Figyelem (2.)
Látogatók száma: 63
A Kétely c. cikksorozat nyomán elgondolkodtam kicsit. Nagyon érdekesnek találom Roxanne gondolatmenetét. Már régen foglalkoztat ez a kérdés, mi az OK, miért ragaszkodunk emberekhez és miért nem.
Hogy a figyelemhez mi köze a döntésekhez? Az hogy nem apát keres, nem férjet, nem pasit, szeretőt, vagy társat, hanem FIGYELMET, amit ha nem kap meg, kierőszakolja így vagy úgy. Én azt gondolom, hogy ez a momentum mindig visszatér az életében, ha bevallja, ha nem. Bizonytalanságát az alább felsorolthoz hasonló kis röpke szösszenetekkel igyekszik eloszlatni az ember. Sokszor zsaroljuk ki a vallomásokat, aztán ha nem tetszik a válasz csalódottak vagyunk. Íme:
pl.:
- Szeretsz?
- Ja.
- Hogy tetszik az új hajam?
- Jó.
- Milyen az új ruhám?
- Szép.
Női szokás mindez? Vagy a férfiak is figyelemhiánnyal küzdenek? A sörözés a haverokkal, a féltékenység (önbizalomhiány) az érzelmi zsarolás, a fizikai megfélemlítés, a versenyzés, náluk is ugyanezek a problémák, csak máshogy manifesztálódnak, más formában. Esetleg szeretőt tartanak. Akár évekig, vagy szakaszosan, akiktől a FIGYELMET (megértést) várják, vagy egyéb pótlásra használják ezeket a példákat.
Ha megkapjuk a figyelmet, boldogok vagyunk, ha nem, akkor keressük, vagy boldogtalanok vagyunk. Ilyen egyszerű, bár itt a lelkiismeret egy újabb kérdés, ami a következménye a csapdának. Bármit teszünk, vagy nem, akkor is jelentkezhet a furdalás, amíg nem nézünk szembe a saját döntéseink (elkövetett hibáink) következményével. Azaz valódi válaszokat, valódi okokat találjuk meg, ne önigazolást.
- Azért teszem, mert a felségem/férjem (behelyettesíthető:barátom, társam, apám, anyám stb) nem adja meg amire szükségem van.
Na de mit nem ad meg? Nem főz? Nem mos, nem keres pénzt, nem szexel velem? Nem vásárol nekem kis ajándékokat? Nem dicsér? Nem szeret? Nem ismer el, NEM FIGYEL RÁM?
Figyelem = felénk áramló energia, amiből táplálkozunk energetikailag. (Lehet máshonnan is kapni, az lenne az ideális, de ez kéznél van, megszoktuk, hogy mások figyelnek ránk, el is várjuk.) Kitől várjuk a figyelmet? Akiket szeretünk. Kiket szeretünk? Akik figyelnek ránk. Ez tehát a csapda, amiből nehéz kiszakadni. A szeretet/szerelem figyelemközpontú, tehát önző érzés, a figyelmet akarom birtokolni, megkapni attól az embertől, akibe beleképzelek valamit ami nem biztos hogy ott van. Ergo az energiát, a felém irányuló energiát akarom (tőle). Elvárható? Evidens? Kötelesség? Kinek kötelessége figyelni ránk? Az oltár előtt vagy az anyakönyvvezetőnél, vagy bárhol bármilyen ígéretet kaptunk arra, hogy mindig megfelelő FIGYELMET kapunk? Mi mennyi figyelmet adunk másoknak?
Nem kell messzire menni. Hányan megyünk el egymás mellett a munkahelyen, utcán úgy, hogy fogalmunk sincs kivel találkoztunk egy nap. Csak odavetünk valami hellót, jó esetben, aztán kalap kabát. Hol élünk valójában? Milyen dimenzióban? Kire figyelünk? Lényegében kizárunk mindenkit a figyelmünkből, csak a problémákra koncentrálunk, vagy csak azokat engedjük be időlegesen, akiket "kötelezőnek tartunk" (gyerek, férj, feleség, család, barátok) IDŐLEGESEN. Felületes a figyelmünk mások felé, magunk felé viszont még felületesebb, hisz azon gondolkodunk csak (amikor épp nem a problémáinkon agyalunk), hogy hogyan hívjuk fel magunkra a figyelmet.
Ezt játszmákkal tesszük. (Szegény én, zárkózott, vallató, agresszor. Ha valaki még nem olvasta A mennyei prófécia c. könyvet, annak röviden elmondom, hogy a könyv arról szól, hogyan vonjuk el egymástól az energiát. Ezt a négy módszert vezeti le, mutatja be. A szegény én típusú ember a siránkozásával, panaszkodásával, betegségeivel kényszeríti ki a sajnálatot; a zárkózott a direkt ellenállásával, távolságtartásával éri el hogy kérdezgessék, piszkálják amivel figyelmet kap; a vallató a folytonos piszkálódásával, a kérdezgetéssel, az akadékoskodásával csikarja ki az energiát másoktól; az agresszor pedig - és itt a fizikai agressziótól a verbális támadásokig széles a skála - durva, erőszakos módon éri el, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. ) A játszmák nagy, vagy kis adogatások, piszkálódások, apró sérelmek, szurkálódások is lehetnek. Persze lehet ezt poénnak venni, de!! mind mögött vélt, vagy valós sérelem áll. Ezek a feldolgozatlan félelmek, fájdalmak, amelyekkel nem szeretünk szembenézni, mert fáj ugye. Nem szeretjük ha fáj, de enélkül ahogy Roxanne sem tudott volna eljutni a saját felelőssége vizsgálatához, más sem fog.
Tudni kell, hogy az ilyen játszmák a figyelem, (az energia) kierőszakolására irányulnak, viszont nem értem, miért szokványos, miért jogos ez, amikor elítéljük a "kizsarolt" anyagi juttatásokat, érzelmeket? Amit kizsarolunk tudatosan, vagy öntudatlanul az miért helyes?
Úgy gondolom elsődleges lenne, ha magunkra figyelnénk, kizárva egy kicsit a világot, problémákat és mindenben a saját felelősségünket megvizsgálni először, a saját tetteink okát, értelmét, hisz a figyelem következménye az értelem, a most értelmezése. Az értelem pedig felfedi az összefüggéseket. Értelmezhetővé válik a jelen. Így elérhető az, hogy megkapjuk azt, amit szeretnénk - önként adott figyelem!! - vagy megtalálhatjuk azt a forrást, ami mellett szükségtelen a játszmázással szerzett figyelem. Ez is egy út. Csak nehezebb.
A figyelem kérdése tehát alapvető, mert erre irányul minden energiánk. Ahogy Roxanne is figyelmet keresett az edzőjében, a későbbi partnereiben is többnyire (ahogy ő írja) így lényegében egy kapcsolatban is a figyelmet keressük többnyire. Ezzel a tudással viszont már tehetünk ellene, befelé is figyeljünk magunkra, mit miért teszünk. Akkor sokkal könnyebb átlátni a történéseket.
kép:http://www.freebit.hu/
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia, Ailet!
Túl zárkózottak vagyunk. Azt hisszük, hogy amit látunk a világból, és ahogyan azt megítéljük, az egyenlő a valósággal. De ez egyáltalán nem biztos. Gyakran számos darabka hiányzik a puzzle-ból, de már látni véljük, mit ábrázol a kép, ahelyett, hogy megkeresnénk a kirakós játék hiányzó darabjait. Türelmetlenség? Érdektelenség? Nem tudom.
Hiányoznak a személyes beszélgetések. Nem azok a bizonyos világmegváltók, tisztázók, hanem a csevegések. Bármiről. Akár a minket személyesen nem érintő témákról is. A mások problémáiról. A sajátjainkról. Még az is kiderülhet, hogy amit mi magunk hatalmas gondnak tartunk, az lényegtelen kis intermezzo csupán, amellyel mindenki találkozik egyszer. Amiről úgy véljük, jelentéktelen epizód, kiderülhet, hogy hagyjuk, sorsfordító, rossz folyamatok kiinduló pontja lehet.
