Megérzések és álmok.
Látogatók száma: 77
Mindenkinek vannak, csak nem figyelnek rá. Sokszor intő jel, figyelmeztetés is lehet. Érzékenyek vagyunk mi emberek. Nem egyformán ki jobban, ki kevésbé. Költözés után, sokszor éreztem este, hogy az édesanyám a bejárati ajtó előtt áll. Csak egy villanásnyi gondolat volt, hiszen tudtam, nem állhat ott. Az érzés mellé társult egy megmagyarázhatatlan másik érzés, mintha azt sugallta volna, - vigyázz bajban vagy, máskor pedig azt, ne félj, megvédelek.
Abban az időben, visszaköltözésem után – ki tudja miért – minden este fehér gyertya égett mellettem, ahogy a számítógép előtt ültem.
Majd jött egy este, épp egy verset írtam, - írni mindig ötlettől vezérelve írok, nem tervezve -, ami arról szólt, hogy a szüleim mindig mellettem vannak. Akkor vettem észre, hogy azon az estén nem gyújtottam gyertyát.
Gondoltam beszélek erről egy vallásos emberrel, akinek válaszában megbízok, mert nem csak vallásos, hanem tanult ember is, hittel, vallással kapcsolatban.
A válasza mélyen meglepett, mondván jó szellemek nincsenek, főleg nem az édesanyám, aki meg akar védeni bármitől is. De! Ártó, rossz szellem lehet, aki el akarja hitetni velem, hogy az édesanyám, és bízzam meg benne. - „Ki ne nyissa az ajtót”!
Este, amikor a dolgaimat elkövetem itt a internet világában, akkor már eszembe sem jutna ajtót nyitni, még ha kopogna is valaki.
Meg különben is, késői vendégben sem hiszek!
Hát részemről ez lezárt dolognak tűnik, ha azt érzem, hogy a szüleim velem vannak, és ezt miért, ne érezhetném, hisz a szeretetük, gondoskodásuk határtalan volt.
Beszélni nem szoktam ezekről a dolgokról, hiszen ez elsősorban hit kérdése, meg magányügy. (Most kivételt teszek).
Az álmok az egy más dolog, azokat néha megpróbálom megfejteni, persze sikertelenül.
Gyerekkori szerelemmel mindenki találkozott, sőt vannak, akik házasságot is kötöttek és boldogan együtt élnek, míg meg nem halnak. A miénk hamar véget ért. Akkor 10-12 évesen sokat beszéltünk arról, - amint esténként az árokparton ültünk -, ő nem nősül meg, én meg nem megyek férjhez. Az élet másként akarta. Én hamarosan férjhez mentem, még 18 éves sem voltam. A lakodalomba a szülei unszolására eljött, de mások szerint hamarosan alaposan leitta magát és elment. Nem beszéltünk, ha ritkán találkoztunk, ő haragudott, én meg a boldog feleséget alakítottam.
Amint megszületett a gyerekem, megállított, megengedem-e, hogy megnézze. Boldogan engedtem, hisz oly büszke édesanya voltam.
Majd elváltam, és a jó értesültek tudni vélték, hogy a gyerek nem is a volt férjemé. Egyre többet találkoztunk és az a régi gyerekkori, pici szikra újra fellobbant. Házasságot terveztünk, de aki tehette, mindenki ellene volt. Sok évtizede, magyarázat nélkül megszakadt a kapcsolatunk. Fájt rettenetesen, hiszen, bármi indokot elfogadtam volna, de nem szólt, csak kisétált az életemből. Az elmúlt évek alatt sosem beszéltünk, nem is köszöntünk. Én többször kezdeményeztem, de kitért előle. Lassan beletörődtem, ha már láttam, csak az jutott az eszembe, bizony az idő múlása meglátszik mindkettőnkön. Mindenki meghalt, aki magyarázatot adhatott volna miért történt, ami történt, annak idején.
Két hete is lehet már, amikor álmomban jött az édesanyjával hozzám, aki már régen meghalt. (Ide, ahol most lakom). Nem tudom, hogy miért jöttek, azt meg végképp nem, - hiszen az álmok már csak ilyenek – amikor kimentem a kapuba, a kezemben vittem egy adag lefőtt kávét, pohárban. Meg sem lepődtem, azon hogy jöttek. Az édesanyjától kérdeztem meg: - Kérsz kávét, (sokat járt hozzánk annak idején kávézni), majd még hozzá fűztem, a férfi felé fordulva, - tudom, Te semmit nem fogadsz el tőlem.
