Megáll az idő… 2.
Látogatók száma: 128
Amikor egy kapcsolat megromlik, nincs más út, mint az egyenes…Egyenesen a válás felé vezető úton találod magad.
A hullámvasút (egyszer fent, egyszer lent)
Kétségbeesetten kerestem a változás lehetőségeit. Megcéloztam minden albérlet-közvetítőt és ott nézelődtem a hirdetőtáblát böngészve. Ki az, akinek éppen az én otthonomra van szüksége. Megosztva velem azt a „jót”, „békességet”, amivel én ebben a pillanatban rendelkezem. Ki tudja, még az is lehet, hogy ez hozza meg a változást és kimozdít ebből az állapotból. Nem lehetett nem beszélni a gondjaimról a környezetemben, a családomban, a munkahelyemen, hiszen rám volt sütve a bélyeg, hogy baj van. Mint egy élő kérdőjel, vagy felkiáltójel járkáltam, megnyúlt ábrázattal, jócskán lepasszolva, az emberek között. Lássátok! Én vagyok, nem ismertek meg? Az önsajnálat minden variációját kipróbáltam. Beszéltem, meséltem, panaszkodtam, majd megcsömörlöttem szinte saját magamtól. Mindent megtettem azért, hogy ha lehet még rosszabb helyzetbe hozzam magam. Mígnem sikerült elsőnek két fiatal lánynak kiadnom albérletbe a kisszobát. No az egy kicsit kimozdított a depressziómból, mert minden albérlet kiadás azzal járt, hogy alapos nagytakarításba kezdtem. Izgalmas volt, ilyet még nem csináltam, hogy idegenekkel osztozkodom. De jó szívem, megengedő természetem átsegített az akadályokon. Soha nem lehet biztos az ember abban, hogy két személy, az nem több. Így is volt, a fiatalok nagyon jól érezték magukat négyesben. És a jókedv, ragadós. Akkoriban még szerettem varrogatni, kézimunkázni, kötögetni, haha. De jó volt. Kerestem a kiutat. Varrtam magamnak nyári ruhát, olyan nyakba kötős könnyű kis ruha volt. De a nagy szívem és az akkori hangulatom miatt mindentől meg akartam szabadulni, még a ruháimtól is. Olyan jól állt az egyik leányzónak az általam elkészített ruhadarab. Ez mindig így volt, másnak mindig jobban állt, mint nekem, azt hiszem akkor kifejezetten annak volt köszönhető, mert igencsak lepasszoltam, lánykorom súlyára. Elkezdtem tudatosan törődni magammal. Anyagilag egy kicsit biztonságba kerülve, jobban táplálkozni, odafigyelni. És szép lassan elkezdtem gömbölyödni, na ez túlzás, persze. De kezdett visszatérni a régi formám. A depressziómat lassan felváltotta a szomorúság, a beletörődés és már nem tudtam másként tekinteni a férjemre, mint egy ellenségre. Minden okot meg is adott ehhez, mert akkor is betette a kaput, amikor a lánnyal éppen tanultam és megjelent a maradék cuccaiért. Hát megkapta, egy jól irányzott rúgást, a visszapillantó tükrébe. Azt hiszem, a barátja is meglepődött, aki mellette ült, hogy milyen gyorsan fel tudja kurblizni az ablakot. A harci kedvem visszatért. Majd én megmutatom mikor, és mit visz el a közeljövőben. Már ura voltam a helyzetnek, egy percig sem elfelejtve az álmatlan éjszakákat, amit nekem okozott. És felkészültem arra, hogy beadjam a válást. Közös megegyezésre gondoltam, minek bonyolítani a helyzetet. Jobb a békesség. Úgyis elvitte azt, amit magáénak gondolt és a kocsit, Daciánk volt, hm. nem is szerettem. Pláne, mert előtte még Zaporozsec kocsija volt, mint egy traktor, és én annyira szégyelltem, amikor eljött elém a melóhelyre. Igaz, nem is jött többet, amikor ezt megemlítettem… Nem sok időt hagyott a gondolkodásra, egymásról nem tudva szinte egyszerre adtuk be a válókeresetet, ő is közös megegyezéssel, és ezzel a bíróságon szembesültem, amikor a bíró felolvasta, hogy a két beadványt egyesíti, mivel azonos tartalommal bír. Én magamat, őt egy ügyvéd képviselte, hú de gyűlöltem azt a nőt, azt a Sikó Esztert, aki sehogy sem akarta megérteni, hogy az a tv. készüléket, amit még szeretne megkaparintani, mert mint mondta az még jár neki, nem adom, mert az a lányunknak szükséges. Pitiáner – gondoltam, és nem engedtem a huszonegyből. Kissé megviselten érkeztem haza és azon a napon, estén a világon semmi nem érdekelt. Akkor tudatosult bennem másodszor, hogy elválnak útjaink. Minden megtörténhetett volna. Még az is, hogy visszaesek a depresszióba, de igyekeztem tartani magam, hol sikerült, hol nem. Egyszer fent, máskor lent. Volt egy barátom akkor, úgy hívták „ital”. Nem nagy dicsőség, de akkor csak benne bíztam, egyedül. Eltompított, elzsibbasztott. Annyira nem vittem túlzásba, hogy a munkám rovására menne. De azt igen éreztem, hogy elhanyagolok egyéb korábban művelt tevékenységeket, mint a házi munka és nem volt türelmem a lányomhoz se nagyon, amikor pedig neki is szüksége lett volna rám. A terápia, amit magamnak felállítottam nem lehetett hosszú távú. Éreztem, hogy nem ez a megoldás. Kell keresnem egy társat, valakit, egy barátot, akivel megoszthatom a gondjaimat. Erre két év múlva került sor, amikor kapcsolatom a barátommal annyira elmélyült, hogy megpróbáltam egyszer új életet kezdeni vele és annak öt éves kisfiával.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Pinokkió
De Pinokkió akkor is feláldozta magát, amit bár kissé megkésve, de köszönöm. :-)