Hol vannak az igazi férfiak?
Látogatók száma: 53
Egyszóval, politikusaink többsége nem engedte napirendre venni a nők elleni erőszak kérdését, nyilván eszükbe jutott a közmondás, mely szerint a pénz számolva, az asszony verve jó.
Nem, ne kapjatok azonnal a sodrófához, hogy megtáncoltassátok az arra érdemes úriembernek nem mondható, verekedős férfiak fején, elébb használjuk a legősibb, elismert és mindig kéznél lévő fegyverünket, mely nem más, mint a szó. Beszéljünk, mert az is egy fegyver, nem is akármilyen. Nem csúnyán, szépen. Ne szidjuk, elébb dicsérjük, hogy milyen okos és szép, párját ritkítja esze és ereje, és természete, hogy felnézünk rá, no, nem azért mert magasabb, hanem annak okán, mert egészen más, mint mi vagyunk. Amennyire elszáll a hiúságuk, még el is hiszik nekünk, sőt, megjutalmaznak bennünket, mert egy szép, ám buta nő minden vágyuk, aki nem kérdez, csak kér, akit elkápráztatnak rövid, ám velős férfi mondatok, egészen attól, hogy fáradt vagyok, sokat dolgoztam, odáig, hogy azért puha, nehogy fájjon, aki nem lát, mert nem akar látni, csak az az érdekes, hogy ékszert kapjon meg bundát, Mauritiuson nyaraljon, ne a Balatonon, és minden gondolata urán és egyben parancsolóján kívül a gyerekek nevelése és a családi tűzhely melegének megtartása legyen. Sajnos, legyünk őszinték, vannak ilyen nőtársaink, még az a szerencsénk, hogy egyre kevesebben.
Mert milyenek is vagyunk mi, nők, a huszonegyedik század első negyedében?
Kezdhetném azzal, hogy egyenrangúak vagyunk a férfiakkal, bár ez nem teljesen igaz, mert bizonyos szempontból a férfiak sohasem lesznek egyenrangúak velünk, akkor sem, egyforma a neveltetésünk, a kultúránk, a gyökereink, mert mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket, akikről naponta gondoskodnunk kell, hogy legyen étel az asztalon, hogy tanulhassanak, hogy…és még sorolhatnám, éppen ezért nekünk a munkánk mellett, mely legalább annyi időt és energiát követel tőlünk, mint a férfiaktól, ott a házi munka, a bevásárlástól a nagymosásig, a napi főzéstől a lélekápolásig minden belefér, és ne legyünk álszentek, az első gyerek az életünkben többnyire a párunk, aki megszeppent kisgyerekként elvárja tőlünk a babusgatást, hogy rend és tisztaság legyen a lakásban, vasalt ingek glédában álljanak a szekrényben, és amikor este tíz után, végre beesünk az ágyba, legyünk tüzes, kívánatos szeretők is.
Manapság, amikor a felsőfokú tanulmányokban jeleskedünk és helyünk van az értelmiségben, mint például tanár, orvos, gyógyszerész, mérnök, közgazda, filozófus, és számos foglalkozásban szinte csak ránk lehet számítani, mint pl. kereskedő, nővér, asszisztens, irodai könyvelő, elmondhatjuk, hogy nők nélkül nem működne a gazdaság. Talán éppen ezért, mert a férfiakkal versenyre kelünk a munkavégzés során, egyeseket azonban frusztrál a dolog, amit én nem igazán értek. Számos nőtársam szívesen maradna háztartásbeli, ha férjeura egymaga megkeresné a tisztességes élethez szükséges anyagiakat, és emellett a tenyerén hordana bennünket.
Ó, de hol vannak már azok a férfiak?
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Jó vitatémát választottál Yolla! Úgy szólok hozzá, hogy a többiek véleményét még nem olvastam el, lehet, hogy magamra maradok a felfogásommal.
Kedveseim, az almából sosem lesz körte és a körtéből nem lesz alma. Én nem vagyok a sokat hangoztatott egyenrangúság, akarom mondani egyenjogúság híve. Előljáróban annyit, hogy mindenki az, amilyennek önmagát tartja, a párválasztás során pedig olyan embert kap, amilyet választ magának, tehát amilyet megérdemel.Már nem a középkorban élünk, ahol sok esetben megmondták, ki lehet a párod.
Tehát én nő vagyok, remélem, már az is maradok. Mint nő a másik féltől csak a szeretet, tiszteletet és bizalmat várom el. De nem akarok vele egyenjogú lenni.Nem is lehetek, mert más a felépítésem, mások a gondolataim, ezek eleve kizárják az azonosságot. Viszont szeretek felnézni egy olyan valakire, akire támaszkodhatom , aki közel áll hozzám, akire számíthatok, mint nő. Anyai nagyanyám hat gyereket nevelt fel, de soha nem hallottam panaszkodni, hogy ez milyen megterhelő egy nőnek, anyám munka mellett nevelt fel hármunkat, de az ő szájából sem hagzott el zokszó, mikor ő lett a családfenntartó, mert apámat az ötvenes években(nem kell bemutatnom azt a kort) kirúgták az állásából és egy évig nem dolgozott.Tehát egyikük sem lázadt az egyenjogúságért, de tudták, hogy van egy másik felük, aki mellettük van, segítettek egymásnak, ahol tudtak, legyen az férfi, vagy női munka. És ez itt a lényeg. Támaszai voltak egymásnak.
Természetesen a korok változnak, új szemléletekkel, új kihívásokkal.Én korábban azt gondoltam, hogy az "én időm" volt a legnehezebb, de rájöttem-bár most nincs nálunk háború, forradalom, ötvenes évek, -mégis nehéz. Egyrészt gazdaságilag, másrész, mert nehézzé tesszük magunknak.Pedig ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyan azok nekünk, nőknek a feladataink és ugyanaz a férfiak feladata is. A nők mégis egyenrangúak akarnak lenni, a férfiak pedig a "főnökök". A helyett, hogy összetartanának, becsülnék egymást. Ez lenne a legfontosabb egy családban, a társadalomban. Jóban-rosszban együtt. Valahogy valahol eltorzultak ezek a dolgok.
Azt írod, Yolla, hogy" mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket...."Hogy is van ez? Talán EGYÜTT kell felnevelni a gyerekeinket, gondoskodni róluk..Még a huszonegyedik század első felében is...
A bántalmazás semminemű formáját nem tudom elfogadni, mert a szép szó mindennél többet ér.
Most éppen a társas magányról írok, innen egy idézet:
"Idővel meghitt szeretetté szelídül a lángoló szerelem, csakhogy e folyamat rövidebb-hosszabb időtartama alatt a felek között kialakulnak a közös szokások, körvonalazódnak a közös célok, és nyilvánvalóvá válnak a másik inspirációjának eszközei, ahogyan természetessé válik az egyéni örömök és bánatok megosztása is. Szerelem és a kezdeti szenvedély hiányában nincs kohézió a férfi és a nő között, előbb-utóbb valamelyik fél állandó jelleggel beleszól a másik életébe, gyakran éppen ezzel negatív irányban befolyásolva a döntéseit. "
Jó vitatémát választottál Yolla! Úgy szólok hozzá, hogy a többiek véleményét még nem olvastam el, lehet, hogy magamra maradok a felfogásommal.
Kedveseim, az almából sosem lesz körte és a körtéből nem lesz alma. Én nem vagyok a sokat hangoztatott egyenrangúság, akarom mondani egyenjogúság híve. Előljáróban annyit, hogy mindenki az, amilyennek önmagát tartja, a párválasztás során pedig olyan embert kap, amilyet választ magának, tehát amilyet megérdemel.Már nem a középkorban élünk, ahol sok esetben megmondták, ki lehet a párod.
Tehát én nő vagyok, remélem, már az is maradok. Mint nő a másik féltől csak a szeretet, tiszteletet és bizalmat várom el. De nem akarok vele egyenjogú lenni.Nem is lehetek, mert más a felépítésem, mások a gondolataim, ezek eleve kizárják az azonosságot. Viszont szeretek felnézni egy olyan valakire, akire támaszkodhatom , aki közel áll hozzám, akire számíthatok, mint nő. Anyai nagyanyám hat gyereket nevelt fel, de soha nem hallottam panaszkodni, hogy ez milyen megterhelő egy nőnek, anyám munka mellett nevelt fel hármunkat, de az ő szájából sem hagzott el zokszó, mikor ő lett a családfenntartó, mert apámat az ötvenes években(nem kell bemutatnom azt a kort) kirúgták az állásából és egy évig nem dolgozott.Tehát egyikük sem lázadt az egyenjogúságért, de tudták, hogy van egy másik felük, aki mellettük van, segítettek egymásnak, ahol tudtak, legyen az férfi, vagy női munka. És ez itt a lényeg. Támaszai voltak egymásnak.
