Ideális önirónia
Látogatók száma: 51
Amikor odavagyok érted, amikor magamnál többre becsültem azt az időt, amit olyan dolgokkal töltöttem, mint olvasás, vagy tanulás! Mégis, szeretnék valamit létrehozni...olyan valamit, amiért rajongani tudnátok, de nem teszik, azt mondják, ezzel mi lett...?
Tényleg, ezzel mi lett? Megint a gép előtt, és megint, mert felkelni nem nagy szám, az ágyban pedig arra ébredni, hogy mit fogok ma is csinálni...? Talán nem is tudom megmondani, hogy az a számomra elfogadható, ha valakiért rajongásig oda vagyok, de nem szerelem, nem is szeretet, hanem egy felvett álarc, azzal szemben, akit annyira szeretek. Voltak az életben elfajuló dolgok, amiket évről-évre elkövettem. Nem néztem, hogy jó-e, vagy rossz-e amit csinálok? Egész egyszerűen megtettem a dolgot, és nem foglalkoztatott, hogy vicces, hogy kidobnak a lakásból, vagy éppen a helyszínen, olyan állapotban, mint amikor szinte már röhögnél rajta, hogy megégette a kezét...mégis odamegy, a bűnös, a bűntett helyszínére! Ebben az az elég tétel, hogy mindig rosszabbul vagy utána, de nem bánod, hiszen van egy olyan érzetet, hogy amit nem tudsz lemosni, az az, ha a világ rád mosolyog, Te mosolyogj vissza! És ha világ azt mondja, nem tesz semmit, azért hogy kedveljék, mégis élni kell ebben az őrült, és kiszínezhetetlen, lassan őrlő mókuskerékben? Nem, ez nem mókuskerék, inkább valami olyan csel, amit kérlelünk magunknak! Legyen egy kis öröm az életben, amire vissza tudsz emlékezni jó szívvel...habár, húszas éveim felénél járok, tüzes kis nyilakkal a kezemben, választani nem nehéz, hogy a jelen nem lesz már rajongásig tele, csak éppen nem a megfelelő embert gyarapítom! Saját sikereit és saját érzését kitárva, arra gondolok, hogy egy maradéktalanul önző és lelkes együtt érző valaki, aki azt mondja...megértelek, most már! Eddig mi volt a probléma, az hogy jól éreztem magam és pótoltam, az elveszett és kacskaringós úton megjárt félelmetes élményt. Soha nem tudhatod magad mögött a múltat, mert szem előtt a jövő, bennünk a sors. Ami állítólag nagy szerencse, mert mindenkinek van. De cserélnél velem? Tudod, min mentem keresztül? Ilyen, amikor nem gondolok arra, kinek tetszik vagy nem, amit csinálok, mert olyan felkészült lettem az elmúlt fél évtizedben, hogy akkor leszek csak igazán szabad, amikor már nevetek rajta...amikor hülyéskedem, a vicceim pedig nem olyan hitelesek, el voltam foglalva magammal, és poén, hogy egyedül is vagyok, vagy ha pedig nem vagy egyedül, akkor magányos sem lehetsz? Pedig igen, sokat szálltam, sokat kértem, hogy legyek átlagos, vagy azon aluli! Szeretnék felül lenni, önmagamon! Nem többet kérek, mint hogy legyek rajongója saját magamnak, mert ha nincs meg benned az irónia, és nem gondolsz önmagadra, hogy milyen kis filmkocka vagy más életében, akkor rájössz, hogy saját magad engesztelésére, vagy megviccelésére, tele vagy a világban különböző személyiségekkel, és nem is igazán az érdekel, hogy mi marad utánad, hanem hogy mi marad belőled?
Hozzászólások
időrendi sorrend
Filozófikus monológ, kiszabadult felfogással, megvilágisodva, szabadon, hiszen a válasz benned, kedves cikkíró már megvan...
Nagyon-nagyon tetszik. És az én válaszom? Azt hiszem megéri, hogy szánjak rá időt, és közöljem magamnak, magamnak.
Gratulálok!
Nagyszerű írás!
Fogom még olvasni biztosan.
Kellemes estét!
M.