Egy meg nem született gyermek
2010. szeptember 20. - Látogatók száma: 65
Itt voltál. Egy villanásnyi időre, de az enyém voltál. Nem a miénk, csak az enyém.
Nem akartuk, véletlenül sikerült így. Nem maradhattál. El kellett engednünk. Soha nem tettem még ilyet, hogy elengedjem a kezét annak, akit nekem rendeltek.
A sors akarta így, próbatétel volt? Mindegy ma már.
Állok a kórházi szobában, próbálom minél távolabbról nézni magam- ez nem velem történik. Az eszem tudja, a lelkem, az már egy másik kérdés.
Sem egészségileg, sem anyagilag nem engedhettük meg magunknak, hogy élj.
Fájdalom nincs, a test nem érez. A műtő zöld színe beleolvad az infúzióból csöpögő altatóba. Öt perc az egész. Csak a lebegés van.
Senkinek nem mondtuk, még a család sem tudta. Magánügy. Volt. Már nem számít.
Azt hittem, ha nem akartalak, könnyebb lesz elengedni. Nem volt az.
Milyen lettél volna, ha megszületsz? Kék szemű, mint én, vagy tiszta apa, mint a másik testvéred?
Fizikailag minden rendben velem.
Egy hét múlva kiborultam. Csak egyetlen napra, csak akkor az egyszer. Sírtam, sirattam azt, aki még meg sem született.
Ne kérdezd, miért. Nem tudok rá válaszolni.
Nem lehetett? Nem. Egyelőre nincs jobb válaszom.
Majd egyszer megbocsájtasz nekem, nekünk...
Hozzászólások
időrendi sorrend
Mindig van oka a döntéseinknek. Egyszer erre is megkapod a választ!