Természetesen a korok változnak, új szemléletekkel, új kihívásokkal.Én korábban azt gondoltam, hogy az "én időm" volt a legnehezebb, de rájöttem-bár most nincs nálunk háború, forradalom, ötvenes évek, -mégis nehéz. Egyrészt gazdaságilag, másrész, mert nehézzé tesszük magunknak.Pedig ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyan azok nekünk, nőknek a feladataink és ugyanaz a férfiak feladata is. A nők mégis egyenrangúak akarnak lenni, a férfiak pedig a "főnökök". A helyett, hogy összetartanának, becsülnék egymást. Ez lenne a legfontosabb egy családban, a társadalomban. Jóban-rosszban együtt. Valahogy valahol eltorzultak ezek a dolgok.
Azt írod, Yolla, hogy" mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket...."Hogy is van ez? Talán EGYÜTT kell felnevelni a gyerekeinket, gondoskodni róluk..Még a huszonegyedik század első felében is...
Tudod, mint a hajós játékban! :)
Talán csak annyit tennék hozzá, hogy sajnos, nem tudjuk, hogy kihez is megyünk hozzá, kit is veszünk el! Ez a későbbiekben derül ki!
Jó vitatémát választottál Yolla! Úgy szólok hozzá, hogy a többiek véleményét még nem olvastam el, lehet, hogy magamra maradok a felfogásommal.
Kedveseim, az almából sosem lesz körte és a körtéből nem lesz alma. Én nem vagyok a sokat hangoztatott egyenrangúság, akarom mondani egyenjogúság híve. Előljáróban annyit, hogy mindenki az, amilyennek önmagát tartja, a párválasztás során pedig olyan embert kap, amilyet választ magának, tehát amilyet megérdemel.Már nem a középkorban élünk, ahol sok esetben megmondták, ki lehet a párod.
Tehát én nő vagyok, remélem, már az is maradok. Mint nő a másik féltől csak a szeretet, tiszteletet és bizalmat várom el. De nem akarok vele egyenjogú lenni.Nem is lehetek, mert más a felépítésem, mások a gondolataim, ezek eleve kizárják az azonosságot. Viszont szeretek felnézni egy olyan valakire, akire támaszkodhatom , aki közel áll hozzám, akire számíthatok, mint nő. Anyai nagyanyám hat gyereket nevelt fel, de soha nem hallottam panaszkodni, hogy ez milyen megterhelő egy nőnek, anyám munka mellett nevelt fel hármunkat, de az ő szájából sem hagzott el zokszó, mikor ő lett a családfenntartó, mert apámat az ötvenes években(nem kell bemutatnom azt a kort) kirúgták az állásából és egy évig nem dolgozott.Tehát egyikük sem lázadt az egyenjogúságért, de tudták, hogy van egy másik felük, aki mellettük van, segítettek egymásnak, ahol tudtak, legyen az férfi, vagy női munka. És ez itt a lényeg. Támaszai voltak egymásnak.
Természetesen a korok változnak, új szemléletekkel, új kihívásokkal.Én korábban azt gondoltam, hogy az "én időm" volt a legnehezebb, de rájöttem-bár most nincs nálunk háború, forradalom, ötvenes évek, -mégis nehéz. Egyrészt gazdaságilag, másrész, mert nehézzé tesszük magunknak.Pedig ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyan azok nekünk, nőknek a feladataink és ugyanaz a férfiak feladata is. A nők mégis egyenrangúak akarnak lenni, a férfiak pedig a "főnökök". A helyett, hogy összetartanának, becsülnék egymást. Ez lenne a legfontosabb egy családban, a társadalomban. Jóban-rosszban együtt. Valahogy valahol eltorzultak ezek a dolgok.
Azt írod, Yolla, hogy" mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket...."Hogy is van ez? Talán EGYÜTT kell felnevelni a gyerekeinket, gondoskodni róluk..Még a huszonegyedik század első felében is...
Egyenjogúak vagyunk, de különbözőek, ezért egészítjük ki egymást.
Igen, röviden így. :-)