újabb események régebbi események további események
18:32
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
17:26
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:54
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:22
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Ilpaki új cikket töltött fel
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

VÁGY NÉLKÜL, BOLDOGTALAN 2. rész

2010. szeptember 24. - Látogatók száma: 49

Akarom , vagy sem, magamnak nem hazudhatok. Ott bent a legmélyén tudom, mire van szükségem. Hol ellene teszek, hol mellette voksolok, valahol egyszer meg kell állapodnom. Lehet, hogy már késő lesz.

Egy fiatal, szinte még gyerek párt látok közeledni. Egymás kezét fogják. Ez az első, amit észreveszek. De ez nekem nem elég. Ismerem a kislányt. Hát ez a fiúja?
Szinte unott arccal lépkednek egymás mellett.
A lány, mert őt ismerősként szemlélem inkább kövér, szűk farmernadrágba bújtatott lába szinte V alakba vékonyodik lefelé. Csípője, tompora szinte kibuggyan a szűk nadrágja alól. Felsőtestén csak úgy feszül a trikó. Többet mutat magából, mint illene. Női szemmel én így látom. Fehér bőre, arca nem szép, inkább csúnyának mondható. Nekem nem tetszik, amit látok. A szemüvege, a simára fésült barna haja, az átlagot sem üti meg ahhoz, amit én annak tekintek. Unott arca duzzogós. Egymás kezét fogják, de nem fordulnak egymás felé. A fiú valamerre elnéz jobb irányba. A lány időnként őt nézi, nem tetszik neki, hogy nem beszélgetnek. Fiatal ez a srác. Jóképű, a maga valójában, első ránézésre a külseje alapján semmi rossz nem mondható el róla. Talán 17 éves lehet, ahogy elnézem. Nem néz a lányra, csak már akkor, amikor az elkezd matatni a táskájában. Pár száz forintot nyom a fiú kezébe. Hatalmas változás következik. Az addigi unott, egyhangú képét, kissé vigyorba torzítja. Csóró a szegény. Ez is csak egy megfizetett „szerelem”. Mintha kiderült volna az ég a számára, pedig a nap is sütött, amit eddig észre sem vett. Megjött a kedve.

Felszállok a buszra. Játszom tovább, szembe ülök a néppel. Alkalmam van, bőven van időm, hogy figyeljem az embereket. Csak óvatosan, valaki esetleg engem ugyanígy figyel.
Szépen öltözött emberek, mondhatnám csinosak. De most nem ez a szempont. Még mindig az arcokat szemlélem. Sehol egy boldog mosoly, egy kedves arckifejezés. Minden ember szinte látványosan szenved. Pedig látszólag semmi okuk erre. Az egyik azért tűnik fel, mert fülbevalója súlya alatt megnyúlt fülcimpája oda vonzza a figyelmemet. A másik azért, mert a bokáján villog a kis arany ékszere, ráncos nyakát elfedi a vastag aranylánca. Hol van itt a szegény? Szinte mindent magukon hordanak, kirakatba teszik, amijük csak van. Érték ez, még ha ők nem is tudják.
Én is egy vagyok közöttük. Vékony alakomon minden ott van, aminek lennie kell. Lazán testre simuló kék farmeromban, velúr kis fekete bokacsizmámban, szürke zoknimban, drapp nyári trikó fölött egy élénkebb zöld színű, rövid ujjú testre szabott blúzomban, felette egy kis pepita, kockás szürke mellényemben, átlósan vállamra vetett praktikus táskámmal, kezemben egy kék, sárga, rózsaszín csíkos szatyorral, egy órával a bal csuklómon, igazán kirívok a többiek közül. A hajam félhosszú, szőkés barna. A szemem zöld. Egy kicsit elbírja már a szemceruza fekete kontúrját, de csak óvatosan. A szemüvegem biztos, ami biztos a blúzomon elöl, kéznél van, ha szükségem lenne rá. Ehhez nincs szükség a csillogó fehérarany láncomra, kis kővel a medál közepén, az arany fülbevalómra, a jegy- és a kísérő gyűrűmre, a karkötőmre, már csak azért sem, mert pillanatnyilag a zaciban dekkolnak.

Még mindig csak a buszon ülök és máris mennyi minden történt. Legalábbis a fejemben, a gondolataimban. Játszom, mint mindig, amikor hosszú útra indulok és ez az út a kertem felé vezet. Nem számít, mennyire hosszú ez az út, egyszer odaérek. A kertbe, ami minden jónak, rossznak az okozója. Itt meg van minden, amit az élettől nem kaptam meg. Amiről csak álmodtam, reméltem, amit elvettek tőlem, itt megtaláltam. Érték ez. Egy kincs. Sokan nem tudják, az egyetlen kézzel fogható, szabad szemmel látható, érzékelhető, valóság. Ez nem álom, ez igaz. Ez az enyém. Ez maga a csoda. Ez a kert nem érték másnak, csak egyedül nekem. Ebbe van mindenem. Az életem, a munkám, ami rossz velem történt itt enyhülésre találtam, itt fel tudtam dolgozni a velem történteket, el tudtam felejteni, ki tudtam kapcsolódni, meg tudtam nyugodni. A kis házam, a magam álma szőtte, szerényen berendezett pici szobájával, a legszükségesebb használati tárgyaimmal, a terasszal, ami eltakar a kíváncsi szemek elől, a virágok, a fák, a bokrok, cserjék, a rózsáim, mind-mind azt a vágyat fejezik ki, amit a való életben nem értem el, és ha boldogtalan is vagyok e miatt, itt közöttük vigaszt találok. Ezt nem értheti csak az, aki megtapasztalta, amit én. Hazaértem. Vágy nélkül, boldogtalan.

A cikket írta: zsoltne.eva

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. szeptember 26. 07:48
Lehet, hogy ezt megint csak magamnak írtam. Azt hiszem rövidesen megírom a "Düh" .. második részét! Ez a közömbösség abszolut kiakaszt. Ugyanolyan mosolytalan embereket érzékelek a tudatomban ott a másik gép előtt ülve. Pedig mi, állítólag már nem vagyunk idegenek. Vagy ez nem egy csapat?
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: