újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Kortalan szerelem

Látogatók száma: 57

Édesanyám húga, Lencsi néni, nyolcvanhat évesen is úgy füstölt, mint a Kálmán gyára, fittyet hányva a nyugdíjas otthon szabályzatára, csakhogy ez nekem egyáltalán nem számított újdonságnak, mert világ életében önfejű és önjáró volt, manapság azt mondanánk róla, hogy feszegette a határait. Nekem ez sohasem volt gond, mert szüleim tudtán kívül, rajtam gyakorolta sajátos nevelési módszereit, többek között tízévesen felvilágosított, hogy nem a gólya hozza a kisbabát, majd tizenöt évesen berúgatott és egyhuzamban elszívatott velem egy pakli cigarettát, utána három napig hánytam, de elérte, hogy mindkettőt megutáltam egy életre. Azért ennél árnyaltabb a róla kialakult képem, mert ha nála töltöttem a nyarat, akkor csak reám koncentrált, s megtanított újabbnál újabb női praktikákra, az öltözködéstől a sminkelésig, a férfiakkal való viselkedés fortélyaitól kezdve a háziasszonyi teendőkig bezárólag, és bevallom, sohasem láttam búslakodni, vagy szomorkodni, állandóan vidám volt és gondtalan, s ma már tudom, hogy évtizedekig csak a felszínt láttam. Átlagosan tízévente váltogatta az élettársait, közülük, akiket személyesen is ismertem, valamennyien magas, vékony, barna hajú és szemű férfiak voltak, ám ezzel kimerült mindennemű hasonlatosságuk. Zoli bácsi fiatal, kezdő orvosként emelte Lencsi néni társadalmi státuszát, de eltartatta magát a nagynénémmel, és azonnal otthagyta, amint csurrant, cseppent zsebébe a paraszolvencia. Árpi bácsi férfifodrászként egyedül nevelte iker fiait, kiválóan főzött és szívesen látott engem is, egy gyerekkel többet ellátni nem okozott gondot számára, de azonnal visszavonulót fújt, amint Lencsi néni véglegesíteni akarta kapcsolatukat, azzal, hogy hozzá költözött.

Éppen csak megszáradt a házasságlevelünkön a tinta, amikor beállított hozzánk Ernővel, az egyetemi tanárral, akivel élmény volt beszélgetni, majdnem többet tanultam tőle, mint az egyetemi éveim alatt.

A második fiam keresztelőjére a dúsgazdag autókereskedővel érkezett, nyitott limuzinnal, melyet jobban csodált a násznép, mint engem, a menyasszonyt.
Kamaszodó fiaimat az őszülő halántékú Tónival vitte síelni az Alpokba, bezzeg az első unokám keresztelőjére Péterrel, a kiugrott pappal érkezett.

Anyukám a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak Lencsi nénémre, mert szegénykém képtelen megállapodni, hajtja a vére, és megesketett, hogy sohasem hagyom magára. Nem is hagytam, míg képes voltam ellátni, csakhogy megözvegyültem, a gyerekeim kirepültek, magam is betegeskedni kezdtem, ezért szereztem neki egy garzont a nyugdíjas otthonba. Most, hogy elment a szüleim után, eltemettették, anélkül, hogy nekem szóltak volna, majd írásban felszólítottak, hogy hozzam el a személyes holmiját, melyet összecsomagoltak és mindössze egy hétig tárolnak, utána kidobják.

Itt ülök a vonaton, bámulom a hótakarótól fehérlő, mellettünk futó tájat, és bosszankodom, minek is indultam útnak, hiszen nincs szükségem szegény Lencsi néni ruháira és személyes tárgyaira, nyugodtan lemondhattam volna róluk, mondja a józan eszem, ám szívemet mágnesként vonzza a gondolat, mely szerint a sorsom az, hogy kellőképpen elbúcsúzzak kedvenc nagynénémtől, egyébként is nyugdíjas vagyok, ráadásul megözvegyültem két évvel ezelőtt, és a bánattal együtt rám szakad a milliomosság. Igazság szerint időmilliomos vagyok, ideje lenne kihasználni az utazási jegyeket, ezért csillapítom magam, hogy jó lesz ez az utazás, ki kell mozdulni magányomból.

Az otthon igazgatója szúrós szemű, középkorú, nagydarab férfi, elég kedélyesen fogad, bár szeméből süt a bizalmatlanság, mintha betörnék a magán szférájába, pedig bizonyára ő diktálta a nekem írott levelet, hogy vigyem el Lencsi néni hagyatékát, mely egy cipődoboznyi kacatnál nem lehet több, mert a ruhaneműjét nem áll szándékomban elvinni.

Megkínál egy kávéval, de nincs türelme ahhoz, hogy megigyam, máris noszogat, hogy menjünk, kinyitja nekem Lencsi néni garzonját, és végezzek mihamarabb, mert délután kitakarítják, miután holnap reggel megérkezik az új lakója. Egy órám van, közli és magamra hagy. Az ablakról hiányzik a függöny, az ágyról az ágyhuzat és a takaró, a szőnyeg helyén világosabb a padló, az aprócska étkező asztalon nincs terítő, közepén üres a váza, a két fotel között árválkodik a dohányzóasztal, melyet két nagy dobozzal eltorlaszoltak, abban van Lencsi néni hagyatéka.

Leülök az egyik fotelbe és kiborítom a közelebbi dobozt, hadd lássam, mi van benne. Fél doboz cigaretta, porcelán hamutartó, két csorba bögre, teás kancsó és egy szalaggal átkötött ütött, kopott doboz, melyről lesír, hogy a szalagot már megette a port, és a doboz azonnal elporlad, amint kinyitom. Óvatosan a dohányzó asztalra helyezem, ezt magammal viszem, és otthon nyitom ki, mert nagy becsben tarthatta Lencsi néni, bármit is rejtsen.

A másik nagy dobozban könyvek lapulnak, Jókai, Mikszáth, Kassák, Dreiser, Victor Hugo, és a legnagyobb Shakespeare összes, bibliapapírra nyomtatva, még szerencse, hogy bőrkötése sértetlen, csak kicsit penészes. Felcsapom, és nem akarok hinni a szememnek, gondosan kivágva a közepe, és beleágyazva meglátom az aranybetűs feliratot: NAPLÓM. Megdobban a szívem, igen, ezért kellett eljönnöm. Még benézek a szerkényekbe, melyekben szép sorban kimosva, kivasalva ott lapulnak nagynéném ruhaneműi, és ott is maradnak.

A könyv és a doboz belekerül a magammal hozott szatyorba és úgy vélem, ideje búcsút vennem az intézménytől, majd hívatok egy taxit, kimegyek a temetőbe Lencsi néni sírjához, viszek neki egy csokor virágot, és mire ezzel végzek, máris indul vissza a vonatom.

Húzza a karom a Shakespeare összes, de le nem tenném a szatyrot egy pillanatra sem, ezért rettenetesen elfáradok, mire végre hazaérek. Éhes vagyok és szomjas, gyorsan átöltözöm, megmelegítem a tegnapról maradt rizses húst, megeszem egy pille kenyérrel, és csak utána jut eszembe, hogy ehettem volna hozzá kovászos uborkát is, de már mindegy, jól laktam, iszom egy erős kávét és nekiveselkedek a kincseimnek. Már nyúlok a dobozért, amikor belém nyilall a gondolat, hiszen ezek nem az én kincseim, hanem Lencsi nénié. Mi közöm nekem a nagynéném legbensőbb titkaihoz, honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy megnézzem és elolvassam azokat? Miért tartotta fontosnak a szúrós szemű, hogy eljuttassa hozzám, ahelyett, hogy kidobatta volna?
Kérdések, melyekre nem tudom a válaszokat, ellenben emelik az adrenalin szintemet és a kíváncsiságomat. Mit tegyek? Tegyem el őket, mint ereklyéket és maradjon meg titkuk az utókorra? Gyerekeim és unokáim már úgysem tudnák értékelni. Vagy dobjam ki?

Kérdések, kérdések, kérdések! Miért vagyok ilyen bizonytalan, amikor egész életemben határozott nő voltam, tudtam, honnan indulok és hová akarok érkezni, mikor kell tűzön, vízen átvinni az akaratomat és mikor kell hallgatnom, és áttételesen megvalósítani a céljaimat? Ahogyan öregszem, úgy gyávulok, mert nem merek szembenézni egy halott öregasszony hagyatékával, amely feltehetően semmiben sem változtat az életemen, nem nyerek és nem vesztek a megismerésén, és vélhetően Lencsi néniről kialakított véleményem sem változik, hiszen az cseppenként belém ivódott, amikor megpróbálta lelkemet felkészíteni a való életre, néha drasztikus módszerekkel, de meglehetősen hatásosan. Érdekes módon, úgy él bennem a nagynéném, amilyennek fiatal nőként, később érett asszonyként ismertem, felsejlik a nevetése, lelkem melengetik vicces megjegyzései, jópofa bemondásai, melyeket sohasem fogott vissza, sem a nagyszüleim, sem a szüleim előtt, eszembe jutnak váratlan betoppanásai, amiket olyan időpontokra időzített, amikor éppen elágazáshoz értem és választanom kellett a további útirányról. Hogy honnan tudhatta, nem tudom, inkább megérezte, hogy szükségem van rövid, ám velős szentenciáira, melyek nem konkrét tanácsok voltak, inkább figyelemfelhívások, mielőtt tovább kötném végtelen sálként életem fonalát, nézzem meg, hátha kötésemen leejtettem néhány szemet, és javítsam ki, mielőtt folytatnám.

Lencsi néni szabad ember volt, azt tette, amit akart, azt a szabályt tartotta be, ami neki tetszett, és hidegen hagyta mások véleménye, vagy éppen személyének negatív megítélése. Felvállalta tetteit, a jókat és a rosszakat egyaránt, kiváló középvezetőként dolgozott cégénél, harmincnyolc évig, lehetett szeretni és haragudni rá, ugyanazokért a tulajdonságaiért. Képtelen volt hazudni, sokkal egyszerűbbnek tartotta szemtől szembe megmondani a véleményét, győzzetek meg, ha nincs igazam, mondogatta, mondogathatta is, mert százból kilencvenkilencszer igaza volt.

Megnyugszom. Ha úgy akarta volna, hogy ne kerüljenek hozzám a titkai, akkor megsemmisítette volna, még mielőtt birkanyájként szétszéledtek a gondolatai. Az utolsó másfél évben sokat perelt velem, hol azt hitte, az anyja vagyok, hol meg anyámat látta bennem, aztán megbékélt velem, amint elfogyasztotta, amit vittem neki.
Óvatosan kibontom a dobozt, hiába készítettem oda az ollót, mellyel elvágnám a szalagot, nincs szükség rá, mert érintésemre szétmállik a szalag anyaga, felnyitom a dobozt és hólyagpapírba csomagolt, elsárgult menyasszonyi ruhára lelek benne, melyet, a tetején lévő, tintaceruzával írott számla alapján, 1947-ben vásároltak Ifj. Hódos Mór női ruha üzletében. Ezek szerint Lencsi néni tizenhét évesen férjhez akart menni! Érdekes, erről nekem nincs tudomásom, a családból soha senki nem beszélt az elmaradt esküvőről!

Visszateszem a doboz tetejét, ezt így kell eltenni és megőrizni, amíg csak élek.
Leszállt az est. A szemben lévő tízemeletes panel ablakaiból kiárad a villanyfény. Ideje megfürödni és eltenni magam holnapra.

Nem vagyok éhes, kihagyom a vacsorát. Fél órát áztatom magam a kádban, kellemes, meleg a víz, és ahelyett, hogy elálmosodnék, teljesen fittnek érzem magam. Megágyazok és előveszem Lencsi néni naplóját. Az éjjeli lámpa fényénél silabizálom a zsinórírással, apró betűkkel rótt sorokat.

Telefoncsörgésre ébredek, délelőtt fél tízkor. A kisebbik fiam hív, hogy mit csinálok, már harmadszor keres. Alig tudom megnyugtatni, hogy nincs semmi bajom.
Teát és kávét főzök, kiadós rántották sütök, mert nem lesz kész délre az ebéd, elébb befejezem a napló olvasását.

Nem, nem árulom el Lencsi minden titkát. Elégedj meg annyival, hogy Hentes Tót Janival jegyben járt a nagynéném, már kitűzték az esküvőt, amikor a fiú meggondolta magát. Az alacsony, tömzsi, hirtelenszőke fiatalember ellen bosszút forralt a nagynéném, mégpedig azt, hogy neki bizony magas, barna szeretői lesznek, sokkal különbek a henteslegénynél, és mindent megtesz annak érdekében, hogy liesonjairól rendre értesüljön hűtlen vőlegénye.

Mindig tudtam, ügyes asszony Lencsi néni!

Ó, én balga! Miért is nem csaltam meg az uramat?

A cikket írta: Yolla

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

:) Koszonom!!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: