újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Házassági széljegyek

Látogatók száma: 146

- Imre, jobb lenne, ha most abbahagynánk. Ez a házasság már régóta nem működik.

Végre egyszer enyém az utolsó szó. Harminc év alatt először, s egyben utoljára is. Nem érdekes, mi lesz holnap, összedől a világ, kinő a kiszáradt fű a kert végében, ufók landolnak az utca végén, esetleg ötösöm lesz a lottón, ez a házasság már fabatkát sem ér. Az sincs kizárva, hogy sohasem ért egy lyukas kétfillérest sem.

Férjem nem szól semmit, szemében fellángol az öröm, fellélegzik, s rohan a bőröndökért. Egy óra alatt összepakolja a ruhaneműit, a focilabdáit, a horgászfelszerelését, a sportkupáit és utánam jön a kertbe.
- Elmegyek, Eszter! Már megéltek Petivel nélkülem is. Elviszem a kocsit és a megtakarított pénzünk nyolcvan százalékát kiveszem. A házunk fele a tied marad, az én részem meg a gyerekeké lesz. Természetesen Vera nálam lakik az albérletben, míg le nem érettségizik. Az ügyvédem beadja a válópert, közös megegyezéssel. Na, szia! – és már fordul is ki az ajtón, felberreg a kocsi motorja és egy perc múlva már a főútra kanyarodik, s eltűnik a szemem elől.

Elsírom magam, hogy a megkönnyebbüléstől, vagy attól, hogy egy pillanatig sem kérlel, had maradhasson, már nem is érdekes.

Házasságlevelünk sárguló papírján mákszemnyi hely sincs, melyre láthatatlan tintával írhatnék egy újabb szót, hogy ott virítson elintézetlen széljegyként, annyira betelt a három évtized alatt.

Egyedül lézengek a három szoba hallos nagy házban, sehol nem találom a helyem. Felmegyek a tetőtérbe, ott is van két szoba, ha vendégek jönnek, legyen hol elszállásolni őket. Legalább is azért építettük tíz évvel ezelőtt, fürdőszobával, kis mini konyhával. Csakhogy nem jön hozzánk, senki vendégségbe, mert a tehetős rokonok a tengerpartra járnak, és nem ide, a Tisza partra, a szegényebbeket pedig etetni és itatni kellene, napjában ötször is, és erre nekünk nem telt, akkor sem, amikor még rendben mentek a dolgaink. Legidősebb lányunk, Juszti, tizenkilenc évesen felköltözött a tetőtérbe, majd egy év múlva követte Peti, merthogy ő is nagykorú lett indoklással, és a hatéves Vera maradt nekünk, aki cserfességével pótolta nagyobb testvéreinek időszakos hiányát. Juszti Pestre járt főiskolára, s mire végzett, megismerte a vejemet, összeházasodtak és három éve megszületett az első unokám. Peti érettségi után szakmát tanult és a helyi Gamesznál helyezkedett el, ahol Imre gépkocsivezetőként dolgozott. Akkoriban az iskolában adminisztrátorkodtam, sok szabad időm volt, hazajártak ebédelni a fiúk, és én boldogan főztem rájuk.

A Gamesz átszervezésével utcára kerültek mindketten és Imre egy Pest megyei településen kapott állást, majd amikor Vera elérte a középiskolás kort, az apjához ment, onnan jár középiskolába.
- Anya, én itt maradok veled! – nyugtatott meg a fiam és valóban el sem mozdult mellőlem.

Egy év múlva nekem is útilaput kötöttek a lábamra és jobb híján adtak egy havi nettó hetvenezer forintos állást az öregek napközijében. Nem kellett megszakadnom a munkában, ám megélni sem nagyon tudtunk belőle ketten a fiammal. A férjemmel jóformán csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, és Vera is csak akkor jött haza, amikor az apja, havonta egyszer, s Imre a pénzt nem hozta, hanem vitte, ha egyáltalán talált valamennyit a komódban, mondván, hogy sokba kerül kettejüknek az albérlet. Azt persze meg sem kérdezte, hogyan boldogulok a rezsivel, egyáltalán, megélünk-e a havi fizetésemből.

Vera egyre kevesebbet mesélt a középiskolás élményeiről és kitérő válaszokat adott a kérdéseimre, főleg azokra, amikor azt firtattam, hogy honnan telik neki a sok új modern ruhára, melyekben pompázott, s a legújabb mobiltelefonra.

Egyszer véletlenül meghallottam, amint egy Linda nevezetű nővel beszélt telefonon, hogy igyekszenek időben visszaérni, s nevetgélt, mint kinek a talpát csiklandozzák.
Rákérdeztem, ki az a Linda, Vera csak elpirult és dadogott, hogy csak apa egyik ismerőse, majd gyorsan témát váltott, hogy gyakran felmennek Pestre Jusztiékhoz, és sokat játszik az unokaöccsével, a férjem meg a vejem ilyenkor kettesben mennek sörözni.

Természetesen Imre is azt mondta, amikor este, már az ágyban, kérdezgettem Lindáról, majd dühösen hátat fordított és reggelig meg sem szólalt, mást sem igen tett az ágyban, már évek óta.

Érdekes, most rendet hagyott maga után, nem úgy, mint máskor. Se egy kihúzott, úgy felejtett fiók, se egy nyitott szekrényajtó nem tanúskodik arról, hogy innen valaki percekkel ezelőtt elköltözött.

Lehet, hogy Linda rendrakásra szoktatta? Gratulálok neki, tud valamit, amit én nem.
Drága jó anyám is mindig azt mondta, hogy Imre csak bolondít, még mindig a Boros Böskét szereti, s buta vagyok, ha tizenhét évesen egyre csak azt hajtogatom, hogy hozzá megyek feleségül, bárki bármit mond. Keresztanyám is eltanácsolt tőle, nem neked való, menj egyetemre, kifizetem a taníttatásodat, de rá sem hallgattam, és érettségi után két hónappal Imre felesége lettem.

Miért vitte magával az egyetlen kinagyított esküvői képünket? Nosztalgiából?

Százhetvenhat centi magas vagyok, és ötvenhat kiló, még a három gyerek után is. Miért csodálkozom ezen? Peti a barátaival, jobb híján, kiment dolgozni egy osztrák síparadicsomba, és amit a szezonban keresett, abból kell megélnie a következő télig.

Erre nem lehet családot alapítani, pedig benne van a korban, ideje lenne megnősülnie.
Szóval, amikor egyedül vagyok, keresztanyámhoz járok ebédelni, aki nem fogad el tőlem egyetlen forintot sem, mert szerinte egy tál leves mindig jut nekem, persze, az nem sok, de amit még utána ad, az már más dolog. Mindig úgy főz, hogy csomagolhasson estére is, ne kelljen vásárolgatnod jelszóval, pedig mindketten tudjuk, hogy a lakásrezsim közel ötvenezer, és a maradék húszezerből kell megélnem, már ha egyáltalán élet ez az egész.

Tartom magam, nem panaszkodom senkinek, és igyekszem ellátni a gyerekeimet, ha itthon vannak.

Gyakorlatilag most, negyvennyolc évesen lettem önálló, független ember, mert a szüleimtől jóformán gyerekfejjel egyenesen beleugrottam a házasságba és azt hittem, ezzel megoldódott minden gondom, ami csak lehet egy éltben. Jöttek a gyerekek, megtanultam sütni, főzni, s elhittem Imrének, hogy csak a háztartással és a gyerekekkel kell foglalkoznom, s természetesnek vettem, hogy egyedül jár el szórakozni, pontosabban horgászni és sörözni a haverokkal, hiszen nekem ott volt a két kicsi gyerekem.

Mi a szösz! Itt hagyta a foszlott fuszekliket, s valamennyi erősen használt fehérneműit. Szóval, nő van dologban.

Nem érdekes, volt már ilyen, máskor is, csak az a nő a szomszéd faluban lakott. Akkor még a régi kétszobás vályogházban laktunk, abban, amit még nagyapámtól örökölt az apám és hagyta, hogy ingyen ott lakjunk. Imre sokat hepciáskodott, majd lesz nekünk szép új házunk, lett is, csak akkor, amikor megörököltem a szüleim házát, eladtam és abból építkeztünk.

Az építkezés előtt majdnem elváltunk, de megrettent a szeretője, hogy hozzá költözik Imre, módos asszony volt, nem kellett neki egy himpellér férj, akit el kell tartani. Visszakozott a férjem, esküdözött, hogy engem szeret egyedül a világon, akkor született Vera.

Lám, a jegygyűrűjét és az első fizetésemből neki vett pecsétgyűrűjét is itt felejtette, vagy tudatosan nem vitte magával, annak reményében, jobbat, szebbet kap az új barátnőjétől.

A háztartásbeliségemből nem lett semmi, hiszen kellett a pénz, mert Imre fukarul mérte a háztartási költségekre való pénzt, a fizetése közel felét megtartotta magának. Kellett a méregdrága horgászfelszerelésre, kocsira, az egyáltalán nem izgatta, hogy nőnek a gyerekek, azt pedig teljesen elfelejtette, hogy mit ígért nekem.

Úgy viselkedem, mint egy sértett asszony, pedig régóta nem tud megsérteni, mert nem számít, hogy mit mond.

Büszke volt rám, egy ideig legalább is, amikor agyon dicsértek a faluban, hogy milyen szépen járatom a gyerekeimet, mennyit dolgozom, hiszen munka után ott a nagykert, melyben gyakorlatilag megtermelem a családnak szükséges gyümölcsöt és zöldséget, s még permetezni is megtanultam.

Muszáj volt, mert Imre legfeljebb azért ment ki a kertbe, hogy dézsmálja az epret vagy málnát, esze ágában sem volt segítségemre lenni, hiszen nagyon elfáradt a napi robotban. Nekem persze jutott időm mindenre.

Mosolyogva tettem a dolgom, senkinek sem mutattam a gondjaimat, ne csámcsogjon rajtam senki. Ha kérdezték, mi van Imrével, oly rég látták, csak mentegettem, hogy sok a munkája, hétvégeken is vállal külön munkát.

Mit is mondott Vera? Imre és a vejem gyakran együtt söröznek!

Lehetséges, hogy közösen találták ki ezt a trafik pályázatot?

A vejem ötlete volt, hogy Petivel együtt pályázzunk meg egy trafikot a faluban, neki vannak összeköttetései és elintézi, hogy megkapjuk.

Megnyertük, Imre segített a berendezésben, s úgy tűnik, nem kell többé ingyen levesre járnom a keresztanyámhoz, s Peti is foglalkozhat, biztos jövedelem révén, a házasodás gondolatával.

A fenébe is, megint manipulált a férjem!

Kell lenni a bárszekrényben egy üveg konyaknak. Megvan!

Ne szomorkodj, Eszter! Ideje elmenni a megyeszékhelyre és venni néhány jobb ruhadarabot. Vége a turkálókból való öltözködésnek!
Elvégre független vagyok!

Feltűnt néhány korombeli jóképű, facér pasi a vásárlóink között. Na, majd jobban megnézem őket!

Egy biztos, soha többé nem megyek férjhez!

A cikket írta: Yolla

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

Hűha!

Valakit nagyon szíven talált ez a fiktív történet!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: