újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Mint kerestem Istent a könyvesboltban 7.rész

Látogatók száma: 50

Első fejezet


Amidőn elérkezett vállalt munkám kezdetének estéje, megváltozott az idő: nagyon hideg lett, feltámadt a szél is és lila, nehéz köd ereszkedett alá, holott épp csak végéhez közelített még a nyár köpenybe burkolódzva, komoly erőfeszítéseket téve előrejutásom érdekében s el-elfúló lélegzettel a szembe fúvó széltől, érkeztem a kúriába, ahol Magdolna gőzölgőn meleg tejjel és frissen sült mézes cipóval fogadott. Meglepettségemet, s hálaérzetemet sem tagadhattam, mert az asszony mentegetődzésbe kezdett, mondván, hogy ne érezzem magamat zavarba a számomra talán szokatlan fogadtatás miatt ,de őnáluk ez ősi hagyomány. Meg egyébként is röstellné, ha őmiatta esetleg meg találnék fázni!
Az otthonos hangulat s a nő skarlátszín ruhája váratlanul régi, már elfeledettnek vélt emlékképeket idézett fel bennem! Alig lehettem négy esztendős, mikor ők megérkeztek. A tengeren, hajóval jöttek. Legelőször mindenki úgy hitte, kereskedők. Azonban elbizonytalanító volt vegyes öltözékük, zavart, majdhogynem ijedt tekintetük, csapzottságuk. Így utólag belegondolva döbbentem csak rá - menekülhettek! Magdolna azon a napon ugyanezt a skarlátvörös ruhát viselte és akkor telt arcán, meglátszott a kimerültség. Ellenben büszke tartása, természetes eleganciája s tagadhatatlanul buja kisugárzása elterelte a figyelmet minderről. Sőt! Mindenről és mindenki másról is…Jól emlékszem apám fogai közt szűrt szavaira, mit valószínűleg csak anyámnak szánt, kivel csupán kíváncsiságból mentek ki a kikötőbe - mint szinte egyetlen szórakozásképpen - " Nocsak! Ilyen piperkőc szajhánk még úgysem volt, Lídia! " Az anyám jelentéktelen, fakó arcán azonban inkább csodálatot s talán irigységet véltem fölfedezni mintsem lenézést, avagy méltatlankodást, mit apám szeretett volna benne kelteni, talán nem szándékosan, leplezendő hirtelen támadt érdeklődését az idegen nő iránt. Mi tagadás!? Rám is, már oly ifjan nagy hatással volt egzotikus megjelenésével, üdeségével. Volt azonban még valami, amivel megragadott, jóllehet akkor még nem voltam mindennek tudatában… Valamiféle delejes erő áradt egész lényéből, amit bizonyára mások is érzékelhettek, mert sajnos hamarjában különös pletykák, történetek kezdtek róla s egész családjáról terjedni városszerte. Miknek többségéről aztán kiderült, hogy legnagyobb szomorúságomra, s értetlenségemre, apámtól származtak! Mára fény derült persze az okra, hiszen növekedvén, csak élesedett elmém s már különben is igen jó megfigyelő képességem. Így nem maradhatott sokáig titokban előttem, apám milyen elkeseredett harcot vív önnön vágyai és esze ellen s midőn egyértelművé vált számára, hogy vonzalma viszonzatlan marad, keserűségében, no és férfiúságában sértetten, bosszút fogadott! Magdolna helyzetén még az is sokat rontott, hogy időközben egyre nyilvánvalóbbá vált állapota, hiszen Sárával szíve alatt érkezett hozzánk, ráadásképpen, - férj nélkül!
Legnagyobb meglepetésemre mégis akadt pártfogója. Mégpedig édesanyám személyében! Jó anyám mindig híres volt igazságérzetéről és ebben az esetben felteszem, a régről jövő, tudattalanul őrizgetett, asszonyéletében apámtól ért sérelmei is szerepet kaptak konok elszántsággal és nyíltan kiállt,- nemegyszer többek ellenében! - Magdolna és az idegen család mellett.
Persze önnönmaguk is sokat tettek elfogadtatásuk érdekében: alkalmazkodóak, csöndesek voltak. No és igen ügyesen bántak a pénzzel, amit szorgalmasan és dolgosan gyűjtögettek. Hamar kisebb vagyonra téve szert - ami " természetesen " egyesek szerint már megvolt nekik - és mire megszületett a kislány, teljesen befogadtuk őket. Jómagam, ki tudja, miért? mindig is régi ismerősként közeledtem hozzájuk és egyszerűen nem értettem a velük kapcsolatban támadt zűrzavart…Ők is mintha több bizalmat helyeztek volna belém, mint a város bármely tagja, vagy akár még pártfogójuk, édesanyám személyébe is

