Beavatottak
Látogatók száma: 69
- Szia! Hát te hogy kerülsz ide?
- Tudod mikor láttalak utoljára?
- Azért az érdekes, hogy eszedbe jutott ennyi év után, hogy van egy lányod.
- Vagy nem azért jöttél, hogy meglátogass?
- Hát akkor miért?
- Azt mondod jól érzed magad azzal a férfival? Jó, elhiszem, ha már egyszer nem láthatom az anyámat szinte soha.
- Hány év is telt el? Amúgy jól nézel ki, letagadhatsz nyugodtan a korodból!
- No és hogy van az ifjú férjecskéd?
- Nem vagyok szemtelen. Láttam talán vagy egyszer.
- No és hol vannak a gyerekei?
- Micsoda? Még ezután jönnek?...
- Az nem zavar, hogy egyedül vagyok és váratlanul ért ez az egész? Készületlenül?
- Szóval semmit sem kell tennem... Majd ők mindent elrendeznek és hoznak magukkal... Ugyan mit, és miért?
- Bulizni itt, nálam?
- Most meg hová mész? Itt hagysz velük egyedül? Nem is ismerem őket! Legalább annyit mondj meg mit tegyek?...
- Semmit? ... - Hát ez nem sok.
- Mégis mit? Feküdjek le?
- Miért? Mit mondtál nekik, hogy beteg vagyok?
- Édesanyám! De hiszen majd kicsattanok az egészségtől, ha nem is látszik per pillanat!... A bátyám is hamarosan érkezik a melóból. Meg sem várod? Vele is régen találkoztál már. Igaz, ez is olyan bizonytalan. Mostanában én sem igen láttam. Valahogy kerüljük egymást. De majd megbékél. Így szokta. Persze téged ez a része a dolognak már nem érdekel.
- Szóval azt mondod lesz kaja, pia, lampion, meg hangulat, zene, tánc... Ugyan, ne siess már annyira! Avass be a részletekbe. Ez egyre izgalmasabb! Nem szeretem a meglepetéseket, tudhatod.
- Csöngetnek! Te nyiss ajtót... hiszen én beteg vagyok nem?... megyek lefeküdni... Most tényleg elgyengültem egy kissé, de majd összeszedem magam... Bár tudom nem aggódsz... Minden rendben lesz... Vigyázz magadra!
A távolból még látom sziluettjét. Arca felderül, amint meglátja párját, csak úgy ragyog. Milyen szép még most is! A férfi tekintélyt parancsoló, mégis kedves arcú. Nem láttam őt még ilyen boldognak ki tudja milyen régen. Nyomában az a sok fiatal..., sugárzók, elevenek, csinosak. Némelyik még a párját is magával hozta. Összetartoznak. Látszik rajtuk. Itt-ott pici gyerek. Milyen helyesek. Egyik sem jött üres kézzel. Mindegyik kezében egy-egy csomagot szorongat. Közelednek. Egyenesen felém tartanak. Most milyen félszegek hirtelen, az imént még nyoma sem volt rajtuk a megilletődöttségnek. Megpróbálok felkelni, legalábbis úgy teszek. Kórusban mondják. - Ne-ne maradj csak... Ők tudják. Beavatottak.
Valahol a távolból zene szól... Lassan kinyitom a szemem... Félhomály vesz körül... színes csillogó-villogó lampionok. Igyekszem óvatosan felkelni, bár felesleges. Észre sem veszik, amikor lábujjhegyen kiosonok a szobából.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Éva!
Számomra ez egyfajta menekülés a valóságtól.
Most én is szívesen ezt tenném, de nem lehet.
Pussz: Yolla
Hányszor idézzük meg gondolatban azt, aki már nem kézzelfogható, tapintható? Számomra megnyugtató, ha valamilyen formában megmutatkoznak a hozzám tartozók.
Elszakadok a valóságtól, mert nem jó az, amiben vagyunk. Számunkra nem jó.
Pussz,
Éva
Számomra ez egyfajta menekülés a valóságtól.
Most én is szívesen ezt tenném, de nem lehet.
Pussz: Yolla