Őszinteségért cserébe!
Látogatók száma: 76
Két ember kapcsolatához először a szándéknak kell meglennie, a közös akaratnak, az akadályok leküzdéséhez is két emberre van szükség, és csak ez után beszélhetünk bármiről, akár szexről vagy valami másról.
Emlékszel? Nem volt az oly rég!
Olvastam az írásod, ami nagyon megfogott.
Tetszett a közvetlenséged, ahogyan a cikket megírtad. A férfi és a nő intim kapcsolata. Érdekes téma.
És amit nem szabadott volna, én azonosítottalak az írásoddal…
Nem is hiszed mekkora szükségem volt akkor arra, hogy hinni tudjak valamiben, hogy létezik, hogy van ilyen érzés, férfi és nő el tud idáig jutni. Hinni akartam. De voltak akadályok. Több, és még több…
Nem számoltam, azzal, hogy elmúlt az idő. Azt mondtad mi a francot foglalkozok ezzel… Akkor azt akartam, hogy engem is szeressenek, úgy, ahogy azt a nőt akkor, és ott szerették. Mekkora tévedés!
Buta és naiv voltam, ha azt hittem létezik ilyen önzetlenség két ember között.
Csak beszélgettünk, de ez annál sokkal több volt. Feltártam előtted az igazi énem. „Őszinteségért, őszinteséget ígértél". Elhitetted velem, hogy képes vagy rá, hogy igazat beszélsz, hogy ugyanúgy érzel, ugyanúgy akarsz… Hazugság volt!
Szavak, csak szavak! De akkor, a beszélgetés hevében igaznak tűnt. És én hinni akartam.
Aztán szép lassan, ahogy múlt az idő rájöttem milyen nagyot tévedtem. Te nem az voltál, akinek mondtad akkor magad... Árulás!
A következményektől félni kezdtél. És az addig kedves ember hirtelen megváltoztál. Egyszerre ellenséges lettél és támadó. Belekötöttél szinte mindenbe.
Amíg nem kellett konkrétan bizonyítani mire vagy képes, addig szinte mindenre. Te mondtad.
Aztán hirtelen rájöttél, hogy semmi sem igaz az egészből, csak a fantáziád játszott veled is, ugyanúgy, mint ahogy a nő érez, gondol, vágyik, szeret. Álmodtál egy nagyot, de a valóság felébresztett. Itt már nem volt elég a képzelet, az álom, itt tenni is kellett érte, de az már nem te voltál, aki képes is lehetett volna erre.
Rájöttem a csevegések közben, hogy valami megváltozott. Éreztem, akár csak te, hogy ebből nem lesz semmi... És akkorra már bántottuk egymást. Ott már mindenről szólt a beszéd, csak nem a szépről, a szexről, az életről. Visszakoztál!
Támadtál! Megpróbáltad megmagyarázni azt, amire időközben rájöttél. Hidd el én is rájöttem. Nem tudod teljesíteni, az ígéreted, amit addigra már én sem tudtam volna. Az akadályok csak kitaláltak. Ez így volt egyszerűbb mindkettőnk számára. És mi az egyszerűbbet választottuk.
Az ember, ha valamit nagyon akar, azt meg is tudja valósítani. De az áldozatokkal is jár. De áldozathozatalra nem mindenki képes.
Könnyű valamit kívánni. Fantáziád az van, amikor leírod, kiszínezed, mit is szerettél volna. Elérted valakinél, ki tudja? Azt mondtad. Most már tudom, ezek csak szavak voltak.
Egy írás, bármilyen forró hangulatban is született, nem elegendő ahhoz, hogy igaz is legyen. Ahhoz két valóságos ember szükségeltetik. Egyébként csak fantázia marad.
Csalódtam!
Mint mindennek, ennek a játéknak is vége lett, mert nem volt elég erős az akarat ahhoz, hogy mindez meg is valósuljon. Mi lehetett volna? Már elvesztette a jelentőségét. Két ember érzése sérült ettől a kis játéktól. A szenvedély átmenetileg vakká tett mindkettőnket.
Keserű volt a felismerés, de fontos, hogy tudd. Valaminek a végét is tudomásul kell venni.
És én tudomásul vettem.
Ne játssz az érzésekkel!
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Cikkíró!
Azt gondolom semmikép nem volt felesleges írásodon elgondolkoznunk. A szó veszélyes fegyver, amivel játszani semmikép nem szabad. Sokszor álmodozunk, valóban segélykiálltást írunk ki magunkból, megérintjük más lelkét őszinte gondolataink útján, aztán szembesülünk azzal, hogy valaki olyan lelkéhez ért el írásunk, aki éppen annyira vágyik a szeretetre, boldogságra, megértésre, őszinte szóra, mint mi. Játszunk a szavakkal miközben nem akarunk tudomást venni arról, hogy megérintettük a másik szívét, hogy feltéptünk benne egy gyógyulni induló sebet, hogy remény adtunk arra, ami belőlünk kitört észrevétlenül. Amikor a szavaknak már súlya van, amikor a másik lelkében nyomot hagyna, a játéknak vége. Nem játszhatunk érzéketlenül tovább. Rájövünk, hogy álmainkat, vágyainkat vetítettük ki, de még nem vagyunk készek arra, hogy ezt meg is tudjuk élni. Leírni mindent könnyebb, mint megélni, átélni. Ne játszunk a szavakkal, hisz ezt büntetlenül nem tehetjük meg akkor, ha a másik lelkét megsebezzük vele. Irjuk ki álmainkat, vágyainkat, de ha nem vagyunk képesek az álmokat megélni az életben is, akkor ne tegyük nyilvánosan, hiszen ami minket felold, könnyebbé tesz, hiszen kiadtuk magunkból, megéltük írás közben azt amire vágytunk, de a másikban érzést indítottunk el, ami már közel sem játék. Az írás nem elegendő ahhoz, hogy igaz legyen, hisz minden egyes feltörő sorainkból egy sérült lélek kiállt a külvilág felé, mert mind egyet akarunk. Szeretni és szeretve lenni őszintén, mélyen és tisztán. Ne játszunk egymás érzéseivel!Ne indítsunk el olyat, amire nem vagyunk képesek felelni, viszonozni.Ne úgy szálljunk ki ebből, hogy tovább sebezzük a másik lelkében azt, amit mi ébresztettünk fel a szavakkal való játszadozással.
Én is úgy gondolom nem felesleges leírni az ilyen történeteket, ami ha másra nem is jó, de arra mindenképpen, hogy általa magára ismerjen benne az, akiről szól. Nincs annál rosszabb, mint szembesülni valaki őszintétlenségével.
Abban igazad van, hogy a szavakkal nem szabad játszadozni. Gyakran fordul elő viszont, hogy a játékosan kimondott szavak mögött rejlenek az igazi vágyak. Ez egyik fajtája az egymáshoz közeledésnek.
A távolságtartás, a nem személyes kontaktus megakadályozza a másik ember igazi megismerését és olyan adottságokkal ruházzuk fel, esetleg, ami nem is létezik, amire csak mi gondoltunk, amiről csak mi álmodoztunk.
Ha két ember elég hosszú ideig cseréli ki a gondolatait ebben a témában, amiről ez az írás is szól, eljuthatnak közel egymáshoz.
A baj akkor van, ha kiderül, hogy a szavak csak szavak maradtak és az illető másik fél megfutamodott még mielőtt valóban megismerhették volna egymást.
Ha valakiben ilyen nyomot hagyott egy ártatlannak induló csevej, a szavak játéka, annak ereje, akkor ezt nem véletlenül örökíti meg. Nem bántásnak szánja, legfeljebb értetlenségének ad hangot.