A megszokások rabjai vagyunk. Képesek vagyunk az állandó folyamatokat automatikusan végezni, minden gondolkodás nélkül. Hányszor fordultam vissza munkába menet félútról, mert nem emlékeztem, hogy kihúztam-e a konnektorból a kávéfőzőt. Persze, hogy kihúztam, automatikusan. Csak már nem figyelek ilyesmire. Pedig kellene. De nincs ez másként a saját dolgaink újragondolásával sem. Ha százszor megtesszük. százszor képesek vagyunk kihagyni néhány lépcsőfokot, ráadásul mindig ugyanazokat, s úgy járunk következtetéseinkkel, mint a hiányzó puzzle képpel. Kitöltjük az űrt kedvünk szerint. Csakhogy....a valóság más, mégiscsak hiányzanak az átlépett lépcsők.
No, ezért is kellenek a beszélgetések, hogy szóljanak a barátaink, vigyázz, kihagytál valamit.
Keressük a figyelmet, minden áron. De mit teszünk azért, hogy önkéntelenül is felkeltsük mások figyelmét? Egyéniségünkkel, nyitottságunkkal, a munkánkkal, az írásainkkal, stb. Abból a zsebből, melybe nem teszünk bele semmit, nem is lehet kivenni mást, mint a hiányt. Azaz markoljuk a levegőt.
Hiába sikoltozunk, figyelj ide, nem hallja meg senki.
Üdv: Yolla
Igen, zárkózottak vagyunk és szeretünk a saját sémánk szerint a berögződéseink szerint dönteni rutinból. A fájdalmas az, hogy fel sem tesszük a kérdést magunknak, hogy értelmes e amit csinálunk. Egyszerűen kényelmes elfogadni a rutint.
A személyes beszélgetésekhez bizalom kell, ami be kell látni, ma már... hát nehéz kérdés.
Az átlépett lépcsőkről sem szeretünk tudomást venni, mert azzal kevesebbnek érezzük magunkat, holott nem az a cél, hogy megszégyenítsen bárki bárkit, hanem (jó esetben a segítség) de többnyire ezt bántásnak vesszük a félelmeink miatt ( úgy is tudom mit akar, tudom mit gondolhat... ami nem igaz, mert még gondolatolvasásra kevesen képesek). Szóval igazad van, nehéz ügy belátni, hogy hibázunk. Ilyen az egó.
Örülök, hogy ellátogattál hozzám Yolla, nagyon sok dologban egyet értünk, azt hiszem (tisztelet a kornak :) ) lehetnek még közös témáink. Majd lesz ahogy lesz...
Üdv:A
Túl zárkózottak vagyunk. Azt hisszük, hogy amit látunk a világból, és ahogyan azt megítéljük, az egyenlő a valósággal. De ez egyáltalán nem biztos. Gyakran számos darabka hiányzik a puzzle-ból, de már látni véljük, mit ábrázol a kép, ahelyett, hogy megkeresnénk a kirakós játék hiányzó darabjait. Türelmetlenség? Érdektelenség? Nem tudom.
Hiányoznak a személyes beszélgetések. Nem azok a bizonyos világmegváltók, tisztázók, hanem a csevegések. Bármiről. Akár a minket személyesen nem érintő témákról is. A mások problémáiról. A sajátjainkról. Még az is kiderülhet, hogy amit mi magunk hatalmas gondnak tartunk, az lényegtelen kis intermezzo csupán, amellyel mindenki találkozik egyszer. Amiről úgy véljük, jelentéktelen epizód, kiderülhet, hogy hagyjuk, sorsfordító, rossz folyamatok kiinduló pontja lehet.
A megszokások rabjai vagyunk. Képesek vagyunk az állandó folyamatokat automatikusan végezni, minden gondolkodás nélkül. Hányszor fordultam vissza munkába menet félútról, mert nem emlékeztem, hogy kihúztam-e a konnektorból a kávéfőzőt. Persze, hogy kihúztam, automatikusan. Csak már nem figyelek ilyesmire. Pedig kellene. De nincs ez másként a saját dolgaink újragondolásával sem. Ha százszor megtesszük. százszor képesek vagyunk kihagyni néhány lépcsőfokot, ráadásul mindig ugyanazokat, s úgy járunk következtetéseinkkel, mint a hiányzó puzzle képpel. Kitöltjük az űrt kedvünk szerint. Csakhogy....a valóság más, mégiscsak hiányzanak az átlépett lépcsők.
No, ezért is kellenek a beszélgetések, hogy szóljanak a barátaink, vigyázz, kihagytál valamit.
Keressük a figyelmet, minden áron. De mit teszünk azért, hogy önkéntelenül is felkeltsük mások figyelmét? Egyéniségünkkel, nyitottságunkkal, a munkánkkal, az írásainkkal, stb. Abból a zsebből, melybe nem teszünk bele semmit, nem is lehet kivenni mást, mint a hiányt. Azaz markoljuk a levegőt.
Hiába sikoltozunk, figyelj ide, nem hallja meg senki.
Üdv: Yolla
Felcsigáztál, de nem vagyok könyvtári tag. El tudnék mondjuk képzelni olyat, hogy kölcsön adod. Nagy kérés lenne? Ha tényleg olyan jó, hamar kiolvasnám. Addig küldenék neked cserébe olyat, amit még te nem olvastál. Mondjuk Iván Katitól a Chat csatákat... Az is jóóóó :-)
Nem zárkózok el az általad ajánlott könyvtől, de mostanság nem sok időm van olvasni... sajna, majd máskor, ha ráérek kicsit jobban, azért észben tarom mindenképp.
Köszi
A
Táplálkozz belőle, aztán ha eléggé feltöltődtél energiával, akkor sugárzod majd magadból. :))) A könyv ezt mondjuk jobban leírja.
Még hogy voltam? Vagyok!!!! :-)
"... a most élvezete, a természet, a kedvtelések, a feladatok, a mindenség stb... szépségéből nyerni az energiát..." Igen... És kivel osztom meg az élvezetet, a természet szépségét, a kedvteléseim, a feladataim, a mindenség élményeit? Ha erről le tudnék mondani, akkor megtalálom a békét. Önmagáért.
A lényeg, hogy gondolkodj! Ne csak tudj vagy érezz. :))
A
"... a most élvezete, a természet, a kedvtelések, a feladatok, a mindenség stb... szépségéből nyerni az energiát..." Igen... És kivel osztom meg az élvezetet, a természet szépségét, a kedvteléseim, a feladataim, a mindenség élményeit? Ha erről le tudnék mondani, akkor megtalálom a békét. Önmagáért.
Nagyon elgondolkodtató a levezetésed. Na idáig tényleg nem jutottam el. Sok igazságot látok benne, lehetséges hogy így van.
Roxa
A
Szi A!
Nagyon jó írás. Gratulálok!
Pí,
A
Szia Ailet!
Na végre egy írása, amin el lehet gondolkodni! Hol is kezdjem? Az elején...
Szerintem is a figyelem az, amit várunk, amit a legtöbbünk nélkülöz. Így részedről leírva már könnyebb rábólintani. Mert ez így igaz. Jólesik a figyelem, de csak ha őszinte. Kifinomult érzékekkel rendelkezünk. A hamisságot hamar felfedezzük. "Te nem is figyelsz rám!?" Viszonzást várunk különösen akkor, ha magunk is igyekszünk a másikra odafigyelni, megteszünk mindent, törődünk vele, meghallgatjuk... Ami rengeteg energiát von el tőlünk is. Az mindaddig elvont energia marad, ha nem kapunk viszonzást. Ekkor jön be a csalódottság érzése... Emberi érzések ezek kivétel nélkül... Az erre való igényeink lehetnek különböző erősségűek...
Van bőven min elgondolkodni! Amióta magam is elkezdtem a befelé figyelést, valahogy könnyebb, elviselhetőbb..., kevésbé fájdalmas a figyelem hiánya. Mert az is lehet, nekem már csak arra lenne szükségem, hogy figyeljenek rám, de bejön a képbe a másik,... ha odafigyelek rá, akkor tudnom kell, hogy tele van problémával, gondokkal küszködik, fusztrált, ingerült, ideges... ezt az állapotát megoldani pusztán odafigyeléssel nem elegendő. A kölcsönös, tudatos odafigyelés a másikra talán - átmenetileg - enyhíteni tud ezeken a gondokon, de nem oldja meg... Olykor talán többet jelentene a "pillanatoknak" élni, mint hosszabb távon - nem is jó kifejezés "becsapottnak" éreznem magam, inkább "tehetetlennek"... Az is megérne egy misét...
Ha mindezt, a másik gondját, búját, baját is megértjük, megértenénk, akkor talán eljutunk odáig, hogy ne fájjon a figyelem hiánya..., mert a másiknak lehet, hogy sokkal jobban fáj az, amit nem tud megadni, nem hogy nem akarja, nem tudja biztosítani.
Köszi,
Éva
A figyelem hiánya/megléte nagyon fogas kérdés és igen, energiaveszteség amikor egyoldalú, mert a másik a "problémáira" koncentrál és kimerül az ember készlete. Nos erre van az említett másik forrás, ami nem egy másik emberből fakad. Leszakadni egymásról nem egyszerű, de ha megteszi az ember az mondjuk úgy, egy harmonikus, viszonylag kiegyensúlyozott életet hoz. Nem a másiktól, hanem pl. a most élvezete, a természet, a kedvtelések, a feladatok, a mindenség stb... szépségéből nyerni az energiát. A könyv ezt bővebben taglalja, kicsit misztifikált a dolog a regény részeiben, de van kb 6 kötet, aminek minden második része "magyarázat" gyakorlatban hogyan kivitelezhető ez. Szóval, vagy egymástól vonjuk el az energiát, (harc - sérülés - által) vagy megvárjuk míg önként kapjuk és megtanulunk máshonnan - a "forrásból" - a mindenség szépségéből táplálkozni. Ennyi a választási lehetőség. :)
Viszont az itt említett tehetetlenség érzése hm... ezt majd egy másik cikkben kivesézem. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság különbségei. Miért érezzük és mit tehetünk ellene esetlegesen. Jó téma! :))
Köszönöm, hogy voltál!
A
Na végre egy írása, amin el lehet gondolkodni! Hol is kezdjem? Az elején...
Szerintem is a figyelem az, amit várunk, amit a legtöbbünk nélkülöz. Így részedről leírva már könnyebb rábólintani. Mert ez így igaz. Jólesik a figyelem, de csak ha őszinte. Kifinomult érzékekkel rendelkezünk. A hamisságot hamar felfedezzük. "Te nem is figyelsz rám!?" Viszonzást várunk különösen akkor, ha magunk is igyekszünk a másikra odafigyelni, megteszünk mindent, törődünk vele, meghallgatjuk... Ami rengeteg energiát von el tőlünk is. Az mindaddig elvont energia marad, ha nem kapunk viszonzást. Ekkor jön be a csalódottság érzése... Emberi érzések ezek kivétel nélkül... Az erre való igényeink lehetnek különböző erősségűek...
Van bőven min elgondolkodni! Amióta magam is elkezdtem a befelé figyelést, valahogy könnyebb, elviselhetőbb..., kevésbé fájdalmas a figyelem hiánya. Mert az is lehet, nekem már csak arra lenne szükségem, hogy figyeljenek rám, de bejön a képbe a másik,... ha odafigyelek rá, akkor tudnom kell, hogy tele van problémával, gondokkal küszködik, fusztrált, ingerült, ideges... ezt az állapotát megoldani pusztán odafigyeléssel nem elegendő. A kölcsönös, tudatos odafigyelés a másikra talán - átmenetileg - enyhíteni tud ezeken a gondokon, de nem oldja meg... Olykor talán többet jelentene a "pillanatoknak" élni, mint hosszabb távon - nem is jó kifejezés "becsapottnak" éreznem magam, inkább "tehetetlennek"... Az is megérne egy misét...
Ha mindezt, a másik gondját, búját, baját is megértjük, megértenénk, akkor talán eljutunk odáig, hogy ne fájjon a figyelem hiánya..., mert a másiknak lehet, hogy sokkal jobban fáj az, amit nem tud megadni, nem hogy nem akarja, nem tudja biztosítani.
Köszi,
Éva
Nagyon jó írás. Gratulálok!
Pí,
Roxa