Most már elég!...

Látogatók száma: 79

Napfényre vágyom!!!

Nem baj, ha esik az eső. Had jöjjön. Szomjas a föld és szüksége van rá. Addig, amíg csendesen csordogál még élvezem is. Elképzelem mint issza be a föld és válik egyre dúsabbá és színesebbé a természet. Élénkebb lesz tőle a zöld. Minden megtelik élettel. Ha nincs, mennyire tudjuk várni? A kevés is elég, ha gyakran adja áldását az ég! És ha végre kisüt a nap, mint nyújtogatja fejét minden egyes fűszál. De most már elég!

A napfényre vágyom én is!

Sötét felhők gyülekeznek... olyan nyomott a levegő. Ebből vihar lesz, de mekkora? Majd meglátjuk... Feltámad a szél... Még csak az erejét fitogtatja. Nem becsülöm alá. Jól tudom mire lesz képes, ha tombol! Azért bezárom jól az ablakokat. Amíg itt vagyok nem lehet baj... Egyre erősebben fúj. Az ablak előtt a virágok, a növények, a fák már meghajlanak az ereje előtt. Az emberek igyekeznek menedéket találni és mielőbb eljutni biztonságosabb helyre. Ők is tudják mire lesz még képes? Ez csak az előszele a viharnak, ami ez után jön, az lesz az igazi.

Egyszerre leszakad az ég!

Hatalmas esőcseppek hullanak és tűnnek el a föld felszínéről. Aztán már nincs hová. Ömlik már az eső! A felszínen tör magának utat a víz. Lemosva a piszkot, a port. Sáros föld úszik végig az utakon, járhatatlanná téve, végigsöpörve, tisztára mosva minden kis repedést. Lassan már folyammá változik. Lehetetlen átszökdécselni rajta.

Kivárom a végét!

Lassan alább hagy, de érzem, tudom nincs még vége. Kihasználom az átmeneti csendet. Dolgom van a szemközti házban. Igyekszem. Pechemre jön a második hullám. Elkap. Már szaladok. Egyre erősebb. A hajamat igyekszem védeni, de nem sok eredménnyel. Oly mindegy már, hiszen eláztam. Szedem a lábaim. Már hatalmasakat dörren az ég, beleremeg nem csak a föld, még én is. Most kicsit félek. A mendemondák... A fák mellett haladok, amikor szinte megállít a hang. A mellemre szorítom a kezem. Akár most is belevághatna a villám és akkor nekem nincs már tovább min elmélkedni.

Már csak pár méter, de ez a legnehezebb a villámlások, dörgések közepette. Hogy én milyen hülye vagyok? Várhattam volna, amíg lecsendesedik!

Alig kapok levegőt, mire beérek a lépcsőházba. Gyorsan váltom szárazra a csurom vizes ruhámat. Milyen jó is otthon?! Belülről nézve már minden egészen más. Az utolsókat tombolja ki magából. Már biztonságban vagyok megint.

A természetet elnézve, ami megtépázva nem túl kecsegtető, eszembe juttatja a kertemet. Utoljára állva látott növényeim, most mind beledöngölve a földbe. Ott fekszenek. Milyen csatatér van ott kint egy ilyen vihar után?! Tudom, mert láttam mire képes. Szinte a föld színével teszi egyenlővé a tegnap még csodálatosan ágaskodó veteményeimet. Ki tudja képesek lesznek-e még talpra állni? El kéne nekik a segítség!

Hát nekem ki fog segíteni?