Az utolsó mondatoddal max. egyetértek, amennyiben az a kölcsönösség elvén alapszik:
"Ne úgy szálljunk ki ebből, hogy tovább sebezzük a másik lelkében azt, amit mi ébresztettünk fel a szavakkal való játszadozással."
Szia Zsizsik!
Ha egy kicsit is bizonytalan voltam a módszert illetően, mert ezt a cikket már fél évvel ezelőtt megejtettem, akkor most te megerősítesz abban, hogy jól tettem, hogy előre hoztam ismét...
Ezek szerint és miért is, de te nem ismerted. Már csak ezért is érdemes volt!
Más kérdés, hogy semmi sem változott ahhoz képest, hogy fél évvel ez előtt álmodoztam valamiről, valakiről. Ez viszont legyen az én bajom, hogy ugyanoda jutottam immáron egy személy jóvoltából másodszor is.
De pont erről szól ez a cikk, hogy mennyire vagyunk hiszékenyek, naivak, a mesét befogadók.
Jó lecke volt, és még mindig az, hogy idővel talán többet fogunk tudni a másik szándékáról és nem okozunk magunknak újabb csalódást.
Hát nem azt mondják, hogy holtig tanulunk? Úgy látszik még mindig nem volt elég! Még sokszor fel kell hívni erre egymás figyelmét. Hát én ezt teszem, a saját példámon keresztül.
Persze, hogy érdemes volt, örülök, hogy feltetted, valahogy elkerülte a figyelmem. Tudod én arra jöttem rá, hogy persze egyszer elkövettem/beleestem....nevezzük akárhogyan ezt a helyzetet. Aztán újra és újra, talán nem is Őt, azt a személyt, hanem azt az érzést kerestem, vártam, aminek "köszönhetően" persze megint hibáztam. De nem bánok semmit. Nem fogok bezárkózni, nyitott leszek, vagyok, mert csak így tudok élni, ha érzek, ami persze sokszor fáj, mert sebezhetővé tesz. Ez nem mazochizmus csak élet :)
Puszi, Zsizsik
Kedves Cikkíró!
Azt gondolom semmikép nem volt felesleges írásodon elgondolkoznunk. A szó veszélyes fegyver, amivel játszani semmikép nem szabad. Sokszor álmodozunk, valóban segélykiálltást írunk ki magunkból, megérintjük más lelkét őszinte gondolataink útján, aztán szembesülünk azzal, hogy valaki olyan lelkéhez ért el írásunk, aki éppen annyira vágyik a szeretetre, boldogságra, megértésre, őszinte szóra, mint mi. Játszunk a szavakkal miközben nem akarunk tudomást venni arról, hogy megérintettük a másik szívét, hogy feltéptünk benne egy gyógyulni induló sebet, hogy remény adtunk arra, ami belőlünk kitört észrevétlenül. Amikor a szavaknak már súlya van, amikor a másik lelkében nyomot hagyna, a játéknak vége. Nem játszhatunk érzéketlenül tovább. Rájövünk, hogy álmainkat, vágyainkat vetítettük ki, de még nem vagyunk készek arra, hogy ezt meg is tudjuk élni. Leírni mindent könnyebb, mint megélni, átélni. Ne játszunk a szavakkal, hisz ezt büntetlenül nem tehetjük meg akkor, ha a másik lelkét megsebezzük vele. Irjuk ki álmainkat, vágyainkat, de ha nem vagyunk képesek az álmokat megélni az életben is, akkor ne tegyük nyilvánosan, hiszen ami minket felold, könnyebbé tesz, hiszen kiadtuk magunkból, megéltük írás közben azt amire vágytunk, de a másikban érzést indítottunk el, ami már közel sem játék. Az írás nem elegendő ahhoz, hogy igaz legyen, hisz minden egyes feltörő sorainkból egy sérült lélek kiállt a külvilág felé, mert mind egyet akarunk. Szeretni és szeretve lenni őszintén, mélyen és tisztán. Ne játszunk egymás érzéseivel!Ne indítsunk el olyat, amire nem vagyunk képesek felelni, viszonozni.Ne úgy szálljunk ki ebből, hogy tovább sebezzük a másik lelkében azt, amit mi ébresztettünk fel a szavakkal való játszadozással.
Ez volt a célom ezzel a cikkel, hogy elindítson téged is legalább gondolatilag, hogy tudd nem vagyunk egyedül ezekkel és ha megosztjuk a velünk történteket, abból talán a másik is merít annyit, ami ahhoz kell, hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat. Mert valamennyien sebezhetőek vagyunk. Talán van aki kevésbé hiszékeny, naiv..., de szeretetre valamennyiünknek szüksége van.
Azt gondolom semmikép nem volt felesleges írásodon elgondolkoznunk. A szó veszélyes fegyver, amivel játszani semmikép nem szabad. Sokszor álmodozunk, valóban segélykiálltást írunk ki magunkból, megérintjük más lelkét őszinte gondolataink útján, aztán szembesülünk azzal, hogy valaki olyan lelkéhez ért el írásunk, aki éppen annyira vágyik a szeretetre, boldogságra, megértésre, őszinte szóra, mint mi. Játszunk a szavakkal miközben nem akarunk tudomást venni arról, hogy megérintettük a másik szívét, hogy feltéptünk benne egy gyógyulni induló sebet, hogy remény adtunk arra, ami belőlünk kitört észrevétlenül. Amikor a szavaknak már súlya van, amikor a másik lelkében nyomot hagyna, a játéknak vége. Nem játszhatunk érzéketlenül tovább. Rájövünk, hogy álmainkat, vágyainkat vetítettük ki, de még nem vagyunk készek arra, hogy ezt meg is tudjuk élni. Leírni mindent könnyebb, mint megélni, átélni. Ne játszunk a szavakkal, hisz ezt büntetlenül nem tehetjük meg akkor, ha a másik lelkét megsebezzük vele. Irjuk ki álmainkat, vágyainkat, de ha nem vagyunk képesek az álmokat megélni az életben is, akkor ne tegyük nyilvánosan, hiszen ami minket felold, könnyebbé tesz, hiszen kiadtuk magunkból, megéltük írás közben azt amire vágytunk, de a másikban érzést indítottunk el, ami már közel sem játék. Az írás nem elegendő ahhoz, hogy igaz legyen, hisz minden egyes feltörő sorainkból egy sérült lélek kiállt a külvilág felé, mert mind egyet akarunk. Szeretni és szeretve lenni őszintén, mélyen és tisztán. Ne játszunk egymás érzéseivel!Ne indítsunk el olyat, amire nem vagyunk képesek felelni, viszonozni.Ne úgy szálljunk ki ebből, hogy tovább sebezzük a másik lelkében azt, amit mi ébresztettünk fel a szavakkal való játszadozással.
Kedves Cikkíró!
Szinte szóhoz sem jutok. Nagyon megérintett a cikk. Persze, hogy azonosítunk sokszor, akár más helyzetekben is. Mert hinni akarunk.
Én a mesében. Az én mesémben, hogy egyszer valóban megtörténik a csoda, amire várok, s utána nem gondtalan lesz az életem, de alapvetően kiegyensúlyozott és boldog.
Nagyon jó lenne erről még sokkal többet beszélni, tisztán, őszintén, mert szinte majdnem mindenki -nem beleesik ebbe a hibába, mert szerintem nem hiba, kaland, élmény, tanulópénz- találkozik ilyennel életében.
Túllépni, elfelejteni....? Hogyan kell, hogyan lehet.....kérem a leckét, a házi feladatot, a receptet. Nekem még nem ment. Talán idővel.
Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket!
Üdv, Zsizsik
Ha egy kicsit is bizonytalan voltam a módszert illetően, mert ezt a cikket már fél évvel ezelőtt megejtettem, akkor most te megerősítesz abban, hogy jól tettem, hogy előre hoztam ismét...
Ezek szerint és miért is, de te nem ismerted. Már csak ezért is érdemes volt!
Más kérdés, hogy semmi sem változott ahhoz képest, hogy fél évvel ez előtt álmodoztam valamiről, valakiről. Ez viszont legyen az én bajom, hogy ugyanoda jutottam immáron egy személy jóvoltából másodszor is.
De pont erről szól ez a cikk, hogy mennyire vagyunk hiszékenyek, naivak, a mesét befogadók.
Jó lecke volt, és még mindig az, hogy idővel talán többet fogunk tudni a másik szándékáról és nem okozunk magunknak újabb csalódást.
Hát nem azt mondják, hogy holtig tanulunk? Úgy látszik még mindig nem volt elég! Még sokszor fel kell hívni erre egymás figyelmét. Hát én ezt teszem, a saját példámon keresztül.
Szinte szóhoz sem jutok. Nagyon megérintett a cikk. Persze, hogy azonosítunk sokszor, akár más helyzetekben is. Mert hinni akarunk.
Én a mesében. Az én mesémben, hogy egyszer valóban megtörténik a csoda, amire várok, s utána nem gondtalan lesz az életem, de alapvetően kiegyensúlyozott és boldog.
Nagyon jó lenne erről még sokkal többet beszélni, tisztán, őszintén, mert szinte majdnem mindenki -nem beleesik ebbe a hibába, mert szerintem nem hiba, kaland, élmény, tanulópénz- találkozik ilyennel életében.
Túllépni, elfelejteni....? Hogyan kell, hogyan lehet.....kérem a leckét, a házi feladatot, a receptet. Nekem még nem ment. Talán idővel.
Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket!
Üdv, Zsizsik
Már megint.
Még mindig?
A világ egyik örök körforgása közé sorolom.
Újrakezdődött. Másként, máshol.
Lassan én is oda sorolom. Ennek soha se lesz vége?
Addig szerintem nem, amíg az illető úriember bort iszik és vizet prédikál.
És addig sem, amíg olyan jóhiszemű emberek - nevezheted naivnak is - léteznek a földön, mint én. :-)
Még mindig?
A világ egyik örök körforgása közé sorolom.
Én nem vagyok jó író és költő most döbbentem rá...
Hiszen érzelem nélkül nem tudnék írni érzelmi verset...
A többi stílust bármikor az nem gond a fantáziának.
De az emberi léleknek az érzéseiről én nem tudok írni érzelemmentesen...
Amire ráébredtem nem is akarok soha...
Továbbra is írok ahogy jön szabadon és belülről...
Köszönöm ez nagyon megmozgatott.
Őszintén...
Tisztelettel Üdv. Black Ice
Te meg tedd túl magad a dolgon. Zárd le az ügyet, mintha nem is lett volna.
Igen, sokan vagyunk így, ártatlan beszélgetéssel indul, azután jön a játékosság... és egyszer azt vesszük észre, a játék egyre komolyabb! Ígéretek, fogadkozások..., majd távolságtartás, mellőzés, és a visszautasítás!!!
Azt mondják sokan, nem kell az álmodozás, gondolkodjunk reálisan, csak nem mindig lehet felismerni az álmokat, és azt, hogy mi a realitás!!
Aki nem esett még bele ebbe a csapdába, annak minden elismerésem!!
"Az álmodozás (nem) az élet megrontója." Hozzá tartozik, ha sérülünk, majd meggyógyulunk!! ..és remélünk tovább!!!
Azt mondják sokan, nem kell az álmodozás, gondolkodjunk reálisan, csak nem mindig lehet felismerni az álmokat, és azt, hogy mi a realitás!!
Aki nem esett még bele ebbe a csapdába, annak minden elismerésem!!
"Az álmodozás (nem) az élet megrontója." Hozzá tartozik, ha sérülünk, majd meggyógyulunk!! ..és remélünk tovább!!!