Buli volt, van, lesz…

Látogatók száma: 49

Legalábbis semmi akadálya nem lehetne. Legfeljebb a bizalom hiánya…, hacsak mások nem másként gondolják…, mert én bizony szívesen összejöttem régebben az ismerőseimmel...

Ha mégis felmerült némi akadálya a múltban, hogy összejöjjünk, hát az nem én voltam, hanem mindig valaki más… Sokan voltunk, és különbözőek...

*

Már csak az emlékeimben él, amikor összejöttem a barátnémmal, az ő szomszédaival kevesebb, mint egy évtizede, évente pár alkalommal, egy vacsorázós, sziporkázós estét eltölteni a város egyik szegletében, ellenkező irányban, mint az én telkem...

"Ismerd meg hazád, a várost, más élethelyzeteket, embereket" kívánsággal indultam valahányszor neki, a hangulat érdekében minden előítéletet levetkőzve, leküzdve, félretéve, csak a jó hangulatot megcélozva, amit jelenthetett egy-egy ilyen összejövetel, ezt tartva szem előtt... soha nem alulmúlva önmagamat.

Rég volt az a nyári kerti parti, amely nagyon jól sikerült ugyan, így utólag visszagondolva finom ételekkel, italokkal, nagy-nagy beszélgetésekkel. Számomra idegen családok, vagy fő-fők, ismeretlen emberek jöttek össze, másféle élethelyzettel, többféle életkorral, tapasztalattal, mégis szót tudtunk érteni egymással kicsik és nagyok. Ezt a hagyományt a barátném teremtette meg maga körül és talán még a mai napig is működteti. Én csak belecsöppentem ebbe a körbe, mondván, nem esik tőlem se távol, amihez ő olyannyira ragaszkodik, amit viszont én már régóta nélkülöztem, a családom megcsappant volta miatt, hogy éberen tartsa emberi kapcsolatait, attól függetlenül, hogy "ki politizál és ki nem, ki családos és ki egyedülálló, kinek kicsik a gyerekei, kinek meg már kirepültek a fészekből, de az éppen csak megélő együtt vihorászó tehetősebbekkel is szót értettünk"... boldog s boldogtalan.

Mindeközben jól éreztem magam a körükben, azon gondolkodtam mivel tudnám én is viszonozni barátném meghívását, hogy tudja, érezze, nem becsülöm alá az igyekezetét, hogy mit, miért tesz, hiszen volt benne részem elégszer családi körben. Magam is éreztem ennek szükségét. Ezért egy merész ötletem támadt... Meghívtam hozzám, a telekre a barátnémet.

„A közöset keressük a másikban és nem a különbözőt ez vezetett” engem is odáig, hogy a meghívását viszonoztam, de csak egyedül, csak az ő számára. Nagyon szimpatikus volt és minden igyekezetem azt célozta meg, hogy mindkettőnknek egy emlékezetes napot tudjak megteremteni, ami akkor és úgy, éreztem sikerült is.

Hát nem érdekes? Nincs lehetetlen, csak mi lehetünk az akadálya, ha más alkalommal ez mégsem jönne össze...

Talán jobb is, ha nem voltunk többen, mint csak mi ketten. „A szavak, mondatok, gondolatok színes kavalkádjában a humoros sztorik és az élet mindennapjait tarkító gondok-bajok"... elbeszéléseinkben életre keltek... Öniróniával fűszerezett problémáinkon rágódtunk az egyedien elkészített ételek mellett... amiről igyekeztem gondoskodni a magam egyszerű, szerény módján, de nem alulmaradva, csak másként...
Izgalomból sem volt hiány, amikor keresztül mentünk a homokbányán és egy messziről dülöngélő alak közeledtével barátnémban nőttön nőtt az aggodalom, csak nem egy részeg, kötekedő?... Míg én mint anyatigris felkészülten vártam, hogy közelebb érjen a "szerencsétlen"... Kiderült, hogy akit ő egy útonállónak vélt, csak egy félre, "gödörbe lépett" sérült ismerősöm, telekszomszédom volt, aki alig várta, hogy hazaérjen a tőle telhető módon... A szürkület ehhez nem igazán kedvezett.

A világot megváltani nem tudtuk az alatt a pár óra alatt, de nagyon közel kerültünk egymáshoz. Vágyunk, hogy az embereket közelebb kell egymáshoz hozni, egyformán igényünk volt. A barátnémnak volt bőven tapasztalata, lehetősége, tehetőssége, én is merítettem a múltból egy keveset, és felhoztam emlékeim közül nem is egyet, amikor családdal, apró, felmenőinkkel egyetemben igen jól éreztük magunkat ott a természet lágy ölén... De szép is volt! Tippeket adtunk egymásnak a jövőt illetően. Hogy tennivalóink akadnak bőven a cél érdekében, hogy embereket hozzunk össze, magunkat is beleértve, mert egyedül nem jó lenni?

Ezen nem csodálkoztam, hiszen magam is így gondolkodtam, ha már egyszer egy városban, egy országban élünk, azonosak a hagyományaink, ugyanannak a nemzetnek sarjai vagyunk, akik keresik a boldogulásukat, s ha tudjuk, ebben készek vagyunk egymásnak segíteni, jó szóval, biztatással, apró gesztusokkal, szolidaritással… (Ezt én sem tudnám szebben, jobban kifejezni, mint egyik alkotótársam tette!)

Számunkra akkor ez természetes volt.

Hogy ez mégsem volt annyira tartós, történnie kellett valaminek, ami mindezt egy csapásra meg tudta változtatni. Édes kevés utólag belátni a hibáinkat. Ha egyszer egy csapásra vége lett ennek az idilli állapotnak. Éspedig a különbözőségünk volt ennek az oka. Az élethez másként való viszonyulásunk. A természetünk, amit addig észre sem vettük, de nem egyezett bizonyos területeken. Nagyon nem. Erre nem adott elég időt az élet, hogy a korlátainkat felismerjük, a keserű tapasztalaton kívül azt kezelni is tudjuk, ami egy ilyen barátnés összejövetel alkalmával több, két különböző ember típust magába foglaló est keretében egyszer csak kibukott.

A megtapasztaltakon nem volt időnk túljutni. Ennek igen egyszerű magyarázata a részemről az volt, és maradtam is e saját meggyőződésem mellett, hogy előre beígért buli helyett egyfajta munkáról szólt az egész, amit akkor nem tudtam elfogadni. Azon egy alkalomhoz illően öltözködtem és nehezen tudtam elképzelni, hogy fahasábokat hordozzak egyik helyről a másikra…, aminek akkor sajnos hangot is adtam és ez a végét is jelentette egyben a bulinak, ami akkor már nem is volt annak nevezhető... De hát ez már a múlt.

Szóval, érdekes helyzeteket produkál az élet. Amit vagy el tudunk fogadni adott szituációban, vagy egy csalódás szintjére leértékelünk, leegyszerűsítjük és nem tudunk ezen tovább lépni. Aminek nem feltétlenül így kellett volna befejeződnie…

Szóval a közösségi életen van még bőven mit gyakorolni... csak ki ne fussunk az időből!?...

Ezt az írásomat egykori "barátosnémnek" ajánlom, vagy a másiknak, mindegy is, mert az egyik nem zárja ki a másikat.