Boldogan mosolygott, és nyúlt a pohár után. – Dehogy nem, kérem. Elvette a poharat és megitta a kávét.
Azóta sokszor eszembe jut ez az álom.
Remélem, nem beteg és nem búcsúzni jött.
A cikket írta: D Klári
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Klári!
Tőlem a mamám az álmomban köszönt el! Annyira valósághű volt, hogy hiszem, tényleg utóljára még beszélt velem! Azt az álmot sosem feledem!
Az írásod előhozta a sok régi szép emléket!
Köszönöm Dana
Örülök, hogy az írásom régi, szép emléket előhozta.
Köszönöm, hogy megosztottad velem.
üdv. Klári
Tőlem a mamám az álmomban köszönt el! Annyira valósághű volt, hogy hiszem, tényleg utóljára még beszélt velem! Azt az álmot sosem feledem!
Az írásod előhozta a sok régi szép emléket!
Köszönöm Dana
Most esz a penész! Jó hosszú hozzászólást írtam. Meséltem valamiről. Mire végeztem , elküldtem kidobott a rendszer és elveszett amit írtam. Álmokról, megérzésekről. Talán még lesz alkalom elmondani, amit akartam.
Bízom benne lesz alkalom és elolvashatom.
Klárikám!
Ez volt eredetileg a szándékom, hogy kicsit viccesebbre vegyem a figurát, pontosan azért, mert közel hasonló gondokkal küzdünk, csak másként.
Ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni, ebben más és más eszközeink vannak, túl sok nincs, ha egyedül vagyunk. Élünk vele, vagy nem. De ezen is csak mi tudunk változtatni, senki más.
Egy valaki, akivel megoszthatjuk a gondjainkat is tud segíteni, ki tud zökkenteni, azzal, hogy egyáltalán meghallgatja a panaszainkat... Lehet, hogy ez nem segítség, de egy eszköz.
Mi az, hogy "fagyó pakolása közben"... Nem értem... :-)
Én is az vagyok, amatőr író, kiírom magamból, ami nyomaszt, miközben minden egyéb mással keresem a megoldást. Amire még mindig nem találtam rá, de keresem...
Nem azt mondom, hogy ne agyalj, nem voltam elég világos. Olyanokon ne, amin egyedül képtelen az ember változtatni. Olyanon ne! Ami megtörtént, azon már kár, főleg, ha nem tudunk rajta változtatni. Ilyen a szülő elvesztése, a hozzátartozóink. Abba bele kell nyugodnunk. Nélkülük kell toppon maradni.
Szóval csak írj, és amíg én vagyok nem maradsz egyedül!
Puszillak,
Éva
"Fagyó pakolás" - kertes házban lakom, ami érik, azokat begyűjtögetem és rakom a fagyasztóba. Állandó tevékenység, így a nyári ízeket átmentem télre.
Huncut voltál, tudtad te, hogy mi a fagyó pakolás ...
Így legalább ismét van egy kis pihi, amíg Neked írok.
Teljen kellemesen a napod.
puszi: Klári
Köszi Évi, megmosolyogtattál. :D Köszönet Neked, érte.
Á, ezek ilyen jönnek-mennek dolgok.
Persze szeretteink elvesztése, mély nyomot hagy, de semmi pánik. Toppon vagyok.
Ma éreztem, fagyó pakolása közben, kis pihenés kell , és ez lett belőle. Tudod mondtam már, nagyon amatőr írogató vagyok, nem is akarok írni, aztán csak siklanak az ujjaim a billentyűzeten.
Ígérem, nem agyalok ... :)
puszi: Klári
Ez volt eredetileg a szándékom, hogy kicsit viccesebbre vegyem a figurát, pontosan azért, mert közel hasonló gondokkal küzdünk, csak másként.
Ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni, ebben más és más eszközeink vannak, túl sok nincs, ha egyedül vagyunk. Élünk vele, vagy nem. De ezen is csak mi tudunk változtatni, senki más.
Egy valaki, akivel megoszthatjuk a gondjainkat is tud segíteni, ki tud zökkenteni, azzal, hogy egyáltalán meghallgatja a panaszainkat... Lehet, hogy ez nem segítség, de egy eszköz.
Mi az, hogy "fagyó pakolása közben"... Nem értem... :-)
Én is az vagyok, amatőr író, kiírom magamból, ami nyomaszt, miközben minden egyéb mással keresem a megoldást. Amire még mindig nem találtam rá, de keresem...
Nem azt mondom, hogy ne agyalj, nem voltam elég világos. Olyanokon ne, amin egyedül képtelen az ember változtatni. Olyanon ne! Ami megtörtént, azon már kár, főleg, ha nem tudunk rajta változtatni. Ilyen a szülő elvesztése, a hozzátartozóink. Abba bele kell nyugodnunk. Nélkülük kell toppon maradni.
Szóval csak írj, és amíg én vagyok nem maradsz egyedül!
Puszillak,
Éva
Kedves Klári!
Szoktuk mondani... "érzéki csalódás"... ha valakire túl sokat gondolunk, ott van folyton az agyunkban, okozhat valami hasonlót, amit leírtál, de nem szabad ezt bemagyaráznod magadnak. Szellemek nincsenek, se jók, se rosszak!... Viszont az álmok az más kérdés. Az életünkben fontos helyet elfoglalt személy a legváratlanabb szituációban feltűnhet, jelentőséget tulajdonítunk ennek, mert valaki, vagy valami a felszínre hozza bennünk egy rég elfojtott, egykor létező gondolatunkat, vágyunkat vele kapcsolatban..., túl sokat foglalkozunk ezzel, és természetes, hogy álmunkban előjöhet. Ennek csak ez lehet a magyarázata...
A minap például egymás után a volt férjemmel álmodtam. Azt, hogy együtt vagyunk. Szép álom volt. Fiatalok voltunk... Nem lehet más magyarázata ennek, mint naponta beszélünk róla a lányommal... (Talán kevesebbet szidtam az utóbbi időben és ezért álmodtam vele. Ki tudja? :-))))))
Puszi és ne sokat agyalj, te "szellemekkel suttogó" :-))))
Éva
Á, ezek ilyen jönnek-mennek dolgok.
Persze szeretteink elvesztése, mély nyomot hagy, de semmi pánik. Toppon vagyok.
Ma éreztem, fagyó pakolása közben, kis pihenés kell , és ez lett belőle. Tudod mondtam már, nagyon amatőr írogató vagyok, nem is akarok írni, aztán csak siklanak az ujjaim a billentyűzeten.
Ígérem, nem agyalok ... :)
puszi: Klári
Szoktuk mondani... "érzéki csalódás"... ha valakire túl sokat gondolunk, ott van folyton az agyunkban, okozhat valami hasonlót, amit leírtál, de nem szabad ezt bemagyaráznod magadnak. Szellemek nincsenek, se jók, se rosszak!... Viszont az álmok az más kérdés. Az életünkben fontos helyet elfoglalt személy a legváratlanabb szituációban feltűnhet, jelentőséget tulajdonítunk ennek, mert valaki, vagy valami a felszínre hozza bennünk egy rég elfojtott, egykor létező gondolatunkat, vágyunkat vele kapcsolatban..., túl sokat foglalkozunk ezzel, és természetes, hogy álmunkban előjöhet. Ennek csak ez lehet a magyarázata...
A minap például egymás után a volt férjemmel álmodtam. Azt, hogy együtt vagyunk. Szép álom volt. Fiatalok voltunk... Nem lehet más magyarázata ennek, mint naponta beszélünk róla a lányommal... (Talán kevesebbet szidtam az utóbbi időben és ezért álmodtam vele. Ki tudja? :-))))))
Puszi és ne sokat agyalj, te "szellemekkel suttogó" :-))))
Éva
este a szobámban
értetek gyertya ég
itt vagytok velem
bujkál bennem a kétség
jó-e amit teszek
átvillanó érzés
mint a szél fuvallat
sugallja ne félj
nincs mitől
mi szeretünk
2014-01-29