Mindezek ellenére gyökeresen más lett a kapcsolatom a család legújabb tagjával! Midőn először kapcsolódott tekintetünk egymáséba,- bár a lányka még csak pár hónapos lehetett! - addig még sosem tapasztalt kettősséget, ellentmondásosságot véltem érzékelni. Sára mély tüzű, hatalmas szemei egyszerre vonzottak és taszítottak! Akár egy titokzatos kút, minek nem lehet felmérni mélységét s tartalmát. Féltem tőle. Ő azonban - vagy nem érzékelvén ezt - amit kétlek - vagy figyelmen kívül hagyva, mintegy felülkerekedvén ezen, hihetetlen módon és sokszor nevetnivalón látványosan ragaszkodott hozzám. Egyszer például részemről alkalmatlannak vélt időpontban - szoptatás alatt -" sikerült " őket meglepnem, és zavaromban pirulva, gyorsan igyekeztem menekülésre fogni a dolgot, mikor is az elfoglaltnak hitt csecsemő váratlan felnyitotta szemeit, majd hirtelen-elhatározással felém nyúlt és ellentmondást nem tűrő kiáltást hallatva, ruhámnál fogva megragadott! Egész táplálkozása alatt így maradtunk. Én elképedten s titkon gyönyörködőn, ácsorogva, engedvén a szelíd erőszaknak, ő pedig szemmel látható elégedettséggel tevékenykedett, egyszer a jóllakottságtól, másszor attól a számára úgy látszik megnyugtató érzéstől, hogy ott tarthat maga mellett. Persze, meglehet: már akkor megnyilvánult zsarnokoskodásra hajló természete…
Bizonyára ez az esemény is jelentősen nyomott a latba, midőn a család egynéhány esztendővel ezelőtt írnokául fogadott, de mindenek előtt az a szomorú tény, hogy édesapám meghalt és nem lévén családunkban rajtam kívül más, aki gondoskodhatott volna, özvegyen maradt anyámról és rólam. Szerencsére azelőtt volt annyi bevétele édesapámnak a kelmefestésből, hogy járhattam iskolába. No és az is jelentősen megkönnyítette a dolgomat ez irányban, hogy nem volt testvérem. - Így írni, olvasni is megtanultam.
Mária könnyű érintése karomon rántott aztán vissza a jelenbe. Mosolyogva ingatta meg fejét: " Hihetetlen, hogy bizonyos dolgokban mennyire sok hasonlatosságot mutattok a leányommal! Amikor elmereng valamin - s ez igen gyakori nála - pontosan így hajtja oldalra ő is a fejét. Épp csak Ő nem balra …
Emlékszem, felvontam a szemöldököm, mire ő még a kezeit is összecsapta s álmélkodva kacagott, majd fejét csóválva, mintegy csak magának mondogatta: " ha nem tapasztaltam volna már ilyesmit, talán még meg is rémülnék ettől …" Aztán hangosabban már ezt mondta: " Tudod, gyermekem néha elbeszélgetek magamban. Biztos az öregség teszi … "" Ó dehogy!" Kiáltottam fel számomra is meglepő hevességgel. " Hiszen megesik az ilyesmi akárkivel! Jómagam is gyakorta…Szóval, azt akartam mondani, hogy az öregség olyan messze van asszonyomtól, mint, mint…!" De ő mosolyogva a szavamba vágott: " Kedves tőled fiam, hogy áltatni próbálsz, de sem nem vagyok vak sem nem hiú. Már nem. De nem is olyan rég még mindkettő voltam. Ezért történtek meg velem a dolgok…."" Miféle DOLGOK? "" Amikről most fogsz hallani…"
Szótlanul hellyel kínált kis női íróasztalánál, finom papiruszt simított elém, majd kecses formájú kalamárisba * mártva a lúdtollat, jelezte: kezdhetem is az írást.

Körülbelül negyven esztendővel ez előtt kezdődik az én történetem. Mégpedig egy olyan eseménnyel, ami a testem számára, bizonyos módon halált, a lelkemnek pedig újjászületést hozott!
Olyan pontosan emlékszem, mintha csak most történt volna…
Női lényem teljében voltam, amidőn huszonnyolc esztendősen, életemben először – és mint később kiderült, utoljára elhagytam Egyiptom földjét. Igen gyermekem, bár nem ott születtem, ifjúságomat a távoli Afrikában töltöttem! Nem szégyellem kimondani, hogy mint Asztarte papnője éltem ott. Táncosnőként kezdetben, később, pedig mint főpapnő!
Látom: Te is, mint manapság a legtöbb ember, e mögött a tisztség mögött valami borzasztót, titokzatosat és főleg! Buját véltek. Pedig alapvetően ugyanazt teszi egy főpapnő, mint amit egy főpap. Kapcsolatot próbál létesíteni az éggel. Nos, meglehet, az eszközeik eltérőek. De hát a férfi és a nő is eltérnek. Ugye?- Szögezte nekem a kérdést váratlanul, korát meghazudtolóan vonzó mosolyával Magdolna s én csak akkor ocsúdtam, hogy bizony időközben elfeledkeztem az írásról, s csak bambán csüggtem minden szaván! Így sebesen magamhoz tértem s igyekeztem mindent bepótolni.

„Tehát, hogy szavamat ne feledjem: egy tiszta, lágy hajnalon útra keltem tizenketted magammal, hogy eleget tegyek azon megbízatásomnak, miszerint a tengeren túli vidékeken is hírét vigyem Asztarte tanításainak.
Hogy jobban meglehessen érteni mi végre is indult útnak tizenhárom válogatottan szép és képzett táncosnő, el kell mondanom, hogy Asztarte legelső soron a szerelem istennője! A szerelemé és a termékenységéé. Vezetőink úgy vélték, hogy ügyünknek leghitelesebben és leghatásosabban mi lehetünk szószólói, akik az egyiptomi hiedelem szerint, magának az istennőnek lettünk földi megjelenési formái, miután megkaptuk huszonegy év után a legmagasabb beavatást is. Az lett volna a feladatunk, hogy legfőképpen a magáért beszélő tánctudományunkkal, híveket toborozzunk más térségekből is. Azonban feletteseink elbízták magukat, amidőn azt hitték, hogy szépségünk s női mivoltunk mindenhol azt a hatást fogja elérni, mint amire számítottak. Vagy nem tanulmányozták kellőképpen azon területek kultúráját s vallását, ahová kiküldtek minket, vagy hazardíroztak csak velünk. Ez a mai napig sem derült ki számomra! Mint ahogyan azt is csak sejteni vélem, hogy miért éppen tizenhárman voltunk…
Ráadásképpen én különösen nehéz helyzetbe kerültem származásom mijján! Ugyanis, amit sokáig jómagam sem tudtam: apám révén zsidó vagyok. Mint utóbb kiderült, Ő Migdal tartomány vezetője volt. Innen a mostani nevem: Magdolna. Ám akkor még Miramisznak hívtak, jóllehet ezt a nevet is a templomban kaptam, miután édesanyám csecsemőként otthagyott. Fogalmam sincsen, volt-e előtte másik, igazi nevem. És anyámról is csak annyit tudok, hogy fiatal volt és ruházata alapján jómódú lehetett, ahogy a dadám később elmesélte. Egy dolog azonban bizonyosnak látszik! Ő nem lehetett zsidó, legalábbis, ami a vallását illeti, hiszen akkor egészen biztosan nem Asztarte templomát választja számomra menedékül!
Tehát, hogy a történet fonalát ne veszítsem! Elindultunk az ismeretlenbe! Alig érkeztünk meg Jeruzsálembe, és alig rendezkedtünk be a fogadóban - ahová előzetes megbeszélés alapján elszállásoltak minket jó pénzért,- amikor négy férfi tört rám szobámban, ahol többed magammal aludtam volna, de ahol érdekes módon éppen akkor egy társam sem tartózkodott! A férfiak mind egyforma fekete ruhát viseltek. Pajeszuk*, szakálluk és sok más, számomra akkor még ismeretlen jel utalt vallási hovatartozásukra. A legidősebbnek tűnő megállt velem szemben, szigorúan végigmért, majd egy határozott, de előre ki nem számítható mozdulattal, letépte az addig arcomat s hajamat takaró vörös fátylat! Ezek után pedig diadalmas arccal, mélyen zengő hangon, akár ha valamiféle szertartási szöveget mondana, tört görögséggel megkérdezte tőlem:” Téged neveznek e igazul Mirjamnak s hamis szóval Miramisznak, aki a Víznek szentelt?!” Én minden bátorságomat összeszedve válaszoltam, pedig úgy éreztem, menten elájulok!” Milyen jogon törtök be ide és faggattok engem bármiről is!? És egyáltalán! Kik vagytok ti? Előbb nektek kéne megmondani a neveteket, legalább! ”A legidősebbnek tűnő folytatta: „ Csendben legyél, leány! A mi földünkön vagy és itt az a törvény, hogy ebben az órában csak mi kérdezhetünk! Ha jó válaszokat adsz, tán megmenekszel…A magam részéről úgy látom, hogy fiatalságodban megtévesztődtél, de van még remény arra, hogy kijózanodj, Izrael leánya!”” Engedjétek, meg, de nem ezen a földön születtem…!” „Csitt! Minden rossz szó ellenedre van!” Ekkor egy alacsonyabb s fiatalabb férfi lépett hozzám, kékesfekete göndör szakállát kéjesen simogatva s tekintetével valósággal levetkőztetve! Furcsa orrhangon szólalt meg: „Elismered e leányom, hogy olyan szertartások beavatottja vagy, melyek Lilithtől* erednek s ezen szertartásokon az Ő dicsőségére bujálkodsz?”
Minden álombelinek tűnt egyszeriben körülöttem. Nem értettem semmit sem! Sem a kérdéseket, sem azt, hogy mi történik velem s mindez nagyon összezavart. Hangom reszketett és oly halkká vált, hogy alig ismertem rá, ahogy végre megszólaltam:” Biztos vagyok abban, hogy valami tévedésről lehet szó! Én, én nem az vagyok, akinek ti gondoltok!” „Ha nem vagy az, bizonyítsd be!” Kiáltottak rám egyként, mitől én ellenállhatatlanul sírva fakadtam. Az előbbi férfi diadalittasan szögezte le, miközben csontos mutatóujjával felém döfött:” Áhá! Itt a bizonyíték! Semmi sem lehet ennél nyilvánvalóbb!” Ezek után hirtelen, mint valami dögkeselyűk, összedugták a fejüket és idegen nyelvükön, mintha tán megérthettem volna, susmorogni kezdtek. Majd ugyan ilyen váratlanul abbahagyták, és legnagyobb ámulatomra behívták legfiatalabbik társnőmet, Amarilliszt. Ő is sápadt volt és szemmel láthatóan félt. Akkor még, abban a pillanatban azt hittem ugyanazért, amiért én. De nem telt el sok idő és „mindenre” fény derült! Az orrhangú most hozzá fordult s csak ennyit kérdezett: „Ő az?” Amarillisz pedig szemét lesütve bólintott! Én levegő után kapkodtam a döbbenettől, s hogy össze ne roskadjak, a falnak kellett dőljek. A legidősebb férfi némi megvetéssel arcán, kis erszényt vett elő és társnőm lába elé dobta. Amarillisz szinte lecsapott rá, majd zokogva kirohant. Nekem nem maradt időm az ámulatra sem, mert azon nyomban ketten két oldalról karon ragadtak és kivonszoltak a kihalt, már koromsötét utcára!
A telehold vörösen izzott, éppen ugyanúgy, mint midőn Őt elárulták…” Kicsodát !?” Kérdeztem halkan, még az elmondottak hatása alatt állva, de Ő csak mosolygott és hosszan a távolba –vagy a múltba?- révedt.

A cikket írta: Sáriel

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: