Amikor a titkok ajtaja kinyílik. Első szerelem
Látogatók száma: 95
Furcsa az élet. Hiszek abban, hogy a sorsunk előre elrendeltetett. Mi nem tehetünk mást, mint néha-néha "szél-jegyzetet" írunk a sors könyvébe.
A lány 12-13 éves lehetett és ott állt az utcafrontot elválasztó kerítés mögötti bokrok ágai között. A szemközti házban lakott barátnője, iskolába is együtt jártak. Mivel a szülők dolgoztak, délutánonként a többi szomszédgyerekkel játszottak, élték a felhőtlen gyerekkor minden örömét. Játék után otthon rendetraktak, kitakarítottak, tanultak, mire az anya hazatért, már csak vacsorát kellett készítenie.
De mostanában valami megváltozott. Történt, hogy a szemben lévő házba egy fiatal pár költözött albérlőként.A férfi akkor végzett a műegyetemen, szemrevaló, csinos felesége is dolgozott valahol félállásban, mert többnyire sétálgatott, vagy valahol volt.Szép, napos időben kiültek a kerti asztalhoz, beszélgettek, vagy nézték a játszadozó gyerekeket. A férfi magas, fekete, jóképű ember volt és a lány szeme meg-meg akadt rajta, néha odamosolygott és a férfi felé intve, viszonozta.
Mennyire más ez az ember, mint Béluska-gondolta a lány. Ő mindig csak bosszantotta a hülye tréfáival és a vége az lett, hogy a lány jól odasózott neki, de Bélus még azt is élvezte.
A lányban egy új érzés kezdett mocorogni. Maga sem tudta, hogy mi, de egyre csak a bokrok mögé vágyott, hogy nézhesse a férfit. A levelek eltakarták, a túloldalról semmit nem lehetett észrevenni.
Így telt el a nyár, majd a következő év, a lány beleszeretett a férfiba. Ennek egyetlen bizonyítéka volt, a naplója. Ebben minden napjáról beszámolt, kiírta az érzéseit, még az egyoldalúság sem zavarta, talán kicsit természetesnek vette, hogy itt egyedül csak ő a főszereplő, bár a vele egykorú lányoknak már voltak olyan Béluska féle udvarlóik, őt ez az érzés annyira eltöltötte, hogy senkivel nem akart osztozkodni, még egy beszélgetés erejéig sem.
Aztán megkezdődött a középiskola, a gimnázium egy másik városrészben, a gyárvárosban volt, ahová minden reggel villamossal utazott.
Az egyik reggel a meglepetéstől majdnem hanyattesett. A férfi jött mögötte, gyengéden a vállára tette a kezét, beszélgetve haladtak a megálló felé. A lány a gimibe, a férfi a gyárba tartott, ahol gépészmérnökként dolgozott.
Ez megismétlődött hetente egyszer-kétszer, a férfi érdeklődött, tanácsokat adott a tanulással kapcsolatban, egyszer véletlenül elárulta, hogy asszonya félrelépett, a házasságukat nem sikerült megmenteni, elváltak. A lányban-aki már-már feledte a "gyerekkori" fellángolást-most újra előtörtek a régi érzések, de mélyen titkolta és hallgatott róluk. Szinte szégyellte.
A gimis évek végére a lányból gyönyörű, kisportolt nagylány lett, rengeteg középiskolai élménnyel és baráttal gazdagodva. Felejthetetlen évek voltak.
Érettségi után nem vették fel az egyetemre, orvos szeretett volna lenni, így a gyárban helyezkedett el, két évig dolgozott ott. Reggelente néha együtt villamosoztak.
Két év után aztán a lány felvételt nyert a műegyetemre. Villamos helyett most már busszal járt, nagyon jó tankörtársai voltak, az egyikük komolyan udvarolt, együtt tanultak, készültek a vizsgákra, élték az egyetemisták néha kicsit léha, olykor nehéz időszakát. A lány barátja vidéki volt, így mindennapos vendég lett náluk, szinte családtag. Bár eljegyzést is tartottak, a lány egyre jobban úgy érezte, ez a szerelem nem olyan, mint amit a férfi iránt érzett.
