Lángot gyújtani
Látogatók száma: 55
"Gyertyák ezreit gyújthatjuk meg egyetlen gyertyáról, és a gyertya élete ezzel nem lesz rövidebb. A boldogság soha nem csökken, ha megosztjuk valakivel.”Buddha.
Adni annyi, mint lángot gyújtani másokban. A szeretet, a remény lángját. Nem olthatja el az, akit meggyújtasz, nem veheti el, nem lophatja el, azt nem lehet kizsarolni, kikényszeríteni, azt csak önszántadból adhatod és kaphatod. Nem leszel tőle szegényebb ha adod, nem fogyatkozol meg szeretetből, viszont csak akkor tudsz adni, ha van miből. Az értékeidet csak megsokszorozza az adás, a szeretés, és ahogy a gyertya csonkig ég, úgy élsz te is, függetlenül attól, hogy meggyújtottál e mást, vagy nem. A különbség benned van. Adtál e, nyugodt szívvel és lélekkel égsz el, amikor eljött az idő, vagy félelemmel, hogy nem tettem semmit, hogy valamit elfelejtettem.... hogy nem volt elég időm valami fontosra.
Nem volt időm szeretni.
Volt/van időd, mindenkinek adatik, aki e Földre születik, más esély nincs a földi boldogságra, csak az, ha megéled az adás örömét. Ha megéled, megérted azt is, mások miért bántóak, miért agresszívek, miért félnek. Egyszerűen nem akarnak adni, nem akarnak szeretni. Egyre csak azt akarják, hogy őt szeressék, az ő lángját erősítsék, de mindig van valaki, aki egyszer meggyújt. Az ember örökmécses, eleve képes a szeretetre, azt gondolom így vagyunk összerakva. Valamit, valakit mindenki szeret, vonzódik hozzá, reményt kelt benne. Az a láng gyújtotta meg, miért kellene mégis elvenni a lángot másoktól? Bennünk van, már lobog, a miénk a szeretet.
A szeretet a miénk.
Az én lángom erősebb, mint a tiéd, a tiéd erősebb mint az övé.... ez nem igaz. A láng az láng, akármilyen kicsi, óriási tüzeket lobbanthat. Ha adsz esélyt neki, levegőt, teret és anyagot.
A tér a kapcsolat, amit nem befolyásol a fizikai távolság.
A levegő a szabadság és az a bizalom, amit tudok, hogy nem vehet el tőlem semmi, mert a lángod egyedülálló, ahogy az enyém is, nem birtokolhatjuk egymásét.
Az anyag meg a test, a forma, egy-egy eszköz, ami által átadod a szeretetet, ami által adsz, táplálsz, hogy élhessen, gyarapodjon a másik.
Táplálom a fényt.
Mozgás, áramlás, változás, ami örök. Minden ami szilárd, merev az elpusztítható, védtelen; minden, ami változik, ami alkalmazkodik, az erős, örök és élő. A kiegyenlítődés, a súlypontok eltolódása állandó körforgásban vannak, nem lehet semmi sem biztos, tenni, tenni kell érte hogy létezzen.
Jó és rossz egysége.
Ami jó nekem, az neked rossz és fordítva. Nincs határvonal, elválaszthatatlan a dualitás. A fény/sötét, a jó/rossz, férfi/nő, mind csak a végpont, a kettő között széles a skála és csak a helyzet, a kontextus ítélhet, nem mi. Viszonylagos minden, jó és rossz csak egy név, félelmet kelt csak, stresszt okoz, beskatulyáz. A lángot eltakarja, elfojtja és mérgezi.
Megküzdés.
Azt hiszed a lángodat veszélyezteti bármi. Támadás, körülmények, emberek, bármi. Ez nem igaz. Csak te saját magadat veszélyezteted a félelemmel, a veszteségeid számbavételével, a lángodat fogyni érzed, pedig ez nem így van. Az élet tanít, a nagyítót oda helyezi, ahol tenned kell, oda irányítja nagy villogó nyilait, ahol tanulnod kell. Szeretetből. Segít, tanít: elengedni, létezni, szeretni és adni. Befogadni, átértékelni, küzdeni és nyerni. Az örök értékeket nyered, amelyek nem lakatják jól a hasad, nem építik fel a házadat helyetted, de soha senki el nem veheti, veled vannak, a tieid, téged gazdagítanak, erősítenek örökké.
Lángot gyújtani.
Elég egy mosoly, egy segítő jobb, egy ölelés, egy fontos információ, ami a másiknak megoldás a gondjára, bármi, nem tudhatod sosem, mivel gyújtasz meg egy másik gyertyát. Ne akard, csak tudd, hogy minden szavadért felelős vagy, minden tetted a tóba pottyanó kavics, mely hullámokat vet. A hatás nem mindig megjósolható, de mindig minden körülményben visszaér hozzád. A sors arca megmutatkozik az életedben, a fájdalmaidban, az örömeidben. A te sorsod csak rád figyel, neked, érted, általad létezik, miattad sodorja hozzád az embereket, a hangokat, a történéseket. Jeleket ad. Érezd! Ne értsd. Csak érezd át a láng erejét. Aztán érteni fogod. Tudni örökké.
Benned is ott a láng!
forrás: http://reiki.timba.biz/sotetseg/
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Ailet!
Ha te azt tudnád, hogy emberek miképpen próbálnak talpon maradni?...
Mindazt tudva, érzékelve, ami körülveszi őket?
Kevéske élettapasztalatukból merítve az erőt, de inkább a múltból, amire ők nem lesznek képesek soha, nem úgy mint az elődeik, csak imitálják... Az okokat sorolhatnám.
Szeretnék, ha ők maguk is olyanok lennének, olyan erősek, mint ők voltak, a szüleik, akik megélték és túlélték azokat az időket, amiről ő nem is tud, de képes lesz e rá? De ez nem megy. Ezt kell belátni. Mert változott a világ! A körülmények.
A válaszokat nem kapjuk meg a külvilágtól, mert bennünk maradnak.
Mi válaszoljuk meg magunknak, hogy a tőlünk telhető legjobbat szerettük, szeretnénk.
Nem félelem ez, csak nem ismerem a saját döntéseim következményeit, mert akkor tudom meg, hogy a döntésem jó volt e, vagy rossz, ha azt megélem.
És ha én jó vagyok, mert erre törekszem ma is, de a körülöttem lévő emberek még nem tartanak ott, ahol én? Mert én már elfáradtam. Hogy elég volt, próbáljuk meg egymást megérteni, egymás mellett békességben élni. Ahhoz képest tenni bármit, írni, olvasni, beszélgetni. Nem megy. Nem érted? Mert ő még nem tart ott, amiből nekem, neked már - lehet - elegem van, volt.
Én szeretnék nem félni! Eddig úgy tűnik mindent meg is tettem érte, de van, mire én sem vagyok képes. Erről persze más mit tehet? Nem ő ennek az oka. Tehetett volna a múltban, de nem tette. E nélkül, és ezzel együtt élem tovább az életem. Küszködéssel. Sok lemondással!
Nehéz ezt a témát kibontani, mint mondod. Nagyon szerteágazó, más élethelyzetek, más megoldások, más emberek, és az én? Hol vagyok ebben én? Csak keresem magam még ma is. Egy egész életen át.
"Negatív tapasztalat?" - mint írod. Csak mi látjuk annak? De miért gondolod, hogy ha ezt tapasztaljuk, az nem valóban az?
