mindig tudtam, hogy mélységes öngyűlölet és harag dúl bennem, csak nem, hogy miért. Szembe kell néznem a fájdalmas emlékeimmel és nem szabad engednem, hogy hatással legyenek rám. Persze elhatározni könnyebb, mint megtenni. Még nem tudom hogyan szabadulhatnék meg a bűntudattól és a szégyentől. A felgyógyulás egy másik fontos feltétele, hogy véget vessek az önvádnak. Még most is nehéz úgy vélekednem, hogy ártatlan vagyok. Nem értem, miért nem akadályoztam meg őt?
Az egész terápia olyan, mint egy fájdalmas gyökérkezelés a fogorvosnál. Csak ez máshogy fáj. Nem mondhatom, hogy nem visel meg, de a beszélgetések minden percét élvezem. Még akkor is, ha fáj. És bizony fáj. Ráeszmélni olyan tényekre, hogy például nem bízom a tulajdon édesanyámban... mert ha bíztam volna, bizony az egész életem máshogy alakulhatott volna. És akkor megint csak az önvád tör elő. Viszont kezdek jobban tudatában lenni saját nőiességemnek, és pozitívan megélni azt. Ez viszont tetszik. Élvezem, amikor a pszichológusom, mint férfi kinyitja előttem az ajtót, majd be is csukja utánam. Igyekszem a női szokásokat felvenni, és nem azonosulni apámmal. Próbálok nőiesedni.
Tudom, nagyon hosszú még az út a végéig, de bízom benne, hogy egyszer majd teljesen egészséges nőnek érezhetem magamat. Nőiességem teljes tudatában. Bízom magamban, hogy képes vagyok rá, és éppen ezért fog sikerülni. Én megtettem a kezdő lépéseket. Elindultam a gyógyulás útján...

Egyelőre vége, de lesz még folytatás...

ui.: Remélem, hogy a cikksorozatom erőt és reményt ad a sorstársaimnak, és azt, hogy a történetem megírásával segíteni tudok más áldozatoknak! Ha már csak egy valakinek sikerült, akkor megérte leküzdenem a félelmeimet és megírni az igazságot. Harmincegy éves vagyok most, több mint húsz évet hallgattam. Sosem késő elkezdeni a terápiát egy kiváló szakemberrel. Csak nem szabad feladni! Soha!

12 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 24. 21:36

megtekintés Válasz erre: farkasp - 2010. szeptember 24. 21:32

Érdekesen, lendületesen írsz, van stílusod. Remélem és kívánom, hogy feledve, vagy legalább megbékélve múltaddal, sokat írsz még az olvasók, és a magad örömére. péter

Nagyon örülök Péter, hogy nálam jártál! :)
Én is remélem... :)))
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 24. 21:35

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2010. szeptember 24. 19:39

Luca! igen csak tetszett írásod és lelkesen végig is olvastam és igen soha nem szabad föladni és küzdeni kell! Szép estét Orsolya

Köszönöm Orsi! Jól mondtad! :)
2010. szeptember 24. 21:32
Érdekesen, lendületesen írsz, van stílusod. Remélem és kívánom, hogy feledve, vagy legalább megbékélve múltaddal, sokat írsz még az olvasók, és a magad örömére. péter
2010. szeptember 24. 19:39
Luca! igen csak tetszett írásod és lelkesen végig is olvastam és igen soha nem szabad föladni és küzdeni kell! Szép estét Orsolya
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: