Sors(om)
Látogatók száma: 56
Hm. Érdekes. Most találtam meg.
Naponta felteszem a kérdést magamnak: „Hol rontottam el? Ha én rontottam el, hol és mikor?”
A válasz mindig ugyanaz. Nem hibáztam. A körülményekben keresem az okokat, és ott megtalálom a választ és a magyarázatot. Az elmúlt évek alatt tettem a dolgom.
Elfogadtam, (bár nagyon nehezen) hogy a munkahelyem megszűnt, mint oly sok mindenkinek. Nem keseredtem el, az akkor legyengült idős édesapámnak szüksége volt rám. Nap-mint nap fürdettem, etettem, borotváltam és tartottam benne az életet, az élni akarást. Mellette vigasztaltam az édesanyámat, és ha nem látták, sírtam. Mit is tehettem volna mást. Úgy éreztem édesapám elvesztése, feldolgozhatatlan hiány lesz számomra.
Nála becsületesebb embert nem volt szerencsém ismerni. Ilyenkor sokan úgy gondolják, elfogult vagyok. Pedig nem. Az én apám a mások örömének is örülni tudott. Soha nem volt irigy, ha másokat gyarapodni látott.
Amikor a kórházból először hazaengedték, újból meg kellett tanulnia járni.
Boldogok voltunk, mi a hozzátartozók, amiért kaptunk a sortól még időt, hogy felkészüljünk és legyen erőnk elengedni Őt. Szép volt a 2003-as év tavaszi hónapjai. Majd újból kórházba került az édesapám. Csak azt éreztem, teljes erővel az édesanyám mellett kell, hogy álljak. Minden nap mentünk a kórházba látogatni, de ereje egyre jobban elhagyta. Fájdalmai voltak, már nem beszélt. Kérte, vigyük őt haza.
„Majd holnap papa.”
De nem tudtam az ígéretemet teljesíteni. Kettőnknek már nem volt együtt holnap. (Vannak az életemben megmagyarázhatatlan „történések”, melyeket próbálok elfogadni több-kevesebb sikerrel).
Június 19-én volt,(péntek), bementem a pénzintézetbe, hogy pénz vegyek ki. Gondolva arra, bármi történhet és jön a hétvége. Az édesanyám egyedül volt odahaza, engem a menyem kísért el.
Az ajtót fogtam, amikor csörgött a telefon, így azt, én tudtam felvenni, és nem az édesanyám.
A tragikus hírt a fiam közölte velem.
„Jaj NE”, - jajdultam fel.
És, hogy mért a fiam kapta a hírt?
A menyem azon az osztályon dolgozott (dolgozik), ahol az édesapám meghalt. (Azóta már többször beszéltünk róla, csak azért fohászkodott, ne akkor menjen el a papa, amikor Ő bent van).
Fiam imádta a nagyapját.
Az édesapámnak pedig Ő volt a mindene, az UNOKA.
2003. június 26-án volt a temetés, az édesanyám születésnapja után egy nappal, de a menyem születésnapján.
A cikket írta: D Klári
Hozzászólások
időrendi sorrend
Én hálás vagyok a sorsnak, hiszen édesapám 93 évesen ment el, édesanyám még élt öt évet utána, - nagy ajándék a sorstól - és 95 évesen követte apámat.
Édesanyám ma lenne 100 éves. Édesapám halálának évfordulója 19-én volt.
Nem szomorkodom, hiszen csodás emberek voltak.
Igen hiányoznak életünk végéig. Ez természetes.
Hiányoznak!
Amikor az ember elveszíti a szüleit, halálukkor egy kicsit mi is meghalunk. Mert belőlük lettünk, a részei vagyunk. Nagyon nehéz feldolgozni, de ez az élet rendje..Emléküket a szívünkben őrizzük tovább, mást nem tehetünk..:(
Puszi, Ilona
Szüleink elvesztése életünk végig kitöltetlen űrt hagy bennünk, sajnos, már saját tapasztalatból tudom.
Üdv: Yolla