Tekintsük ezt dilemmának. Hogy megértsük egymást, az egy nagyon hosszú folyamat. Nem lehet egyetlen mondatból, írásból, hsz-ből, véleményből az adott szituhoz, egy szóból kikövetkeztetni, hogy egy ember milyen is lehet? Még egy személyes kapcsolat sem alkalmas erre. Hiszen ő is harcol, a saját gyengeségei ellen. Ez hozza a legtöbbet belőle a felszínre. Nem is a jó, hiszen abból volt a kevesebb. A mások és saját bántásai ellen, a maga eszközeivel tesz jót vagy rosszat, mert azok - te is tudod - nem egyformák.
Ott van a tévedésed, hogy azt gondolod - mindenki - fél a jövőtől. Dehogy. Felmerül benne. Legfeljebb ennyi, hogy nem leszek képes egy helyzetet megoldani, ahogy szeretném. Úgy nem is, ha a körülményeim semmit nem változnak, legfeljebb élhetőbbé, elviselhetőbbé tudom tenni a napjaimat, de végképp megoldani nem.
Ami nincs, nem létezik, azt én már régóta nem tudom pótolni. Vagyis megalkuszom. És ez a sors. Sok mindennel, amire a múltban nem lettem volna képes, de ma már megalkuszom bizonyos helyzetekkel, kérdésekkel, a jó és a rossz között szűkül a kör. Az én köröm. Ez az én karmám.
Hát igyekszem, nem minden buktató nélkül, de az csak egy napig tarthat, mert másnap képes vagyok felülbírálni az előző napi rossz döntésemet és ahhoz igazodni. Tenni. De csak ennyi. A meggyőződés, hogy erre vagy másra van e szükségem, még mindig hiányzik ennek a felismerése. Már csak abban bízom, az idő megoldja.
Köszönöm ezt a beszélgetést!
Puszi, Éva
Én köszönöm a beszélgetést! Bízom benne, hogy megleled te is a miértjeidet egyszer.
Pusz
A
Kedves Éva!
Ezek a beszélgetések szerintem építőek akár mások számára is, mert ha kiszemezgeti belőle az ember a saját kis miértjeit (mert az üzenetekben mindig ott a válasz, akarva akaratlanul), akkor sok érdekes felismerésben lehet részünk. A válaszok pedig mindig ott lapulnak bennünk. Minden bennünk van, belőlünk indul ki és hozzánk ér vissza. Minden elvárásunk a saját félelmünk, amit nem árt néha felülvizsgálni, miért is van, jogos e, én megadom e a másiknak, úgy ahogy neki jó, vagy csak úgy igyekszem "szeretni" ahogy én szeretném, hogy szeressenek?
Ha valaki belém akar magyarázni valamit, amilyen saját belátásom szerint nem vagyok, akkor az számomra azt jelenti, hogy felé én, (akármennyire nem akarom) azt mutatom, pont azt amit ő lát bennem, ám ez az ő félelme, az ő érzése, ahogy te is írod. Ettől még bennünk van minden rossz és jó is. Ki ne bántott volna mást, ki ne lett volna dühös, igazságtalan, szubjektív, sértő, baráti, empatikus stb... mindent elkövettünk már ebben az életben (és a többiben) amit visszakapunk. Hogy úgy mondjam a fejünkre száll és ez a karma, amit le kell dolgoznunk, jót kell tennünk, szeretnünk, kijavítani a "helytelen" berögződéseket, melyeket a negatív tapasztalataink szültek (amelyeket csak mi látunk annak) mert szubjektív lények vagyunk és nem vagyunk képesek elvonatkoztatni a rettegéstől, a félelmektől. Félek a magánytól, a jövőtől, a kihasználtságtól, a szerelemtől, a csalástól, a stb.... félek. Oké, de miért? Mert már megtették velem.... és fájt. Na és? Ettől még nem mindenki olyan, sőt, felnőtt okos értelmes ember vagyok és tudok ellene tenni. Szóval érted... annyi aspektusa van ennek a témának, hogy nehéz ezt így kibontani. Azt hiszem az a legalapvetőbb a változásban, hogy minden ami kívülről érkezik (hatás) okkal van, hogy rámutasson valami hibára a folyamatomban. Nem kikerülni kell, hanem módosítani a folyamatsort, mint egy programhiba, vagy egy matematikai folyamat. Ha elírod az előjelet, máris más a végeredmény. :) Az élet is ilyen. Az előjel fontos, +/-. Ez a hozzáállás. Ha pozitívan tudunk hozzáállni valamihez, bármihez, mindenhez, az már fél siker, még akkor is, ha félünk. Mindig van mindennek egy tanító célzata, üzenete, amit meg kell találni a helyzetben. Én így gondolom.
