Nemek és igenek
Látogatók száma: 58
Vannak, akik nem képesek nemet mondani, vajon miért?
Ha körbe nézek a mikrokörnyezetemben, mindig szembesülök azzal, hogy a nem, mint tagadószó szinte már kuriózummá vált. Ugyanakkor, ha hivatalos ügyeket intézünk, valamiért sűrűbb a nem, mint az igen. A magánéletben másként működik minden, mint a rendeletekkel szabályozott kockavilágban? Döbbenet.
Egy anya, aki sehogy sem tud nemet mondani tékozló fiának, pedig már szinte veszélyesen sodródik a család a semmi felé. Kiszolgáltatott helyzetében is egyre csak ad, még akkor is, ha a számláktól veszi el a pénzt, ami ugye a lakás, élet fenntartásához szükséges. Dühöng az anya, kétségbeesett, de saját bevallása szerint mindig megsajnálja a nagykorú fiát. Kétségbeejtő világunkban nincs mit csodálkozni sem a gyerek, sem a szülő viselkedésén, de hol van a határ? Amikor már önveszélyes az anyai önzetlenség? Egyáltalán miért jut mindig oda a gyerek, hogy túlzásba vigye a felelőtlenségét is? Esetleg hazugságokkal elérve azt. Még akkor is, ha az anya tudja, hogy mellébeszél és mégis ad. Közben meg sír a lelke.
Egy lány, akinek egészséges öntudata és életcéljai vannak, néhány felelőtlen családtaggal megáldva nem élheti az életét, ahogy akarja, mert a közvetlen rokonai éjt nappallá téve feladatokkal halmozzák el. Megoldandó problémákkal. Saját bevallása szerint, egyszerűen nem teheti meg, hogy nemet mond és kikapcsol. Vajon hol van itt a határ? Ő miért nem kapja vissza, amit ad? Ő miért van éjjel nappal készenlétben? Ő miért nem tud nemet mondani?
Ez ugyan csak két kiragadott példa, de szeretteink néha olyan megpróbáltatások elé állítanak, melyek terhesek, gyakran egyoldalúak és ha őszinteségre kerül a sor, mert ugye van az a pont, ahol borul a bili, akkor veszekedés, vállrángatás, ujjal mutogatás, párbaj, mosolyszünet és kellemetlenség adódik és akkor ismét előjön a lelkiismeret. Mert akit szeretünk, annak megbocsátunk, még akkor is, ha vannak negatív tulajdonságai. Nem mindig jó ez.
Mindezekkel szemben mit kapunk, ha egy hivatalos ügyet kell intézni? Pl.: nem én vagyok a megfelelő ügyintéző, nem a mi hibánk, nem tudunk biztosítani..., nem lehet, nincs félfogadás, akadály, akadályok hátán. Mindenki a saját korlátaihoz ragaszkodik, nehogy egy hajszállal is többet tegyen, mint ami elvárható. Ez saját tapasztalat.
Igazából mérlegre kellene tenni, mi is a fontos. A saját nyugalmam, a saját életem, vagy a másik, a lelkiismeretünk, illetve a szeretteinkkel való kapcsolatunk. Törekedni kell a harmóniára mindenhol. Talán a magánéletben is szabályokat kellene felállítani, bizonyos kikötéseket? Önzőnek kell lenni? Nem, csak következetesen építeni minden kapcsolatot. Akár idegen, akár családtag. Sosem késő a helyes irányba terelni a helyzetet, a kétirányú kommunikáció itt is nagyon fontos eszköz. Talán a legfontosabb, mert szóból ért az ember. Aki meg nem, annak rajzoljuk le. Papíron mindig feketébb minden. A mérleg azonban sosem hazudik, mert az önzetlenségnek is van határa. Amikor már belerokkan a lélek, az már minden határon túl megy. Próbáljuk meg viszonyainkat az egészséges mederbe terelni, mert mindig van megoldás és akkor marad a szeretet az ami. Önzetlen és tiszta mindkét félnél.
kép: net
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Valahol a lelkünk mélyén tudjuk az igazságot. Mégis végig küzdjük az életünket és megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy képesek vagyunk úrrá lenni a helyzeteken, és harc nélkül önmagunk lenni. Ez nem mindig sikerül. Ez egy néma belső vívódás, amely ellen időnként fellázadunk és azt mondjuk elég volt! Egy soha véget nem érő nyugtalanság, tépelődés, útkeresés ez. Beletörődni csak az képes, aki feladja ezt az önmagával való küzdelmet. Amikor rájövünk arra, hogy bármennyire is erősnek hisszük magunkat egyedül, segítség nélkül képtelenek vagyunk szembemenni a sorsunkkal, hiába is próbáljuk meg saját érdekeinket is nézni, nem megy. Valami mindig visszaránt a valóságba. Azt hiszem a lelkiismeretünk. A terhet, amit ránk rakott az élet, akarva, akaratlanul cipelnünk kell. Az örökké teher marad. Le kell mondanunk sok mindenről, fel kell adnunk önmagunkat a beteg családtag védelmében, aki még annyival sem rendelkezik, hogy dönthessen a saját sorsáról. Mi ez? Önfeláldozás? A terhet nem rá osztotta az élet. Megoldást erre keresni lehet, számtalanszor meg is próbáljuk még mielőtt teljesen feladnánk, de hol van vége? Én már tudom.
Puszi,
Éva
Kicsit beleéltem magam, pedig tudom, hogy nem rólam írtad!
Puszi! V
Nagyon jó a cikked Ailet és nagyon elgondolkodtató kérdéseket vet fel.
Például, hogy mi a jobb, feladni önmagunk és alárendelni magunkat a családnak, egy beteg családtag igényeinek, vagy kicsit önző módon csak a saját érdekeinket nézni? Azt hiszem, hogy valahol az egyensúlyt kellene megtalálni.
Köszönjük!
Pussz, Tündér
Mindenkinek, a maga életében adódó problémákra kell hogy megtalálja a megoldást. Igen, lehet merengeni. Ez volt a cél.
Puszi: A
Például, hogy mi a jobb, feladni önmagunk és alárendelni magunkat a családnak, egy beteg családtag igényeinek, vagy kicsit önző módon csak a saját érdekeinket nézni? Azt hiszem, hogy valahol az egyensúlyt kellene megtalálni.
Köszönjük!
Pussz, Tündér