Aztán a férfi újra megjelent az életében, egy gyakorlati órán, ahol a legnagyobb meglepetésre ő tartott előadást. Mindketten nagyon meglepődtek, mikor meglátták egymást. Mint kiderült, a férfi otthagyta a gyárat és itt kínáltak neki megfelelő állást.Igy most az egyetem felé buszoztak együtt.
Aztán a lány megbetegedett, komoly operációt hajtottak rajta végre. Az operáció előtt azt mondta a főorvos, hogy hosszú gyógyulásra kell számítani, így a lány évhalasztást kért.
Mikor ennek tudatában utoljára ment az egyetemre, a buszon a férfival csendesen ültek a hátsóülésen és a lányban hirtelen valami elkeseredett düh feltört, maga sem értette, hogy miért és akkor ott életében először keményen a férfi szemébe nézett és elmondta neki a gyerekkorától benne izzó érzéseit, szerelmét, eltitkolt egész addigi életét, szenvedélyesen, zaklatottan. A férfi csak ámult, nem is tudott megszólalni, mikor a busz megállt és a lány hirtelen leugrott.
Akkor látta utoljára a férfit. Nem tudta, hogyan élt ezután, mi történt vele, párhuzamos életüknek vége lett.
A gyógyulása után Pestre került, a tanulmányait is ott folytatta más vonalon, majd férjhez ment-de nem a vőlegényéhez.
Azóta eltelt majd egy élet. Néha mosolyog, ha eszébejut első szerelme és arra gondol, nem bánt meg semmit...
Ilona B.T.
Kép:net
A cikket írta: Ilona
Hozzászólások
időrendi sorrend
Végre valahára olvashatok tőled prózát is. Jobb szeretem, mint a verseket, mert azt legtöbbször csak az érzi, aki írta. Itt viszont bosszankodhatok a végén, miért is alakult így, ha már egyszer bevallotta? Ilyen az élet. Majd a következő életünkben másként határozunk, vagy ugyanígy, ki tudja? :-)
Puszi!
Nekem ez tetszett. 5*
Éva
Sok gondolatom lenne, amiből prózát lehetne írni.Nem tudom, hogy van ez, de valahogy nincs hozzá türelmem. Sajnos ehhez az is hozzájárul, hogy a gépem borzasztó érzékeny, sokszor amit nagy kínnal leírtam, eltűnik, vagy a sorok ide-oda ugrálnak, így rendszerint abbahagyom.A befejezéssel kapcsolatban én úgy érzem, még mindig jobb mosolyogva emlékezni, mint csalódásokkal tarkítva, kihűlt szerelemmel egymás mellett leélni egy életet..Erre bőven van példám..
Puszi!
Jó néha azt hinni, hogy minden meg van írva.
És minden tettünk, már születésünk előtt elrendeltetett.
De nem.
Választhatunk,kockázhatunk Istennel (a Szent és Örökkévaló Véletlennel)...
És nem jön vissza
SOHA
ez eljátszott PILLANAT.
-wadbikaiy s.k.
Szerintem az élet olyan, mint egy fékhibás kocsi, ami magatehetetlenűl gurul a lejtőn.Ha észnél vagyunk, még valamit variálhatunk a kézifékkel, talán sikerűl lassitani és a végén megállítani. Ha nem, akkor is megáll egyszer, de addig ki tudja, mi történik?
Tehát a végeredmény egy és ugyanaz, csak azt nem tudni, mi milyen állapotban kerülünk ki a kocsiból..ezért is írtam azt és hiszem hogy a sorsunkat nem mi irányítjuk, lefeljebb "beleszólhatunk"..
Az utolsó soraiddal teljesen egyetértek és köszönöm, hogy olvastál! :)
Üdv. Ilona
Puszi!
Nekem ez tetszett. 5*
Éva
És minden tettünk, már születésünk előtt elrendeltetett.
De nem.
Választhatunk,kockázhatunk Istennel (a Szent és Örökkévaló Véletlennel)...
És nem jön vissza
SOHA
ez eljátszott PILLANAT.
-wadbikaiy s.k.