Örülök, hogy itt voltál!
Pusz
A
Ha te azt tudnád, hogy emberek miképpen próbálnak talpon maradni?...
Mindazt tudva, érzékelve, ami körülveszi őket?
Kevéske élettapasztalatukból merítve az erőt, de inkább a múltból, amire ők nem lesznek képesek soha, nem úgy mint az elődeik, csak imitálják... Az okokat sorolhatnám.
Szeretnék, ha ők maguk is olyanok lennének, olyan erősek, mint ők voltak, a szüleik, akik megélték és túlélték azokat az időket, amiről ő nem is tud, de képes lesz e rá? De ez nem megy. Ezt kell belátni. Mert változott a világ! A körülmények.
A válaszokat nem kapjuk meg a külvilágtól, mert bennünk maradnak.
Mi válaszoljuk meg magunknak, hogy a tőlünk telhető legjobbat szerettük, szeretnénk.
Nem félelem ez, csak nem ismerem a saját döntéseim következményeit, mert akkor tudom meg, hogy a döntésem jó volt e, vagy rossz, ha azt megélem.
És ha én jó vagyok, mert erre törekszem ma is, de a körülöttem lévő emberek még nem tartanak ott, ahol én? Mert én már elfáradtam. Hogy elég volt, próbáljuk meg egymást megérteni, egymás mellett békességben élni. Ahhoz képest tenni bármit, írni, olvasni, beszélgetni. Nem megy. Nem érted? Mert ő még nem tart ott, amiből nekem, neked már - lehet - elegem van, volt.
Én szeretnék nem félni! Eddig úgy tűnik mindent meg is tettem érte, de van, mire én sem vagyok képes. Erről persze más mit tehet? Nem ő ennek az oka. Tehetett volna a múltban, de nem tette. E nélkül, és ezzel együtt élem tovább az életem. Küszködéssel. Sok lemondással!
Nehéz ezt a témát kibontani, mint mondod. Nagyon szerteágazó, más élethelyzetek, más megoldások, más emberek, és az én? Hol vagyok ebben én? Csak keresem magam még ma is. Egy egész életen át.
"Negatív tapasztalat?" - mint írod. Csak mi látjuk annak? De miért gondolod, hogy ha ezt tapasztaljuk, az nem valóban az?
Tekintsük ezt dilemmának. Hogy megértsük egymást, az egy nagyon hosszú folyamat. Nem lehet egyetlen mondatból, írásból, hsz-ből, véleményből az adott szituhoz, egy szóból kikövetkeztetni, hogy egy ember milyen is lehet? Még egy személyes kapcsolat sem alkalmas erre. Hiszen ő is harcol, a saját gyengeségei ellen. Ez hozza a legtöbbet belőle a felszínre. Nem is a jó, hiszen abból volt a kevesebb. A mások és saját bántásai ellen, a maga eszközeivel tesz jót vagy rosszat, mert azok - te is tudod - nem egyformák.
Ott van a tévedésed, hogy azt gondolod - mindenki - fél a jövőtől. Dehogy. Felmerül benne. Legfeljebb ennyi, hogy nem leszek képes egy helyzetet megoldani, ahogy szeretném. Úgy nem is, ha a körülményeim semmit nem változnak, legfeljebb élhetőbbé, elviselhetőbbé tudom tenni a napjaimat, de végképp megoldani nem.
