Bosszú
Látogatók száma: 79
Csak egyetlen egy célja volt ezzel a tettével, fájdalmat okozni annak a férfinek, amit ő is érzett, akkor, amikor meglátta nála azt a nőt.
Nem először ültek a falu egyetlen kocsmája ennek az asztalánál azért, hogy megpróbálják rendezni kapcsolatukat, akár úgy is, hogy végérvényesen befejezik, ami már mindkettőjük számára csak a kínlódást jelentette. Mégis mindig kibékülés lett a vége. Talán volt bennük még valami érzés egymás iránt.
Egyre nézte a férfit és közben azon tűnődött, hogy nem veszi észre, hogy keresztül utazta miatta a várost, csak azért, hogy lássa? Magának sem akarta bevallani, hogy szüksége van erre az emberre, aki az életének egy nagy részében a társa volt, és most is az lehetne, ha az a nő nem csöppen be, éppen akkor az életükbe, amikor amúgy is sebezhetővé vált. Amikor elvesztette a számára legfontosabb embert, aki még kitölthette az életét, az édesanyját.
(Az anyját gyászolta, ami megakadályozta abban, hogy bármi mással törődjön. Hetek teltek el anélkül, hogy találkoztak volna. Amikor végre rászánta magát, elmegy hozzá, nem tudott másra gondolni, csak arra, szüksége van valakire, aki enyhítheti a fájdalmát.
És akkor meglátta nála azt a nőt. Abban a pillanatban fel sem fogta mi történt. Lassan jutott el a tudatáig, mialatt ő a fájdalmával volt elfoglalva, a férfi mással múlatta az időt. Iszonyatosan szenvedett. A döbbeneten kívül mégsem tudott semmit tenni akkor. Egyszerűen sarkon fordult és otthagyta...
Heteken keresztül őrlődött. Nem akarta tudomásul venni, hogy a hosszú évek óta tartó kapcsolatuknak így legyen vége. Ez nem lehet igaz.)
Most itt van megint, mint már annyiszor, egymással szemben ülnek ugyanannál az asztalnál, hogy megpróbálják helyrehozni azt, amit elrontottak. Talán még nem késő és kapnak mindketten még egy esélyt, hogy tisztázzák egymás között a történteket. Mit jelenthet számára az a nő? Csak ez a gondolatait járt a fejében.
Hiába próbálta a férfi bizonygatni, hogy semmi köze hozzá, ő ezt nem hitte el. Lepörgött előtte az a jelenet, amikor kijön a szobájából az a nő... Az nem lehet, hogy csak ennyi volt...
A beszélgetésük rossz irányba kezdett kitolódni, mindketten érezték, valami közéjük furakodott, egy kellemetlen érzés, egy kétely, amitől már nem tudtak elszakadni. A nő kétségbeesve keresett még egy utolsó szálat, amibe belekapaszkodhat, de hiába. Úgy érezte mindennek vége és ez olyan súllyal nehezedett rá, hogy mozdulni sem tudott, amikor a férfi hirtelen felállt és otthagyta... Ez nem lehet!... Ilyen nincs!... Ez vele nem történhetett meg!
Nem mozdult. Az agyában kavarogtak a gondolatok, a megválaszolatlan kérdések. Miért tette ezt vele? Mit követett el, amiért most itt ül, egymagában, számára a külvilág, mintha nem is létezne, és kínjában még mosolyogni is képes?... Megsemmisülve eszmélt rá, hogy a férfi elment. Egyszerűen!... Tudta, hogy ő nem tud veszíteni. Így nem. A büszkesége nem engedte, hogy józanul gondolja végig, ami vele történt. Vele ez nem történhet meg!... Egyetlen gondolat kavargott benne, hogy számára most már minden mindegy.
És ekkor odament hozzá az a férfi, akit ebben a kínos pillanatában észre sem vett idáig, hogy közben figyeli... (Még elmehet... Még felülhet a buszra és hazamehet belenyugodva abba, amibe ő képtelen, de a fájdalmat, amit akkor érzett, egy még sokkal nagyobb tettel tudta csak ellensúlyozni.)... elfogadta a férfi közeledését... Már nem akart semmi mást csak szabadulni attól az iszonyatos nyomasztó érzéstől, ami benne zajlott,... feloldódni egy másik, egy idegen férfi karjaiban, ami számára semmi mást nem jelentett akkor, csak egy végtelen megkönnyebbülést, amit érezni akart... Már nem gondolkodott. Ez az idegen és hirtelen a semmiből feltűnt férfi kéz testének minden porcikáját birtokolta és ő hagyta, tegyen vele, amit akar. - Ne sírj! - kérte a férfi.
Kép:net
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Éva!
Igen, kutyaharapást szőrével...! Nem egyszerű az élet, de a te szereplőid mindig megpróbálják leegyszerűsíteni..., de nem lehet! A nyomok megmaradnak, örökre!
Üdv,
Pinokkió
Neked is igazad van! Minden jel arra mutat. De én már nem vagyok nyomkereső. :-)
Puszi,
Éva
Kutyaharapást szőrével?
Kössz, hogy olvasol és mindig van hozzám egy-két szavad. :-)
Pussz,
Éva
Igen, kutyaharapást szőrével...! Nem egyszerű az élet, de a te szereplőid mindig megpróbálják leegyszerűsíteni..., de nem lehet! A nyomok megmaradnak, örökre!
Üdv,
Pinokkió