A boszorkányt máglyán megégetik? 2. rész
Látogatók száma: 70
Ha Péterrel beszélek, akkor a legkevesebb, hogy jó feleség és anya módjára viselkedem. Ahogy a vörös boszorkány (nem számít jó-e vagy rossz) bűbájjal, búgó hanggal megbabonázza az ártatlant, úgy csavarom az ujjam köré- ösztönösen.
Amikor „A Színészre” vadásztam, még nem ismertem őt. Nem ismertem, amikor a Bűn és bűnhődés után a csúszós márványlépcsőkön óvatosan araszoltunk, hogy a csillogó autókkal teli parkolón átsietve elérjük a művészbejárót. Nem ismertem, mikor az én Szvidrigaljovom magabiztosan kilépett a forgóajtón és rutinosan piros M**lboróra gyújtott.
Nem tudom, hogy a cigaretta vagy az ő illata bódított-e meg, de lemerevedtem. Linda mentett ki, aki magával vonva ugrott elé kezében kis noteszével. (Minden évben azt kért tőlem karácsonyra, és egy éven keresztül mindenhová magával vitte. Lejegyezte, amit nem akart elfelejteni. Most először láttam ennek értelmét.)
„Elnézést, kérhetnénk egy aláírást?” „Persze, de nincs nálam toll”- felelte.
A táskámba nyúltam, és a golyóstollamat átnyújtva próbáltam nem tizenéves rajongónak látszani. Kihúztam magam, de tudtam a vastag télikabát elrejti idomaimat. Talán megsejtett valamit a tekintetemben (vagy meghallotta a gondolataimat), mert szája zavaros szavakat formált.: „Olyan hideg van, hogy belefagy a tintába a toll!” Ő is észrevette a nyelvbotlást, s ez derűssé tette az arcát. Visszakaptuk a noteszt, gratuláltunk az előadáshoz, majd elindultunk visszafelé. Kocsijával elgurult mellettünk, de még kiszólt a félig lehúzott ablakon: „Siessetek haza, mert megfagytok!”
Nem így képzeltem a találkozást. A hideg szél az arcomba söpörte a hajamat, mintha ezt érdemelném…
„A romantika díszlet és hangulat kérdése. Nem ez a megfelelő díszlet, és nem ez volt az ideillő hangulat.”- állapította meg Linda. Egyetértően bólintottam.
A zsúfolt gyorsétterem egyik hátsó asztalához telepedtünk, hogy rendelés nélkül ülhessük végig a délutánt. Tervünk kidolgozását a közelgő érettségi nehezítette. Reméltem, hogy szüleim előtt ugyanaz a kislány maradhatok, akit 18 évvel ezelőtt a kórházban a karjukban tartottak. Kislány, aki már az óvodában meséket olvasott a többieknek, mert unta, hogy mászókára csimpaszkodjon.
Hiába voltam jó tanuló az elmúlt tizenegy évben, a színházon és a pasikon kívül nem sok dolog érdekelt.
A kilátásaim, hogy gyerekorvos legyek szétfoszlani látszottak. Ahelyett, hogy küzdöttem volna, (látatlanban) megelégedtem egy tanári diplomával.
„Mit fogunk csinálni?”- érdeklődött Linda. „Van kedved még párszor megnézni?”- kérdeztem vissza. „Aha.”- válaszolta. „Nézünk egy Hairt is?” „Persze.”- mondtam. Mindig ilyen egyszerűen döntöttünk, bármiről legyen is szó. A Márai által emlegetett „szűkszavú, megértő, türelmes barátság” volt a miénk, immár nyolc éve.
Ugyanúgy hittünk az őrültségekben, a világmegváltásban, és nem utolsó sorban a lusta galambok megkergetésében.
Három hetünk maradt a következő előadásig és négy hónapunk az érettségiig.
Két nap iskolakerülés után a Tavaszi Bál híre sokkolt. „Eljön a B*ue M*on!”- sikítottam föl. Velem együtt örült a fél iskola. Nem tudom biztosan, hogy a rock’n’roll varázsolta-e el őket, vagy a sármos énekes. Én megelégedtem a gitárossal, aki az én Színészem… (Már azon a délutánon két plakáttal kevesebb díszítette a falakat.)
Ha a jóskártya szavakkal tudna figyelmeztetni, azt mondaná: „Tarts mértéket, gyakorolj önfegyelmet!” Én e helyett egy ruhavásárlási lavinát indítottam el, ami még távolabbra vitt a tankönyveimtől. Volt-e bűntudatom? (Nem volt.)
Eljött a bál napja. Fehér, menyasszonyi ruhának is beillő csodát öltöttem magamra. Mielőtt beléptünk a tornacsarnokba, a szél összeborzolta a hajam, amitől még szexisebb lettem.
Csak egy kis szájfény és szempillaspirál pihent rajtam. Az alapozó elrontotta volna fehér bőröm tökéletességét. Táncolni nem igazán szerettem, de minden kérőmnek igent mondtam, hiszen a bókokat mindig szívesen hallgattam. Nem igazán figyeltem oda, csak azt vártam, érjen véget a zene a CD-lejátszóban. Tudtam, hogy csak percek választanak el attól, hogy megjelenjen a színpadon a B*ue M**n, és én az első sorban állva fölhívjam magamra a figyelmét. Ahhoz értek a legjobban. A sok pillantás közül az övé is rám szegeződött. (A régi forgatókönyv még mindig aktuális.)
Túloznék, ha azt mondanám, hogy megérintettek a dalok. A fülemet off üzemmódba kapcsoltam. Kizártam minden hangot, zajt. Az egyetlen érzékszerv, amit használtam, a szemem volt.
A koncert végén lejött a színpadról, hogy a CD zenéjére mozogjon- velem. Nagy keze megpihent a derekamon, fejemet könnyedén a vállára hajtottam.
Bár vallásosan neveltek, mégis leginkább arra vágytam, hogy combjaim közé térdeljen, és nyelve játszani kezdjen hangszeremen.
Nem volt kérdés, hogy a következő órákat a hotelszobájában töltöm. Számtalan éjszaka- két próba vagy előadás közti pásztoróra- adatott meg nekünk.
Az utolsó gondtalan nyaramon Lindát is magam mellett akartam tudni. Egyiküknek sem volt ellenére, hogy hármasban járjuk a város utcáit, fagyit nyaljunk, esténként nézzük őt a színházban, vagy a kocsijából pásztázzuk a tájat.
Egyik este, mikor a szobájában filmet néztünk, egy ötlettel állt elő. Rám nézett és azt mondta: „Úgy akarok veled szeretkezni, hogy arról egy film és egy halom fénykép legyen. Ha nem lennél velem, akkor is lázba hoznál. Linda megcsinálhatná.”
Fürkésző arccal néztünk egymásra…
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kiváncsi vagyok, mi lesz a Színésszel és veletek! :)
Írásodban nagyon tetszik, hogy szép magyarsággal, hibátlanul írsz... Na, de ez, ha jól olvastam egy tanári diploma mellett elemi kötelezettség. (Bár láttam már diplomástól hibás írást is.)
Érdekelnek a következő részek!
Katalina
Érdekelnek a következő részek!
Katalina