HOGYAN TOVÁBB! ... 2. rész
Látogatók száma: 73
A Világ nem dőlt össze, nem süllyedt el velem együtt. Minden ugyanúgy maradt, mint előtte?
Gyakorlatias asszony volt az én Anyám. Régről, a múltból, talán felsejlett benne valami és esze ágában sem volt összeomlani attól, amit tapasztalt. Az anyai szív nyilván megdobbant benne, de arra nem volt idő, hogy ezen sokáig időzzön. Cselekednie kellett. Látta, hogy mennyire össze vagyok törve. Sebaj, vigasztalt. Lányom, ez mindenhol előfordul. Most nálunk. De majd én elintézem.
Betessékelt a kis szobába, ahol senki sem zavarhatott bennünket és én ott sírhattam tovább, keservesen, míg meg nem nyugodtam, míg el nem fogyott minden könnyem, senki sem hallotta, kettőnkön kívül. Sirathattam a szégyent, a megaláztatást, ami anyám tudatáig talán elért, de nem foglalkozott tovább vele. Más, fontosabb dolga volt ebben a pillanatban! Kiirtani a fejemből a rossz gondolatokat, de legelsősorban a hajamból, a tetűt, ami minden másnál most a legfontosabb volt. Akkor tudtam meg, mert mi mással is lehettem még azon túlmenően elfoglalva, hogy fájt, ami velem történt, mint a tetűk életével, amiről anyám közben mesélt. Ott, a keze alatt nem volt más dolgom, mint tűrni, hogy megszabadítson attól, ami szégyenletes, ami fáj, és ő szorgalmasan tette a dolgát. Nem zavart bennünket senki kíváncsi szeme. A család minden tagja a szélrózsa minden irányában távol volt és csak mi ketten vívódtunk.
Amikor befejezte az órákon át tartó bogarászást és már úgy gondolta mindent megtett, amit lehetett, itt még nem volt vége a szenvedésemnek. Beparancsolt a fürdőszobába, ahol erős lúgos vizet készített, amivel nem volt párdon, de lemosta a szégyen utolsó darabjait is. Csípett, mart, de nem volt menekvés. Ezen, mint mindenen, ami kellemetlen, túl kellett jutni, el kellett viselni. Mindketten tudtuk, hogy egészen addig nincs megállás, amíg teljesen meg nem szabadulok az élősködőktől. Anyám tudta, de én éreztem.
Hogyan is gondolhattam volna azt, hogy itt vége a megpróbáltatásoknak. Hiszen még csak ezután következett a még rosszabb, még szégyenletesebb, még kellemetlenebb dolog, amit a világon senkinek sem kívánhatnék, még az ellenségemnek sem. El kellett mennem a fodrászhoz, idegen emberekhez, ártatlannak színlelni magam, hogy levágják a szép hosszú, szőke hajamat.
Egyedül mentem a fodrászhoz, tele kétségekkel, hogyan fogadnak, hiszen amíg hosszú volt a hajam, nem szorultam rá külső segítségre, elég volt megmosni, megfésülni, ennyi. .Nem volt senki, aki visszatartson, lebeszéljen, senki, aki segíthetett volna. Nem volt más megoldás. Tudtam, hogy amit most tesznek velem, arra szükség van, hogy én közben mit érzek, senkit nem hatott volna meg. El kellett játszanom az ártatlant, pedig nem követtem el semmit, még nekem, aki annyi mindenen mentem keresztül, amíg abba a székbe be nem ültem.
Jól játszottam a szerepemet. A hajamat, amire annyira büszke voltam mindig, egészen rövidre - mint öcsi néztem szembe a tükörrel – kíméletlenül levágták.
Idegen arc nézett velem szemben a tükörben. És milyen érdekes, de ez az arc Tetszett!
Újra éreztem, hogy nem dőlt össze a világ. Nem is olyan borzasztó az, amin keresztül mentem. Fel a fejjel kis leány. Te, magad maradtál az, aki vagy és mindig is voltál. Mi változott? A hajad? Hogy nem olyan hosszú, szőke, a derekadig érő? Most olyan vagy mintha nem is leány volnál, egy rövid hajú, helyes kis csitri, meggyötört arcoddal, akár még fiú is lehetnél. Na nem, azt aztán nem. Te leány maradsz, akkor is, ha megfosztottak a kincsedtől, ami olyan sok keserűséget okozott neked. Megszabadultál, hát Örülj!
A szokás, hogy állandóan matatok a hajamban, azóta is megmaradt. Miért, kérdezték, de én hárítottam. Hát, Mert! Miért ne? Csak.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Ijesztő lehet, valóban egy gyermek életében. Azóta sem növesztetted meg?