A szatymazi asszonyok

Látogatók száma: 64

Még a Napocska Őfelsége is a szemeit dörzsölgette félálmában, és a láthatár szélén imbolyogva meg sem pillantotta még tán a takaros szatymazi háztetőket, amikor Dékányné Julcsa már Rapcsányiék kapuján zörgetett. Mert a nagyurak megengedhetik maguknak, hogy az átdorbézolt éjszaka után lustálkodjanak, ám a dolgos szatymazi menyecskék ilyenkor már a dolguk után látnak.
- Hé, Zsófi! Gyere már! Merre vagy, Zsófi?

És ahogy meghallotta Rapcsányiné lépteit, gyorsan hozzátette:

- Ezt a kutyát meg kösd meg, mert nem tudok bemenni tőle! – és a vadul csaholó Morzsi felé intett.

Öt perc múlva a két menyecske már a konyhában tereferélt.

- Békéscsabán van az emböröm, Zsófi! Akkor a tiednek is ott köll lennie! A tied szakaszvezető, aszongyák, az már valami úrféle. Viszik őket a muszka ellen!
- A muszka ellen? Szent Szűzmáriám! Még azokat a rác komitácsikat sem páholták el szegények!
- Aszongyák, ez nagy háború lesz! Igen nagy háború!
- Jaj, Istenem! A király aszonta, őszre hazagyünnek az embörök!
- Én meg azt hallottam, nem gyünnek azok talán még jövő ilyenkorra se!
- Jaj, Istenem!
- Nagy háború lesz bizony, a tiszteletes úr is azt jövendölte!
- Jaj, Istenem!
- Hallod-e, Zsófi! Te megköpdösted az uradat?
- Megköpdösni?
- Hát tudod, ahogy az Erzsók öreganyja csinálta! Annak az ura Kossuth katonája volt, oszt mégis épen kapta vissza. Mindene megmaradt nekije!
- Te, Julcsa, el kellene mennünk Erzsók öreganyjához!
- Amondó vagyok én is! Utána pakoljunk össze elemózsiát, barackpálinkát, meg mindent, ami kell. Józsi bá’ befog nekünk, ha idejiben indulunk, Orosházán Takácséknál megalhatunk. Holnap hajnalra Csabán lehetünk!
- Láthatom az uramat!
- Láthatod bizony! De most uzsgyi, menjünk a vénasszonyhoz!

Még azon hajnalban meglátogatták a vén Csatainét, Erzsók öreganyját. Utána loholtak haza. Szorgosan hozzáfogtak a csomagoláshoz.

Zsófi pakolás közben is a vénasszonytól hallott igéket mormolgatta…

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Már fenn ragyogott az égen az Úr ezerkilencszáz-tizennegyedik esztendejének augusztusi napja.

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Őfelsége szegedi illetőségű ötödik gyalogezredének két százada napok óta Békéscsabán vesztegelt. A katonák a vasúti kocsikból igyekeztek minél kényelmesebb kvártélyt kialakítani, de bizony a kényelemnek sok volt a fogyatkozása.

A csapat nem a gyakorlótérről érkezett, hanem a szerb front poklából. A katonák piszkosak és büdösek voltak, hat napja nem tudtak fehérneműt váltani, a menázsi meg egyszerűen csapnivaló volt. Czapik Gyula tábori lelkész úr ugyan szívhez szóló prédikációkat tartott arról, hogy az Úristen mennyire segíti a vitéz magyarokat – de az Úristen még nem küldött tiszta alsót. Bizonyára ő se győzi ezt a háborút, az angyaloknak meg nincs elég tapasztalatuk. Nem szokta a cigány a szántást – gondolta némelyik baka.

Közben valahol ott kavargott a levegőben:

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Az ötödik gyalogezredtől sokat vártak a Monarchia hadseregének parancsnokai. Még a béke utolsó hónapjaiban sok szépet mondott az ezredről maga Rohr Ferenc lovassági tábornok úr – az valami félig-isten lehetett, vagy püspök, de lehet, hogy generális, aki reggelenként a királlyal szokott kávézni. Szóval nem kisebb ember, mint maga Rohr Ferenc lovassági tábornok úr mondotta az ezredről hogy igen kiváló, a rohamban és a szuronyharcban minden más ezrednek ettől kellene tanulnia.

Ha már ilyen tisztesség érte a regimentet, a tiszt urak nemigen csodálkoztak rajta, hogy máris a muszka ellen vezénylik őket. Ki menjen a muszka sokaság ellen, ha nem a magyarok? Ki fogja a Vereckei-hágó felé törő cári hordákat móresre tanítani, ha nem az ilyen színmagyar ezredek? A muszka hadak ereje a számukban van, a magyar ezredeké meg a vitézségben.

Gyerünk hát fel Galíciába!

Az ezred ment volna, de a békebeli álmossággal irgő-forgó vasút nem győzte szállítani a megszámlálhatatlanul sok menetzászlóaljat. Így maradtak néhány napig Békéscsabán.

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Dékány Ferenc honvéd valahonnan szerzett egy pohár kávét, és megosztotta földijével, Rapcsányi János szakaszvezetővel. Rossz, keserű lötty volt, de – kávé.

Már jó tíz perce kortyolgatták, amikor valaki közéjük dobta a szót:
- Valami asszonyok érkeztek! Szatymazról!
- Honnan?

János és Ferenc egyszerre ugrottak fel az átizzadt vasúti ülésről.
- Honnan?

Zsófi és Julcsa elképedve álltak.
Zsófi elhűlt. Ez lenne az ő embere? Aki mindig úgy adott magára? Aki képes volt a vasárnapi inget ötször is újra vasaltatni, ha nem volt elég sima és nem volt elég ropogós?

Julcsa elszontyolodott. Hirtelenjében nem tudta, hol végződik a kosz, és hol kezdődik az ura. Hogyan köpködje meg, hogyan mondja el a varázsigét?

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

A szatymazi menyecskékről mindenki tudja, hogy nem ejtették őket a fejükre. A két asszonyka térült-fordult; vendéglősnél jártak, bakterrel alkudtak, a jó ég tudja, kivel mit intéztek. Harmadfél óra múlva lett dézsa és jó meleg víz. Egyikbe a férjeket dugták, a másikba a koszos-sáros katonai göncöket.

A szakasz azt hitte, megjöttek a katonai mosónők. A bakák sorba álltak a dézsák előtt. Mit volt mit tenni, rendbe kellett tenni az egész szakaszt. Harminc férfit. Zsófi és Julcsa ezt is győzték.

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Amikor feljött a szelíd augusztusi Hold, a két házaspár egymás után őrt állt, amíg a másik odabent töltötte az időt. A bakter egész liter messze földön híres szatymazi barackpálinkát kapott, amiért aznap éjjel nem bóklászott arrafelé.

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Volt idő alaposan megköpködni a férjeket. Meg elmondani a varázsigét.

Éppen jókor. Tíz órakor a két századot bevagonírozták, és elindították az orosz front felé.

„Édes Istenem, add, hogy az uram egészségbe’ visszakerüljön hozzám! Add, hogy épségbe’ megmaradjon! Add, hogy mindene ép legyen!”

Dékányné Julcsa és Rapcsányiné Zsófi csak hosszú évek elteltével látta újra az urát.

De mindkét férfi hazajött.
Épségben.
Mindenük megvolt.