Ami nincs, nem létezik, azt én már régóta nem tudom pótolni. Vagyis megalkuszom. És ez a sors. Sok mindennel, amire a múltban nem lettem volna képes, de ma már megalkuszom bizonyos helyzetekkel, kérdésekkel, a jó és a rossz között szűkül a kör. Az én köröm. Ez az én karmám.
Hát igyekszem, nem minden buktató nélkül, de az csak egy napig tarthat, mert másnap képes vagyok felülbírálni az előző napi rossz döntésemet és ahhoz igazodni. Tenni. De csak ennyi. A meggyőződés, hogy erre vagy másra van e szükségem, még mindig hiányzik ennek a felismerése. Már csak abban bízom, az idő megoldja.
Köszönöm ezt a beszélgetést!
Puszi, Éva
Kedves Ailet!
Tudom, hogy a szembesítés, szembesülés az elsődleges célod. Ha mégis nehéz szembesülni a hiányosságainkkal, de megpróbáljuk és talán sokadszorra sikerülni fog, de nem következik be egyik napról a másikra. Itt nem lehet más eszköz, mint a szép szó, "ajánlás". Ezt méltányolom is.
Sok kérdés kavarog az emberben, amire viszont a választ magának kell megtalálnia.
Ma is egy lépéssel előbbre jutottam. Magammal kapcsolatban tisztában is vagyok. Akár megkönnyebbülést is kiválthatna az a felismerés, hogy alapból senkire nem haragszom, nem akarok senkinek sem rosszat, egyszerű érzéseim és szükségleteim vannak. Ha erre nem kapok viszonzást és megpróbálnak olyat belémmagyarázni, amilyen nem vagyok, az ellen nem tudok mit tenni, nem fogom meggyőzni. Az nem az én, hanem az ő érzése, az ő gondolata. Na jó. Érte is gyújtok egy gyertyát. Hátha egyszer ő is magába néz és már ettől boldogabb lesz. :-)
Puszi,
Éva
Ezek a beszélgetések szerintem építőek akár mások számára is, mert ha kiszemezgeti belőle az ember a saját kis miértjeit (mert az üzenetekben mindig ott a válasz, akarva akaratlanul), akkor sok érdekes felismerésben lehet részünk. A válaszok pedig mindig ott lapulnak bennünk. Minden bennünk van, belőlünk indul ki és hozzánk ér vissza. Minden elvárásunk a saját félelmünk, amit nem árt néha felülvizsgálni, miért is van, jogos e, én megadom e a másiknak, úgy ahogy neki jó, vagy csak úgy igyekszem "szeretni" ahogy én szeretném, hogy szeressenek?
Ha valaki belém akar magyarázni valamit, amilyen saját belátásom szerint nem vagyok, akkor az számomra azt jelenti, hogy felé én, (akármennyire nem akarom) azt mutatom, pont azt amit ő lát bennem, ám ez az ő félelme, az ő érzése, ahogy te is írod. Ettől még bennünk van minden rossz és jó is. Ki ne bántott volna mást, ki ne lett volna dühös, igazságtalan, szubjektív, sértő, baráti, empatikus stb... mindent elkövettünk már ebben az életben (és a többiben) amit visszakapunk. Hogy úgy mondjam a fejünkre száll és ez a karma, amit le kell dolgoznunk, jót kell tennünk, szeretnünk, kijavítani a "helytelen" berögződéseket, melyeket a negatív tapasztalataink szültek (amelyeket csak mi látunk annak) mert szubjektív lények vagyunk és nem vagyunk képesek elvonatkoztatni a rettegéstől, a félelmektől. Félek a magánytól, a jövőtől, a kihasználtságtól, a szerelemtől, a csalástól, a stb.... félek. Oké, de miért? Mert már megtették velem.... és fájt. Na és? Ettől még nem mindenki olyan, sőt, felnőtt okos értelmes ember vagyok és tudok ellene tenni. Szóval érted... annyi aspektusa van ennek a témának, hogy nehéz ezt így kibontani. Azt hiszem az a legalapvetőbb a változásban, hogy minden ami kívülről érkezik (hatás) okkal van, hogy rámutasson valami hibára a folyamatomban. Nem kikerülni kell, hanem módosítani a folyamatsort, mint egy programhiba, vagy egy matematikai folyamat. Ha elírod az előjelet, máris más a végeredmény. :) Az élet is ilyen. Az előjel fontos, +/-. Ez a hozzáállás. Ha pozitívan tudunk hozzáállni valamihez, bármihez, mindenhez, az már fél siker, még akkor is, ha félünk. Mindig van mindennek egy tanító célzata, üzenete, amit meg kell találni a helyzetben. Én így gondolom.
Örülök, hogy itt voltál!
Pusz
A
Kedves Éva!
Előző írásomban egy folyamatot festettem le, nem gúny volt a cél, hanem a szembesítés, szembesülés. Ez itt az egyik megoldás, amit én találtam arra a csapdára. Nem kötelező egyet érteni vele, sem átgondolni, sem használni, ez csak egy ajánlat, aki "megveszi" az keresi a saját útját általa, aki nem, az mást keres.
A láng meggyújtása kell hogy örömforrás legyen, mennél többet gyújtasz meg (és itt nem a szerelemre/szexre gondolok) annál boldogabbá fogsz válni.
Pusz
A
Tudom, hogy a szembesítés, szembesülés az elsődleges célod. Ha mégis nehéz szembesülni a hiányosságainkkal, de megpróbáljuk és talán sokadszorra sikerülni fog, de nem következik be egyik napról a másikra. Itt nem lehet más eszköz, mint a szép szó, "ajánlás". Ezt méltányolom is.
Sok kérdés kavarog az emberben, amire viszont a választ magának kell megtalálnia.
Ma is egy lépéssel előbbre jutottam. Magammal kapcsolatban tisztában is vagyok. Akár megkönnyebbülést is kiválthatna az a felismerés, hogy alapból senkire nem haragszom, nem akarok senkinek sem rosszat, egyszerű érzéseim és szükségleteim vannak. Ha erre nem kapok viszonzást és megpróbálnak olyat belémmagyarázni, amilyen nem vagyok, az ellen nem tudok mit tenni, nem fogom meggyőzni. Az nem az én, hanem az ő érzése, az ő gondolata. Na jó. Érte is gyújtok egy gyertyát. Hátha egyszer ő is magába néz és már ettől boldogabb lesz. :-)
Puszi,
Éva
Kedves Ailet!
Ne hidd, hogy nem érzem át minden sorát... De ellenállok, mert megoldást így sem találok. Éghetett sok-sok gyertya általam, aztán lassan lelohadt, és nem tudom még ma sem, hogy miért égettem el olyan sokat?
Puszi,
Éva
Előző írásomban egy folyamatot festettem le, nem gúny volt a cél, hanem a szembesítés, szembesülés. Ez itt az egyik megoldás, amit én találtam arra a csapdára. Nem kötelező egyet érteni vele, sem átgondolni, sem használni, ez csak egy ajánlat, aki "megveszi" az keresi a saját útját általa, aki nem, az mást keres.
A láng meggyújtása kell hogy örömforrás legyen, mennél többet gyújtasz meg (és itt nem a szerelemre/szexre gondolok) annál boldogabbá fogsz válni.
Pusz
A
Ne hidd, hogy nem érzem át minden sorát... De ellenállok, mert megoldást így sem találok. Éghetett sok-sok gyertya általam, aztán lassan lelohadt, és nem tudom még ma sem, hogy miért égettem el olyan sokat?
Puszi,
Éva