A másik megbántása nélkül nehéz? - 3. rész
Látogatók száma: 191
Ha őszintén feltesszük magunkban a kérdést, hol ill. mivel rontottuk el a kapcsolatot, akkor hajlamosak vagyunk magunkat kívülállónak tekinteni, s a másikat okolni mindenért, holott ez nem ilyen egyszerű...
Miért nem egyszerű?
Én egy olyan jelenségre lettem figyelmes, ami szépen araszolgatva kerített mindkettőnket hatalmába:
Ahogyan teltek múltak a házas évek, egyre inkább saját képünkre akartuk átformálni/megreformálni partnerünket. Kezdtünk felbátorodni, s gondolataink önkontrollját sutba vágva annyira elszemtelenedtünk a másikkal szemben, hogy nyíltan elkezdtük egymást bírálni, kioktatni és hasonlók...
Szentül meg voltunk arról győződve, hogy már elég régen, sőt mi több elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt a "luxust" MEGENGEDHESSÜK MAGUNKNAK!
DE MÉG MENNYIRE HOGY NEM KELLETT VOLNA!!!
Egy szerelemből létrejött kapcsolatnak idővel szinte törvényszerűen át kell alakulnia szeretetté, de nem úgy, ahogyan Mi tettük, hanem épp az ellenkezőjével, tehát a másik megértése és elfogadása kellett volna hogy kellő hangsúlyt kapjon. Az a legnagyobb baj az emberek többségénél, hogy a maguk képére szeretnék átformálni azt, akit szeretnek>>>holott semmi nem egyforma, inkább a változás állandó, amihez kell rendelkezni megfelelő kompromisszum készséggel, igaz? S azt is még időben el kéne ismernünk, hogy szinte mindenről más fogalmakat alkotunk, alkalmazunk, tudva a másikkal ez tök ellentétes...de akkor miért hangsúlyozzuk állandóan felé? Az ember egy klasszikus egoista, aki saját képére szeretné formálni a nőt, a szűk környezetét, illetve ha tehetné, akkor a világot is.
Valóban erre kell törekednünk? Ez lenne az egyetlen járható út? Vagy inkább az a szeretet, ami nem majomszeretetre építkezik, hanem inkább bizonyos elvárásoknak való megfelelésre koncentrál...persze kölcsönösség elve alapján.
Itt eljutottunk az egyik legnehezebb dologhoz: ahelyett, hogy a másikra ráerőltetnék magunkat, inkább sokkal előbb célba érünk azzal, ha valóban odafigyelünk rá és igyekszünk megérteni, elfogadni Őt olyannak ,amilyen. Ha ez működne, akkor észrevétlenül egy élethosszig tartó bizalomra, s őszinteségre "kárhoztatott" PÁRKAPCSOLATNAK NÉZHETNÉNK ELÉBE, NEMDE?
Összegzés helyett: feltettem én is magamban a kérdéseket sokszor és be kellett látnom, hogy én sem voltam különb, mint a másik>>>holott lehettünk volna mindketten, ha valóban akartuk volna...
Te próbáltál már szembesülni önmagaddal ilyen téren? Ha eddig még nem, akkor itt az idő, most vagy soha...
A cikket írta: aszir
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Minél hosszabb idő telik el, az "átformálással" annál nehezebb leállni. Nagyon jó cikk!!
Záró mondatodba belekapaszkodva kérdezném,tudod a kapcsolat elején,hogy ő a lelki társad??Szerintem nem,csak elhitetjük magunkkal.Nagyon ritka,hogy valaki rátalál.Én törekszem rá.
Ha nem a lelki társunk,akkor el kell engedni,esélyt adni Neki,hogy rátaláljon,és önmagunknak is,hogy ráleljünk.