Szeretve gyűlölt sötétség
Látogatók száma: 64
Eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az éjszakát. Igazából szeretve gyűlölöm az éjszakát. A szinte koromfekete éjszakát, akár a titkokkal, bűnökkel, mocsokkal, félelemmel teli éjszakát. Hiszen ez is az élet maga.
A lét megtelik mesterséges fénnyel, ami szinte utat enged valami másnak, különösnek, furcsának, talán visszataszítónak. A sötétség magában hordozza a csendet, ahol a sóhajok sikolyokká válnak és messzire szállnak.
A zörejek, morajok, neszek, hallhatóvá válnak és félelmetesebbek lesznek.
A női lábak cipőjének tűsarkai fülsértően koppannak az utca macskakövén.
A szeretők ágyában nem lesz egymásba fonódó szemek villanásai, nincsenek a testnek látható fehérségei, barnaságai, rejtve maradnak a féltve őrzött, szégyellt hibák, a hajnak szikrázó fényei kialszanak.
Mindent csak vakon érezhetsz, tapinthatsz, ami izgató és veszélyes is egyben.
Éjjel előjönnek az emberek igazi énjei,a beteges hajlamok,az elfojtott érzések megbújnak a sötétség hol kiábrándító, hol sejtelmesen szép fekete színében, ahol a fertő bűzös szaga terjeng, majd máskor a mámor rózsaszín illata lebeg. A perverz gondolatok életre kelnek, a kimondott szónak még erősebb súlya lesz, a tetteknek még erősebb ereje lesz mindenütt. A föld felett és a föld alatt.
A kurva, a lator, a gyilkos, az őrült, a perverz, a drogos, az alkoholista, a fiatal életunt srác, a rossz akár maga az ördög, harcba száll az angyallal, a jósággal szemben.
És elindulnak… az éjszakában
Élnek, ahogy ők gondolják…
A kurva a maga teremtette erkölcsi nyomorában, amit tud, hogy nem helyes, de nem mer ebből az életből kilépni és megy, mert mennie kell…
A lator, a kifényesített bőrcipőjében hódítani indul, mert a teste vággyal teli, a szíve viszont üvölt ettől. De megy, mert mennie kell…
A gyilkos fékezhetetlen dühében emberhez nem méltó tettre szánja
el magát valahol. Irtózik ettől, de hajtja a dühe és megy, mert mennie kell.
Az őrült önmagában már nem tudván több kárt okozni, idegesen szívja egy sarkon a cigijét valamire, vagy valakire várva… de már maga sem tudja mire és kire… de itt kell lennie, kinn a sötétben.
A perverz a nappal féltve őrzött hajlamait éli ki. Épp egy fekete koporsóba készül belépni, hogy meztelen testét őrült gondolatokkal és tettekkel kényeztesse, egy gyönyörű nő társaságában, mindezért nem kevés pénzt áldozván. Tudatalattija hiába küldi a vészjeleket, nem vesz róla tudomást, mert itt kell lennie…
A drogos a napi adagjáért somfordál, félve a lebukástól, zavartan ide-oda kapkodva a fejét, zsebében az anyjától lopott pénz… ami már nem is égető érzés a szívének, mint régen, mert tudja mennie, kell… valami hajtja.
Az alkoholista, már régen kinn van az éjszakában a hasonló életvitelű cimboráival támasztja a kocsmák sör áztatta mocskos pultjait, tudja, inkább otthon kellene lennie a családjával… de jönnie kellett.
És a fiatal életunt srác! Ó, a fiatalság sem különb! Önfeledten indul szórakozni valahová,ahol úgy gondolja, várják… miközben felejteni akarja a múltat, nem törődve a jelennel, és nem gondolva a jövőre… és azt hiszi, az éjjel minden problémája megoldódik majd… magától…
És mit csinálnak mások? Otthon vagy máshol, a sötétben vagy épp kis pislákoló fények mellett?
A szerelmespár, az író, az anya, a tűzoltó, az idős bácsi, a kisgyermek.
Élnek, ahogy ők gondolják.
A szerelemes pár gyújt maga mellett egy gyertyát, mely láttatni engedi testük vágytól égő alakját. A férfi kezébe vesz egy mézzel teli üveget, majd gyengéden a lány felé hajolva egy kiskanálból cseppent egyet a szép bőrre. A nyakára, a mellére, a hasára, a combjára. Aztán mosolyogva elkezdődik a játék. Ahol nincs más, csak érzékek, báj,
öröm, és szépség…
Az író soha el nem fáradó gondolatai cikáznak össze –vissza, az ujjak írják a sorokat, a szavakat, a betűket, melyek megtelnek élettel. És nincs más csak tudás, okosság, értelem…
Az anya épp az első gyermekét szeretné világra hozni a szülőszoba sejtelmes fényében,és küzd a világ legcsodálatosabb érzéséért, kitartóan, egyedül, de mégis örömmel. És nincs más, csak hit, szeretet, bizalom.
A tűzoltó éppen harcol a tűzzel a természet eme kiismerhetetlen,borzasztójelenségével. Ő játszik éjről éjre, nappalról nappalra,valahogy másképp. Életek érnek véget a szeme láttára, házak dőlnek össze mellette, sorsok lesznek megírva. És nincs más, csak kitartás, erő, önfegyelem, segítőkészség.
Az idős bácsi még egy utolsót szippant a pipájából, mielőtt a lámpáját leoltja. Térdén élete megsárgult fotói fekszenek. Egyedül van, de a szívében, a lelkében a múltja megannyi szépségét őrizve, megnyugodva tér pár órára lefeküdni… és nincs más, csak béke, emlékek, őszinteség, jóság, tisztesség…
A kisgyermek a rácsos kiságyában. Ámulattal nézi a sötétségben felsejlő színes nevető macikat, a cicákat, kutyusokat. A feje felett gyönyörű pillangók röpködnek önfeledten, mikor egy kósza szellő belibben a nyitott ablakon át.
Majd a kis pillák elnehezülnek, lecsukódnak békésen… és nincs más csak fehérség, tisztaság, lágyság, jóság.
Aztán hopp! Egyszer ennek az éjszakának is vége…
Mintegy varázsütésre, a Nap semmihez sem fogható erővel átveszi a hatalmat a sötétség felett. Pirkadni kezd, majd egyre magasabban jár… és éltető fényt ad… egy új napot!
A mesterséges fény néhol pironkodva, szégyenkezve kialszik. A
gonosz lelkek elbújnak, a jók felébrednek.
Mi történik az emberekkel?
A szeretőket egymás mellett találja a reggel, akik szerelmeskedni kezdenek és fürdőznek egymás csillogó tekintetében. Felfedezik, látják és elfogadják egymás testének szépségét és hibáit. A beszűrődő fénycsík megvilágítja a hajat is, ami szikrázva szórja a
fényét már barnán, szőkén, feketén.
A kurva az utolsó kuncsaftját is kielégítve, izzadtan, megalázottan, rájön, ha ezt így folytatja tovább, a teste egyetlen érintésre sem fog reagálni lassan, és undorodni fog saját magától is. Ki fogja őt így szeretni?
A lator, az éjjel megkívánván három nőt is, reggel az egyik ágyában ébredve,szégyenkezve somfordál el, mert rájön, hogy a kielégítetlen vágyait nem csillapította egy orgazmus. Lépkedve a reggeli fényben beleüvölt a világba mintegy megvilágosodva:
- Én szerelmes akarok lenni már!
A gyilkos rájön tettének súlyosságára, megvallva bűnét, a rothadásnak indult lelkével ül már a börtön rácsos ablaka mögött. Senki nem sajnálja őt.
Az őrült, átgondolva élte semmihez sem fogható ürességét, ami abból fakad, hogy semmi sem érdekli már csak a maga kis eltorzult zárt világa, csak egy dologra várhat, a megváltásra. Hogy ez milyen formában jön el? Azt senki sem tudja, a sorsában van megírva.
A perverz kiélve fékezhetetlen, már-már deviáns vágyait, szemlesütve, mintegy pironkodva néz a tükörben lévő férfival farkasszemet.
- Nyugi! Ígérem. Jó leszek! Tartok egy kis szünetet!
A drogos az otthon meleg rejtekében a bódulatból felébredvén, riadtan, remegve, a sírástól kivörösödött szemekkel borul édesanyja lábához, és csak kapaszkodik. Az anya felemeli és megöleli őt. Ebben az ölelésben benne van az ősi, soha el nem múló
megbocsájtás és szeretet ereje.
Az alkoholista saját mocskába belebukva, arccal a földön feküdvén egy hideg kapualjban rájön, mit kellene tennie, hogy ez ne ismétlődjön meg nap, mint nap. Jelentkeznie kell egy elvonókúrára és bízva magában, végig kell csinálnia azt.
A fiatal életunt srác a diszkók, a bárok üvöltő zenéjétől zúgó fejjel hazafelé botorkálva megfogadja, új életet kezd, hiszen senki másra nem számíthat csak magára, és nincs múlt, nincs jövő, csak most van… csak MOST van…
És a többiek?
A szerelmes pár egymás karjaiban ébredve, mosollyal, csókkal köszönnek egymásnak, a méztől, saját nedveiktől ragacsos ujjaik egymásba fonódnak, de így is boldogan suttogják: - Szeretlek. És abban a pillanatban övék az egész világ, és hisznek abban; ez
örökké így fog maradni. Ez az álom most semmihez sem fogható.
Az író nem aludván egy szemhunyásnyit sem az éjjel, boldogan tesz pontot könyve utolsó mondatának végére, szívében azzal a tudattal, hogy most is adott az olvasóinak valamit, ha mást nem, pár kellemes órát, ami elröpíti őket egy másik világba, ahol minden azzá válik, amit ők szeretnének…
Boldogan motyogja maga elé félálomba szenderedve:
- Szeretem az embereket!
Az anya, a fénnyel együtt megélte élete legszebb csodáját. Óvón, de még félve öleli át a maszatos, véres parányi kis emberkét a mellkasán, miközben egy könnycseppet töröl le a szeme sarkából. Tudja, hogy az ő lényének egy darabja e pillanattól fogva másban is él, amit soha nem vehet el tőle senki.
Fátyolos szemekkel ad puszit babája homlokára, miközben ezt pihegi:
- Szeretlek, kicsim!
A tűzoltó munkáját befejezvén határozott léptekkel indul hazafelé, feje fölött egy képzeletbeli glóriával, hiszen a szolgálat, amit ő végez, tiszteletet érdemel.
Szívében hordozza a soha el nem múló fájdalmat, és az elfogadást, hogy ő sem mindenható. De ott a megnyugvás is, hiszen ma is azt tette, amit a szíve diktált, életet mentett. Gondolatban csak ezt suttogja:
- Szeretem a hivatásomat.
Az idős bácsi magányában felébredve, pár óra után rájön, milyen jó még nyolcvan évesen is nevetve, erősnek érezni magát. Tudja, igen ő tudja már, ha meg kell halnia, az emlékeivel együtt fog boldogan és emberhez méltóan, mert egész életében próbált így élni. De ez a nap még az övé! Az ablakából kinézvén az ébredező városra, rágyújtván a
jól megérdemelt pipájára, így szól: - Szeretem az életemet!
A kisgyermek a rózsaszín álmokból felébredvén nagy tettre készül. Az ágy rácsaiba kapaszkodva érez magában annyi erőt, hogy felálljon! És sikerül neki! Aztán megteszi élete további bátor tettét, elengedi a rácsot, és felemeli a kis kezeit a fény felé! Talán még kiáltana is, ha tudna:
- Itt vagyok, világ! Szeretlek!
Szeretem a sötétséget, mert az élet része… tisztelem a napfényt…
ami az élet ereje…
És ahhoz, hogy legyen árnyék, kell a fény is…
A cikket írta: Mirjam Salliven
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Mit is mondjak.
Nehéz volt végig olvasni ezt az írásodat is. Ugyanazt a háborodottságot érzem mögötte, mint a többinél. Talán az „Illatok-a pillekönnyű bódulat illata” volt egy kicsit csendesebb. Bár, az is tömény, a maga nemében.
Nem csak az írás zavaros, hanem maga az író is. Ha lenyugodna a bensőd, tisztább gondolatok jönnének ki belőled. Megnéztem a honlapodon az aktfotóid, azoktól sem ájultam el. Szerintem más eszközöket és módszert is be kellene vetni, hogy pszichésen egyenesbe jöjj. Például a beszélgetést. Javaslom, ezt a cikked mutasd meg egy szakembernek, tudni fogja a kiegészítő terápiát.
Ne hagyd abba az írást, mert az segít ebben a folyamatban. Próbálj naplót írni, amit csak magadnak írsz. Kézzel, papírra. Ne akarj rögtön visszajelzést kívülről. Viszont rendszeresen olvasd vissza a hetekkel, hónapokkal korábban írt bejegyzéseidet. Figyeld meg, milyen érzéseket vált ki belőled a múlt olvasása. Mivel ezoterikusan nyitott vagy, ilyen irányban is gyógyulhatsz.
A Könyvtündér kritikái után nem sokkal, kértem véleményezést az írásaimról, egy másik szakembertől. Nem ismeri ezt a közösséget. Hasonló véleményen volt, mint Ktr., de másként fogalmazott, a kritikáját férfiasan udvariasba csomagolta. Azóta inkább keveset írok, de átgondoltabban. Ma már majdnem szégyellem a korábbi írásaimat. Visszaolvasva őket, némelyik elrettentő példa saját magamnak.
Hidd, és fogadd el, amit itt írnak a többiek, amit a Könyvtündér mond. Neked is jobb lesz, és egy idő után nekünk is. :)
Zsötem
Jogos a hozzászólás az észrevétel..:)
Ezek az írások java részt a könyvem készülése közben íródtak...és igen ezt a képet festik rólam..egy bolond nő néha...hidd el,ahhoz,hogy rátaláljak a saját utamra ezt végig kellett csináljam...régen nem írtam már...amit ma írok az olyan mint a Szülinapos szingli...pl.de nekem az nem "mély"...
a spirituális nyitottság az igen ,meg van...tanulom...ez nekem mind új...:)nem sokkolok többet a régi írásaimmal benneteket ígérem.../de még egy kettő nekem akkor szépet/ lehet felteszek..
A könyvben azzal,hogy írtam magamat indítottam el a gyógyulás útján..nem olvastad a könyvem ...így nem tudhatod miről szól...
A Könyvtündér kritikáját már megszoktam sőt én kértem legutóbb....
Ja és napló formájában íródott a könyv...hidd el nem egy exhibicionista nő írása...de aki kicsit is művészlélek az had mutogassa magát...:)
A negatív kritika is kritika...:)Majd megtanulom..
A weblapomon a fotók muszáj volt olyanokat,hogy ne látszódjon az arcom...meg pénz nélkül ki csinál profi fotót:(...Pl.Marjai Judit és pár nagy fotós simán megcsinált volna mindent...de sok sok many:)
Senki nem segített nekem ezen a könyves úton...írtam,reklámoztam,kiadtam...és akihez kell eltalált..:) Fogsz még hallani rólam...
Sok szép írás kívánok neked is..és köszönök mindent!
Mirjam