A másik megbántása nélkül nehéz? - 3. rész
Látogatók száma: 191
Ha őszintén feltesszük magunkban a kérdést, hol ill. mivel rontottuk el a kapcsolatot, akkor hajlamosak vagyunk magunkat kívülállónak tekinteni, s a másikat okolni mindenért, holott ez nem ilyen egyszerű...
Miért nem egyszerű?
Én egy olyan jelenségre lettem figyelmes, ami szépen araszolgatva kerített mindkettőnket hatalmába:
Ahogyan teltek múltak a házas évek, egyre inkább saját képünkre akartuk átformálni/megreformálni partnerünket. Kezdtünk felbátorodni, s gondolataink önkontrollját sutba vágva annyira elszemtelenedtünk a másikkal szemben, hogy nyíltan elkezdtük egymást bírálni, kioktatni és hasonlók...
Szentül meg voltunk arról győződve, hogy már elég régen, sőt mi több elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt a "luxust" MEGENGEDHESSÜK MAGUNKNAK!
DE MÉG MENNYIRE HOGY NEM KELLETT VOLNA!!!
Egy szerelemből létrejött kapcsolatnak idővel szinte törvényszerűen át kell alakulnia szeretetté, de nem úgy, ahogyan Mi tettük, hanem épp az ellenkezőjével, tehát a másik megértése és elfogadása kellett volna hogy kellő hangsúlyt kapjon. Az a legnagyobb baj az emberek többségénél, hogy a maguk képére szeretnék átformálni azt, akit szeretnek>>>holott semmi nem egyforma, inkább a változás állandó, amihez kell rendelkezni megfelelő kompromisszum készséggel, igaz? S azt is még időben el kéne ismernünk, hogy szinte mindenről más fogalmakat alkotunk, alkalmazunk, tudva a másikkal ez tök ellentétes...de akkor miért hangsúlyozzuk állandóan felé? Az ember egy klasszikus egoista, aki saját képére szeretné formálni a nőt, a szűk környezetét, illetve ha tehetné, akkor a világot is.
Valóban erre kell törekednünk? Ez lenne az egyetlen járható út? Vagy inkább az a szeretet, ami nem majomszeretetre építkezik, hanem inkább bizonyos elvárásoknak való megfelelésre koncentrál...persze kölcsönösség elve alapján.
Itt eljutottunk az egyik legnehezebb dologhoz: ahelyett, hogy a másikra ráerőltetnék magunkat, inkább sokkal előbb célba érünk azzal, ha valóban odafigyelünk rá és igyekszünk megérteni, elfogadni Őt olyannak ,amilyen. Ha ez működne, akkor észrevétlenül egy élethosszig tartó bizalomra, s őszinteségre "kárhoztatott" PÁRKAPCSOLATNAK NÉZHETNÉNK ELÉBE, NEMDE?
Összegzés helyett: feltettem én is magamban a kérdéseket sokszor és be kellett látnom, hogy én sem voltam különb, mint a másik>>>holott lehettünk volna mindketten, ha valóban akartuk volna...
Te próbáltál már szembesülni önmagaddal ilyen téren? Ha eddig még nem, akkor itt az idő, most vagy soha...
A cikket írta: aszir
Hozzászólások
időrendi sorrend
A jelenség általános,mondhatni,nemtől,isk.végzettségtől,műveltségtől független tényállás.
Két dolog,a női oldalról e témakörben.
Az egyik,mi nők --és most általánosítok---hajlamosak vagyunk arra,hogy a szerelem hajnalán úgy lássuk párunkat,ahogy nekünk jó.Tehát beleképzelünk abba férfiemberbe egy sereg általunk fontosnak tartott tulajdonságot,és el is hisszük,hogy az ott van!!
A házas élet mindennapjai során szép lassan rájövünk,hogy ez sincs úgy,meg az sincs úgy!!!Egyéb nehézségek megléte esetén elkezdünk Rá haragudni,És itt követjük el a legnagyobb hibát!Ha valakire haragudnunk kellene,az saját magunk.A párunkra semmi esetre sem,hiszen mi vagyunk a hunyók!
Utána jön a másik"felismerés",no majd mi megváltoztatjuk!!
A soron következő óriási hiba!
Senkit nem lehet megváltoztatni.Születésünkkor determináltak vagyunk,s mikró közösség/Család/még alakít egy keveset,s tán később mi magunk,ha felismerjük hiányosságainkat.
Végezetül már mindkét nemre igaznak tartom,hogy alaptétel szerintem az,A MÁSIKBAN A JÓT KELL SZERETNI ÉS NEM ROSSZAT GYŰLÖLNI!!
Meg kell mérni,melyek azok a tulajdonságok,mik összecsengenek,melyek,amiket lehet tolerálni,és melyek mik elfogadhatatlanok.Utána lépni,vagy maradni.
Két dolog,a női oldalról e témakörben.
Az egyik,mi nők --és most általánosítok---hajlamosak vagyunk arra,hogy a szerelem hajnalán úgy lássuk párunkat,ahogy nekünk jó.Tehát beleképzelünk abba férfiemberbe egy sereg általunk fontosnak tartott tulajdonságot,és el is hisszük,hogy az ott van!!
A házas élet mindennapjai során szép lassan rájövünk,hogy ez sincs úgy,meg az sincs úgy!!!Egyéb nehézségek megléte esetén elkezdünk Rá haragudni,És itt követjük el a legnagyobb hibát!Ha valakire haragudnunk kellene,az saját magunk.A párunkra semmi esetre sem,hiszen mi vagyunk a hunyók!
Utána jön a másik"felismerés",no majd mi megváltoztatjuk!!
A soron következő óriási hiba!
Senkit nem lehet megváltoztatni.Születésünkkor determináltak vagyunk,s mikró közösség/Család/még alakít egy keveset,s tán később mi magunk,ha felismerjük hiányosságainkat.
Végezetül már mindkét nemre igaznak tartom,hogy alaptétel szerintem az,A MÁSIKBAN A JÓT KELL SZERETNI ÉS NEM ROSSZAT GYŰLÖLNI!!
Meg kell mérni,melyek azok a tulajdonságok,mik összecsengenek,melyek,amiket lehet tolerálni,és melyek mik elfogadhatatlanok.Utána lépni,vagy maradni.