Nem ismerek rá(d)!
Látogatók száma: 44
Valami nagyon halványan derengeni kezdett. Az előző napról, amikor elmenőben, mintha azt mondta volna - Te csak ne tégy semmit, látom hiszen, alig állsz a lábadon, nagyon elfáradhattál... Olyan későn jöttetek haza. Most ne mondj semmit, majd holnap...
...Hunyd be a szemed, és pihenj, ne törődj semmivel, majd én mindent elrendezek...
*
Sokáig elvoltunk, valóban hulla fáradt voltam és már alig láttam ki a fejemből. Kétszer sem kellett küldenie. Indultam a tus alá, kábán, zsibbadtan, izzadtan, megszabadítva magam a mocskos ruháimtól. Tusolás után szinte azonnal eldőltem, mint a zsák, mint kit fejbe vágtak. Elaludtam... miközben egy duruzsoló hang egyre ismételgette, "majd én mindent elrendezek..."... Mély álomba zuhantam. Édes álmot álmodtam. Ajka forró volt, mintha láza lenne, ahogy végig csókolta a testem. Nem éreztem mikor és hogyan került mellém, de ott volt, nagyon is ott. Sokáig lebegtem így álom és valóság között, viszonozatlan ölelésben, szinte aléltan... És akkor hirtelen abbamaradt az ölelés. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam a korom sötétségben... - Hol vagy? Nem látlak! De hiszen te itt sem vagy! - döbbentem rá, tapogattam még az iménti helyet, ahol még ekkor is éreztem őt... Csak egy édes álom voltál?
Ólom lábaim kivonszoltak a konyhába valami harapnivaló után nézni, korgó, éhes gyomorral. Még mindig sötétben, tapogatózva, nem teljesen magamhoz térve. Emlékeztem mit, hol hagytam az este, de ott nem volt semmi. Nem értettem az egészet. Ekkor fényt gyújtottam. A konyhában, amerre csak néztem rend és tisztaság. - Hol vagyok? Ez nem az én konyhám... Ez nem lehet. Én mindent szana-szét hagytam...- Hol vannak a zöldségeim?... és eszelősen kerestem a vélt helyen, de hiába. Minden idegen volt számomra... Értetlenül álltam a konyha közepén, miközben egyre csak forgolódtam. Ez nem az én konyhám! - ismételgettem egyre hangosabban... ekkor suttogó hangok ütötték meg a fülem és elindultam a hang irányába... Felkapcsoltam a villanyt a lányom szobájában és a döbbenettől meginogtam. Idegen arcok meredtek rám.
- Kik vagytok? Hol van a lányom? - kiáltottam eszelősen, miközben a két lány és a fiú ijedten ugrottak ki az ágyból, magukra kapva az éppen kezük ügyébe akadt ruhadarabokat. - Nyugodjon meg! - szólt határozott hangon az egyik lány. Jó helyen van a lánya! Diszkóba ment... Hamarosan megérkezik.
- Hová? - kiáltottam ismét... és kivel? - kérdeztem... és egyáltalán kik vagytok ti?... és mi ez a hely? - Hol vannak a zöldségeim?... Ekkor "valami nagyon halványan derengeni kezdett. Az előző napról, amikor elmenőben, mintha azt mondta volna - Te csak ne tégy semmit, látom hiszen, alig állsz a lábadon, nagyon elfáradhattál... Olyan későn jöttetek haza! Most ne mondj semmit, majd holnap. Hunyd be a szemed, és pihenj, ne törődj semmivel, majd én mindent elrendezek..." - Hát ő volt, aki mindent elrendezett? - mormogtam kábán, lemeredve.
- Jöjjön! - szólalt meg a fiatalabbik lány angyali mosollyal az arcán. Nem faltunk ám fel mindent... és közben kitessékelt a konyhába. - Foglaljon helyet!... mindent elmesélek.
Miközben ön mélyen aludt, mi hárman kitakarítottuk a konyháját, elkészítettük a vacsorát... - Máris melegítem... térült-fordult és a keze megállás nélkül járt, csak beszélt-beszélt egyfolytában és én csak hallgattam... (Hát ezért nem ismertem rá a saját konyhámra?!)
- Rakott palacsinta! Biztosan szereti, tudom, mert a lánya elmondta, hogy ez az egyik kedvence...
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy elfelejtettem lekeverni a palacsintatésztát, pedig megígértem a lányomnak. Mindent tisztán és világosan láttam. Hányszor ígértem valamit, amit nem tartottam be?! Ez a büntetésem! És még én haragszom?... Figyelmem most az elém tett ételre terjedt... - Jól néz ki! - gondoltam magamban... és a számhoz emeltem az első falatot, de lenyelni már nem volt több időm. A távolból egy hang figyelmeztetett valamire...
- Anyu lekevered végre a palacsintatésztát?... Hallod?
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend