HOGYAN TOVÁBB! ... 1. rész

Látogatók száma: 63

Nem semmi, amikor eldöntöttem, hogyan tovább? Mert nem bírtam már a nélkülözést, a Nagy család áldott „szeretetét”, a Semmit!

Kegyetlen az emberi sors. Bele kellett törődnöm abba, és ehhez képest élni a mindennapokat, hogy nekem semmi! Miért? Mert szegények voltunk. Szegényebbek, mint az átlag, mert sokan voltunk! Igen. Nagy család! Milyen szép is lehetett volna! Megtanultuk, mit jelent. Elejétől, a végéig. És hol a vége? Ma sem tudom. Minek iszom a keserű levét a mai napig? Ki ad erre választ?

Ha én olyan jó voltam, vagyok, miért nem érzem ezt a saját bőrömön. Miért érzem azt, hogy senki nincs körülöttem, senki, aki megértené, hogy az az Élet olyan volt, amilyen. Nehéz, keserves, nyomorúságos, nélkülözős élet volt, és ezt velem megpróbálták megértetni. Hogy miért kaptam a semmit?! Hát ezért. És ezt a semmit érzem mind a mai napig. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a semmit! Harcolok ellene, mert ilyen nincs. A semmi, az Semmi!

Nem kell a jólét, csak egy kis morzsa. Nekem, nekünk is jár valami. Akkor is, ha megjártuk a poklot. A magunk erejéből és egy, két ember jóindulatából adódóan kimásztunk ebből a gödörből. Amit úgy neveznek, Nagy család! Nekem maga volt a pokol. Miért? Mert szegények voltunk. A szegénység minden piszkával, mocskával, titkával, a nyomorúságával és egymásra utaltságával együtt.

Tisztába kellett jönnöm azzal – az akkor rendelkezésemre álló – tapasztalattal, a Semmi sincs állapotával, a Sokan vagyunk naponkénti felszólítással – a szeretet égisze alatt – a Neked semmi! beletörődésével, mert kell a Bátyádnak, a Bátyódnak, az Apádnak, a Nővérednek, a Húgodnak, a Hugidnak, az Anyádnak!!!!

A szegénységet, a nyomorúságot ideig-óráig tudod leplezni. Elhitedheted magaddal és másokkal, hogy neked; nekem ez így jó, mert sok mindenre képes akkor az ember, ha szegénynek születik. Képes átörökölni a szülei akaratát, a szeretet erejét, a beletörődést, a majd lesz valahogy állapotát, a holnap kilátástalanságán túl tud nézni, jutni. Nagy erő! Majd én megmutatom! Nekem sikerülni fog!

Tíz éves sem voltam még, amikor a tudatom felébresztett! Hosszú szép, szőke hajam a derekamig ért, naponta láttam magam a toalett tükörben nézegetve magam, hogy szemre való teremtés vagyok, az Élet, az Anyám, Apám jóvoltából. A fejembe kavarogtak a gondolatok, mint a velem azonos korú leányok, fiúk fejében. Én, én voltam akkor is, ott, amikor még az általános iskola padjai között ültem az, első, vagy a második sorban, attól függően, ahogyan viselkedtünk alkalmanként.

Akkor is nyugodtan ültem a helyemen, amikor szólították a nevemet. A szokásos tetű invázió zajlott akkortájt és az ellenőrzése ennek, akkor ott az osztályunkban. A nevemet szólították, és én bátran kiálltam középre. Matatás! Pfúú, de rossz érzés kerített a hatalmába. Velem nem lehet baj, hiszen én az vagyok, aki vagyok! Büszke, hisz megtanították nekem, mire legyek az. A szegénység nem szégyen, csak egy állapot. Úgy szép, hogy semmi nincs. Amit túl kell élni, el kell viselni.

Kicsit sokáig tart a Nincs-e ott tetű ellenőrzés! Tűröm, viselem, mert muszáj. Eszembe sem jut, hogy van félni valóm. Pedig volt. A következő pillanatban felszólítanak, hogy menjek át a másik osztályba. És én megyek. Rossz érzésekkel, de megyek. Oda, ahol nem vagyok teljesen ismeretlen. Minden szempár figyel, és ez olyan visszataszító. Rossz. Tűröm, elviselem, ahogyan matatnak a hajamban. Ez már nekem is kezd sok lenni. De mire való a türelem! Én megmutatom, hogy ki fogom állni.

Haza küldtek! Azzal a biztos tudattal, hogy tetű van a fejemben. Nem is kevés.

Hol van az erő, a kitartás, a mindent kibírás, miért hullanak krokodil könnyek a szememből, ha nem azért, mert ez az erő elszállt, egy pillanat alatt és megmaradt után a könyörtelen valóság, az én fejemben tetű van!

Anyám!!!! Hozzá szaladok, ahogy a lábam bírja, és közben sírok, eszeveszett, őrült pillanat ez. Miért? A kérdésekre választ akarok kapni, honnan, kitől?

Gyönyörű, napsütéses idő volt, és csoda, hogy emlékszem még rá, mert én akkor nem akartam látni, érezni, hallani semmit, csak minél előbb hazaérni, az Anyámhoz, hogy senki ne lássa, hogy sírok, senki ne lássa a tetűt a fejemben. A szégyent, amit magamban hordozok.
Valami akkor elszakadt, valami homályos, gyanakvás elindult bennem, amit akkor még nem tudtam hová tenni, kezelni, megérteni, csak egyetlen egy dolog járt a fejemben, a Miért? Anyámtól vártam a választ.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink