Ebéd a nagyinál

Látogatók száma: 92

Avagy embervásár - bőrre megy

Magasan jár már a nap, elmúlt kilenc óra, ideje abbahagyni a kapálást. Gyönyörködöm a konyhakertben, a palánták teleszívják magukat a locsoló víztől, és kihúzzák magukat, nehogy kilógjanak a sorból. Nőni akarnak, virágozni, termést hozni, majd magjukat vetni, hogy újra kezdődjön a körforgás.

Négyes sorokban váltakoznak a hagyma ágyás melletti részen, paprika, paradicsom, káposzta, kelkáposzta, karalábé, a következő ágyás a magról vetetteké, ott is kikelt már a bab, a borsó, mindig vetek lapos borsót is, az egész faluban csak nálam van, az utolsó ágyásban pedig hosszú indákkal kúszik a tök, a dinnye és az uborka. Büszke vagyok rá, hogy a kertemben sem a haszonnövényeim, sem a virágaim között nincs egy szál gaz sem.

A gyerekeim rendszerint megrónak, ne dolgozz már mama, de mit csináljak, tétlenül nem tudok élni.

Két fészekalja kiscsirkével is bajlódok, két tyúkom rendszerint korán elkotlik, és így május elején a sok kis sárga pihés csibe ott bukdácsol az anyja mellett, az udvar elkerített sarkában.

Amíg kezet mosok, lemosom az arcom és kötényt, meg kendőt cserélek, addig kigondolom, mi legyen az ebéd. Jön az unokám Pestről az ikrekkel, mindannyian nagyon finnyásak, olyan zsírosan főzöl nagyi, mondogatja Réka. Nem baj, gyerekem, mióta eszemet tudom, minden évben mangalicát vágunk és kitart a zsírja a bödönben az újig.

Kapkodok egy vájling sóskát a kertben, teleengedem vízzel, had’ áztassa le róla a földet meg a port, amíg elkapok egy kendermagost. Tyúkhúslevest főzök, a nagyja főtt húst majd párizsiasan átsütöm, tört krumplival és sóskával tálalom, sütök mellé egy tepsi almás rétest, kapnak hozzá a tavalyelőtt eltett málnaszörpből.

Még gyöngyözik a húsleves, a sóska elkészül, a krumpli és a rétes készen gőzölög, amikor a kapu felől hallom az ikrek kiabálását és Burkus barátságos csaholását. Réka a kocsi hátuljában motoz, ám a két gyerek sarkukban Burkussal már a konyhaajtóban áll.
- Szia, Dédi, mit főzöl? – rikoltják és ugranak rám, nyújtják a kezüket – vegyél fel bennünket…

Ropog a derekam a súlyuk alatt, nem is teszek velük csak néhány lépést, arcom mindkét oldala nyálas lesz a puszijaiktól.
- Csiripiszlik, már vártalak benneteket. Most leteszlek titeket, kezet mosunk, és mielőtt anyátoktól kikapnánk, leültök ide a lócára és megkóstolhatjátok a rétest.

Mire Réka előkerül, Zsófi és Zsiga lábukat lóbálva ott ülnek egymás mellett az asztalnál, előttük a tányérjuk, rajta két-két rétessel, a harmadikat pedig tele szájjal falják, mintha egy hete nem ettek volna, s ha nehezebben megy le a falat, kortyolnak hozzá a vízzel hígított málnaszörpből. Közben szavak nélkül társalognak, olyasfélét, hogy addig egyék tele magukat, amíg nem jön az anyjuk.

- Csókolom Nagyi! - Réka átölel, és görcsösen magához szorít, hogy a levegő is kimegy belőlem.
- Jól van, kislányom, eressz el, még csontom törik. Csatlakozz a gyerekeidhez, kóstold meg a rétest, még meleg.
- Kicsit később, Nagyi, inkább beviszem a szobába a gyerekek holmiját, délután aludniuk kell legalább egy órát.

Anyjuk mögött becsukódik az ajtó és pattan fel Zsófi, jobb kezét az utolsó rétes felével, maga mögé rejtve, kimehetek virágot szedni, Dédikém? Kúszik ki Zsiga is az asztal mögül, én is megyek, megsimogatom Burkust.

Résnyire nyitom a szoba ajtaját, látom, hogy Réka a sezlonon fekszik, és a mennyezetet nézi. Visszahúzódok, a kicsikre gondom kell, legyen.

Zsófi virágot szed, megpróbálja csokorba rendezni, de nem bír vele. Zsiga kiveszi a kezéből, leteszi a földre, újra egyenként felveszi, s szép kis csokrot kerekít belőle.
- Játszunk olyat, hogy te leszel anya, én meg apa, jövök haza a munkából, hozok neked egy csokor virágot…
- Az nem jó – duzzog a kislány, - mert ha apa virágot hoz anyának, azután nem jön haza egy hétig…
- Igaz, de akkor eljön Jenő bácsi és elvisz bennünket fagyizni…
- Akkor Jenő bácsi leszek…
- Én meg Dalma néni, aki akkor jön értünk az oviba, ha anya ügyeletes és apa nem ér rá…

Fordul velem egyet a világ, gyorsabban dobog a szívem, Jézusom, ezek a fiatalok válnak!
- Gyertek csak, gyerekek, megmutatom a kiscsibéket!

A két fészekalja csibe el van kerítve egymástól, ne keveredjenek. Az egyiknek csibéi kivétel nélkül sárgák, a másiknál többsége kendermagos lesz, még kopasznyakú és gatyás is van közöttük. Zsófinak a sárgák, Zsigának a kopasznyakúak tetszenek.
- Dédi, tegyünk át a sárgák közé egy kopasznyakút! – kérlel a kisfiú.
- Próbáld meg, de óvatosan. Meg ne szorítsd, mert akkor elpusztul. Zsófi meg áttesz a másik tyúkanyóhoz egy sárga csibét.

Megrémülnek a gyerekek, amint a két tyúkanyó az idegen csibe láttán felborzolja a tollait, hangosan hívogatni kezdi a kicsinyeit, akik futnak is hozzá és a tollai alá bújnak, csak az idegen csipog, szinte sírva, mert nem találja a helyét.
- Most szépen tegyük vissza a helyükre a csibéket és gyertek, elmondjuk anyának, utána pedig ebédelünk.

Nem érek a nyomukba, úgy rohannak elmondani Rékának az eseményeket. Az ebédnél is csivitelnek, miközben jó étvággyal esznek, még a sóska is ízlik nekik, a hús mellé azt eszik, krumplit nem is kérnek. Úgy mennek el aludni, ha megígérem nekik, hogy estefelé együtt tereljük be a csibéket az ólba, ahol éjszaka alszanak.

Réka segít a mosogatásnál, közben elmondja, hogy válnak, közös megegyezéssel. Békésen megosztoznak a vagyontárgyakon, a lakást eladják, az árát megfelezik. Csak a gyerekek elhelyezésében nem tudnak megállapodni. Minden létező variáció szóba kerül, ám hol egyik, hol másik visszalép az utolsó pillanatban. Úgy véli, gyerek elhelyezési per lesz a vége.
- Manapság, kislányom, az embervásár a bíróságon folyik.
- Jézusom, miről beszél, Nagyikám? Milyen embervásár?
- Réka, orvos vagy, szerinted miből lesz az ember? Szerintem gyerekből. A férjed tanár. Mindketten tanult emberek vagytok, mégis elmennétek a bíróságra veszekedni a gyerekeken? Megfeleznétek, egy ide, egy oda? Nem veszitek észre, hogy a gyerekek bőrét viszitek a vásárra?

A szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Rohan Réka a kocsijához, hozza az orvosi táskáját, lefektet és injekciókat ad, lassan elalszom.

Mire megébredek, este van, vacsoráznak a gyerekek, amint meglátnak, egyszerre mesélik az élményeiket.
- Dédi, betereltük a csibéket…
- Egyszerre engedtük ki és mindegyik a saját anyukájához ment…
- Anya megszámolta őket, mindegyik megvan…
- Dédi, hol van a csibék apukája?
- A miénk felhívott bennünket, azt mondta holnap idejön…
- Hogy velünk legyen, nekem hiányzik…
- Mikor jön a csibék apukája?
- Gyerekek, hagyjátok békén a Dédit, délután injekciókat kapott, pihennie kell.
- Anyuuuuuuu… akkor te mondd meg, hol van a csibék apukája?

Húsz éve vagyok özvegy. Elszoktam ezektől a kérdésektől. Egyébként sem nekem kell megválaszolni.

A cikket írta: Yolla

előző cikk következő cikk

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

naonjo

Kedves Yolla!

Megint nagyon tudtál rám hatni!
Szeretném, ha én is tudnék így ábrázolni
személyeket, és személyiségeket!
A dédi a maga egyszerűségével, - de a nagy
élettapasztalatával, az okos tanult unokája
a gyors szakmai reagálásával, ugyanakkor a
jövendő bizonytalanságával, és a dédunokák
felhőtlen gyermeki lelkületével, - ahogy a saját
kis világukat látják, - zseniális!
Ami még a plussz, - nincs benne hiba!
Gratulálok kedves barátnőm, nagyot alkottál!

Pussz: emillio