Az est fénypontja (1)

Látogatók száma: 45

Felemelkednie abból a sorból, ahová született csak idő kérdése volt annak, akinek a külső adottságai is a felé tendáltak, hogy kiemelkedjen abból a miliőből, a szegény sorból. Lehetőleg úgy, hogy ne járjon rosszabbul.

Bárki megtalálhatta a "páriáját", ha nyitott volt egy kapcsolatra. Mert... "Alma sem esik messze a fájától" - szokták volt mondani... "A vak is meglátta"..., megtalálta, ha akarta, mi a jó neki? A "zsák is megtalálja foltját". Csak egy kicsit kellett tapogatóznia és ott tolongtak körülötte a kérők..., ő sem volt ettől messze, mert valami hasonlót keresett maga is. A kitörés lehetőségeit latolgatta, melynek egyszer eljött az ideje.

Nehezen szánta rá magát, hogy annyi év után megismerje társa családjából azt az egyetlen nőnemű személyt, akihez szorosabb vérségi kapcsolata fűzte. Az összes többi testvér közül, az egyetlent, a húgát, akit az anyakönyv is testvére mellé rendelt. Most már, mint sógorasszonyát.
Akitől maga sem tudta miért, de millió szempont választotta el a múltban. Hiszen még az esküvőjükön sem vett részt. Ugyan miért is? - Akkor ez eszébe sem jutott. Vagy ha igen, elvetette szinte azonnal. Mással volt ugyanis elfoglalva. A sok teendők között, mellett, ami rá és a saját családjára hárult a nem mindennapi esemény kapcsán, egyéb érdeklődés híján, talán csak egy emlék maradt, ami közel vagy távol, de hozzá fűzte. Más semmi. Régről ismerték egymást, még a házból, tizenéves korukból, ahol együtt nevelkedtek. Nem sok élmény fűzte egymáshoz őket a gyerekkoruk mindössze. Később, amikor közelebbi kapcsolatba került testvérbátyjával, előbb bújt be a nő ruhájába, mintsem megismerhették volna egymást közelebbről, e két, akkorra már, mint felnőtt nőként. Emlékszem. Egy vékony, kötött, halvány sárga színű, testre szabott ruha volt, ami felváltotta elázott, levélmintás zöld színű nyári ruháját, melybe nem önként bújt bele, egy kis rábeszélés azért kellett hozzá.

Egy nyári strandidős, záporesős, csodálatos szép napon, találkozott azzal a fiúval, sráccal, az ő vér szerinti testvérével, akihez őt, - mint hugica nem tudhatta - de erős szálak kötötték még tinédzser korában, akik később egymás számára nem váltak ismeretlenné, sem pedig közömbössé.

Az időközben férfiúvá cseperedett fiú egyedhez ezen a szép, nyári napon csapódott hozzá a lány, a házból. Ki mellé megpróbálta letenni a voksot, az elkövetkezendő életét. A benne meglátott jövőkép volt az egyetlen kitörési pont akkor a számára, talán számukra. Szerelem szálai fűztek koszorút köréjük. Mindent e szálak rángattak. Vakon hittek egy szebb jövőben, mit ketten képesek lesznek megalapozni. Legalábbis ezt hitték. A hitük, a remény és a szeretet erősnek gondolt szálai kísérték kezdeti bukdácsolásaikat. Nem tudhatták, hogy közbe szól maga az élet és annak természete.

Mit fogadunk el az életünkben? És mi az, amit ad számunkra a jövőben, nem mi határozzuk meg, legalábbis nem minden esetben egyedül, és nem úgy, ahogy szeretnénk, hanem elődeinknek is van ehhez egy-két szavuk. Minden ellenkezésük hiábavaló lett volna, lenne, mert azon, ami volt, változtatni, nem tudtunk, letagadni sem, így látom utólag. A tényeken, a valóságon nem lehetett változtatni. Az adott volt. Mit ismerhettünk volna meg leendő társunk életéből, szinte mellékes is volt, hisz el voltunk varázsolva, amikor az agyunk színes felhőkbe volt beburkolva, és nem akartunk látni tovább az orrunknál sem. Csak egymással törődtünk. Nem érdekelt bennünket mi volt, hogy volt. Egy hit, egy remény, hogy nekünk sikerülhet. Ez az egyetlen kiút volt számunkra, az egyetlen szempont, ami vezetett. Az egyetlen, amibe kapaszkodhattunk, igazítottunk mindent, az igényeinket, mérlegelhettük a lehetőségeinket, és vágtunk jó képet hozzá, a körülményeinket figyelembe véve. Nem lebecsülve társunkat, se magunkat, a családjainkat, hiszen egyikünk élete sem volt rózsás, különb, egyszerűbb a másikénál. Millió szempont, ami megakadályozhatott volna bennünket, hogy ész érvvel döntsünk a saját sorsunk felől, egy adott pillanatban, az érzéseink egyedüli birtokában, ha eszünk is lett volna.

Mit ismerhetett meg abból az időből, amikor még csak udvarolgatott a testvére? Szinte alig találkoztak. Éppen elment, vagy meg sem érkezett. Nem érdekelte, hogy bátyja kivel tölti éppen az idejét. Hát vele, ki mással. Saját élete felépítésével volt elfoglalva. Tanult, mint minden fiatal nő. Adottságait kihasználva, egészségügyi tanulmányai mellett, élt a lehetőséggel, amivel bárki élhetett volna, akinek mindehhez a külsőségek is a segítségére voltak, a rendelkezésére álltak. Többségében. Fodrász és kozmetikus versenyek nyertese, győztese volt eközben, mint alany, ami meg is látszott a külsején. Mindig egy-egy legújabb divat szerinti hajkoronával, szempillával bukkant fel, itt-ott a kanyarban, a buszon le- és felszállás közepette. Szép volt, kétségtelen. Ez minden, amit ismert belőle külsőleg. Soha egy szó, egy mondat. És minden irigység és egyéb előítélet nélkül, ez tény, és letagadhatatlan volt. Nem ismerték egymást. Ez a csodálatosan szép nő és ő, aki a nyomdokába sem léphetett amúgy külsőleg. Ennek tudatában hordta is magasan a fejét, nem észrevéve őt, hogy rajta kívül is azért zajlik egy sokkalta szerényebb, valósághoz közelibb élet. Lehetett volna jó is, de a gőg ráült a lényére, megtévesztve, félrevezetve, többet tulajdonítva a külsőségeknek, mint a belső saját értékeinek megmutatását, ha voltak egyáltalán. Legfőképpen ez akadályozta meg a közeledést egymáshoz, így maradtak idegenek, ők ketten egymás számára.

folyt. köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink