Vihar
Látogatók száma: 73
A vad erő és én, a kiszolgáltatott, most eggyé válunk egy végtelen percre. Ez kell nekem...
A langyos délutánban egy felhő kúszik a nap elé, szürke fátyol borul a világra. Becsukom szemem egy pillanatra s mire kinyitom, a sötétség szövi körém riasztó kötelét. Rámtelepszik, fojtogat s közben az asztalon egy szál cigaretta ég magában. A füstje szellemtáncot jár a sötétséggel. Mellette egy üveg, félig üres. Az oldalán komótosan csorog, araszol egy csepp. Akadozva gördül tova s a torkom köré tekeredik a némaság. Egy légy se, madár se mozdul. Csend van.
Villanás hasít bele a homályba s követni sem tudom a fényt. A cigaretta füstöl tovább, alig látszik már, csak a parázs izzik lassan. A feszültség a zsigereimben morajlik. Kínoz, széttép. A sejtjeimet egyenként nyúzza, atomjaimra bont, de harcolok még, várok, tűrök, mert erős vagyok! Én! Erős! Vagyok!
A robaj, ami végigszáguld rajtam, felszakítja agyam csendjét és a gondolataim acélja a húsomba vág, mint megannyi penge. Szabdalja értelmem korlátait: Szaladj! Fuss! Ne nézz soha vissza! Meddig tűröd még? Hol van vége az erőmnek? Mit tegyek még? Miért kell küzdenem? Sikítanak a szavak és legyőznek, ahogy odakinn az elemek előtt meghajlanak a fák, úgy én is összerándulok, gyomrom elszorul, izmaim görcsösek. Ostorozzák védtelenül hagyott valómat s én nem teszek semmit. Mit tehetnék? Törjek, zúzzak, üvöltsek? Felemelem a fejem és kinyitom a szám és egy hang szakad fel torkomból. Éles sikítás, vad üvöltés száll a nyomasztó térben. Ez nem én vagyok! Düh, óh keserves, miért mérgez? Arcomon hideg tűszúrások, hajamat cibálja a szél, lelkemig megráz az égzengés, a testem a villámok fényére muzsikál. Tehetetlenül sikoltok. Ez fáj! Ez éget! Ez őrjítő! Ez kibírhatatlan!
Borzongok és didergek. A rideg fuvallat csontig átjár. Újra lecsukom szemem és arcomat az esőben fürdetem hosszan. Már nem tudom hogy a düh, vagy a vihar áramlik az ereimben, már nem érzem hol végződöm én és hol kezdődik a világ. Élvezem a zajt, a vadul hömpölygő vér dalát, a szívem idegtépő ritmusát, a gondolataim tombolását. Akár én magam vagyok a vihar, akár nem, egyszerre rezdülök vele. Át meg átjár, ő és én, a vad erő és én, a kiszolgáltatott, most eggyé válunk egy végtelen percre. Ez kell nekem. Így. Nagyon. Jó.
A testemből távozik a feszültség, felszabadulok, végre könnyűnek érzem magam, a lelkem kiürül, a dühöm a villámok útját járja, kitombolom magamból, ha kell üvöltök, ha kell zokogok. Lassan csillapodok, mint a vihar. Idővel elül az égiháború s én kinyitom szemem. Az ázott csikkre pillantok, aztán az üvegre, mely még mindig félig tele van, s még egy utolsó csepp szalad az asztal felé az oldalán. Égő szemekkel kísérem utolsó útjára azt. Vége a zivatarnak. Most ázottan, viharverten nyúlok egy újabb cigi után. A hidegtől remegve gyújtok rá és a füstöt mélyen leszívom. Jól esik. Mint mindig. Még így csatakosan is. Még így egyedül is. Már nem fáj. Minden mehet tovább. A felhő is tovább úszik, a szürkeség foszladozik és mire a cigivel végzek, már a nap melengeti arcomat. Fürdöm a fényben. Újra! Erős! Vagyok!
kép:intenet
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nékem ez egy remekbe sikeredett, nagyon erős belső indíttatásból született írás. Sokan próbálták már, de ritkán olvasok ilyen jót. Gratulálok, tetszett!
Bokor
Sikerült kifejezned a lelkedben dúló fájdalmat, a vívódást, ami hasonlít a vihar tombolásához. Csak sejtésem van mi képes ilyen érzéseket kiváltani bennünk, ami hol erősebben, hol gyengébben van jelen, amíg végleg lecsendesedik.
Nincs az a fájdalom, ami idővel ne tudna csillapodni, ha elég erősek vagyunk!
Puszi,
Éva
Válasz erre: bokorur
Tisztelt Xaide!
Nékem ez egy remekbe sikeredett, nagyon erős belső indíttatásból született írás. Sokan próbálták már, de ritkán olvasok ilyen jót. Gratulálok, tetszett!
Bokor
Xaide
Válasz erre: zsoltne.eva
Kedves Xaide!
Sikerült kifejezned a lelkedben dúló fájdalmat, a vívódást, ami hasonlít a vihar tombolásához. Csak sejtésem van mi képes ilyen érzéseket kiváltani bennünk, ami hol erősebben, hol gyengébben van jelen, amíg végleg lecsendesedik.
Nincs az a fájdalom, ami idővel ne tudna csillapodni, ha elég erősek vagyunk!
Puszi,
Éva
Persze hogy erősek vagyunk, hisz élünk. Majd elmúlik.
Köszönöm.
Xaide
Én nagyon szeretek a gangon állva várni, hogy kitörjön a vihar. Még papával tettük ezt ketten régen így, mikor mindenki más elbújt már félve. Félelmetesen jó, amikor a vad szél a ruhámba és a hajamba kap és kitör az égzengés.
Élmény volt olvasni a cikked, köszönöm!
Pussz,
Tündér