Egység
Látogatók száma: 58
Amikor megnyílsz az életnek...
2006-ban történt.
A Velencei tónál fürödtünk barátnőmmel.
Beszélgettünk az életről...és a halálról.
Azt mondta, hogy ő fél a haláltól. Én pedig hánytatott, gyötrő gyerekkorom után úgy gondoltam, a halál sem lehet sokkal rosszabb. Nem éreztem ez irányú félelmet.
- Miért félsz a haláltól? - kérdeztem.
- Mert szeretek élni. - felelte.
Ezzel a témát le is zártuk. De csak élőszóban.
Én ezek után sokat gondolkoztam ezen: szeret élni, ő szeret élni. S magamban feltettem a kérdést: én szeretek élni? A válasz a fejemben egyértelmű volt, de mégis ki akartam mondani azt, hogy: én is, én is szeretek élni!
Nem ment. Nem hogy nem tudtam kimondani, de még gondolatban sem ment ez a mondat.
Rák szülött vagyok - bár lehet, hogy nem ezen múlik: makacs fajta vagyok, jellemző viselkedésem a csak azért is.
- Mi az, hogy nem tudom kimondani?
- Hogy én ne tudnám kimondani?
- Na majd meglátjuk! Csak azért is!
Onnantól kezdve erőt vettem magamon, és mondogattam: szeretek élni, szeretek élni!
Mondogattam magamban buszon, metrón, a boltban sorban állás közben, zuhanyozás közben. Reggel amikor felkeltem ez volt az első gondolatom, és este ez volt az utolsó: Szeretek élni!
Teltek a napok, s egyre másra olyan dolgok történtek, melyek ezt az állításomat kétségbe akarták vonni: az orrom előtt ment el a busz, a metró is előttem csukta be az ajtót, minden kiesett a kezemből. Akkor is szeretek élni! - mondogattam továbbra is már csak büszkeségből is. Folytatódott a sorozat: poharakat törtem el vagy borítottam ki véletlenül tartalmukat, asztalba rúgtam, ujjamra csuktam a szekrény ajtót stb. Mintha az élet azt kérdezte volna: Tényleg? Tényleg szeretsz élni? Biztos vagy benne?
Továbbra is makacs és kitartó voltam: szeretek élni! Szeretek élni!
Ez így ment heteken át, amikor egy napon teljesen más világra ébredtem: egy gyönyörű, csodálatos, megismételhetetlen, egyedi, minden pillanatában élő világra.
(most, hogy írom is elönt az a kellemes érzés, így visszagondolva)
Egyszer csak jelen lettem, megéltem a pillanatot, minden negatív érzés, félelem eltűnt belőlem - pedig volt bennem jócskán.
Szinte születésem óta tartó pesszimizmusom nyomtalanul, maradéktalanul eltűnt.
Szerelmes lettem a világba. Minden embert szerettem - úgy éreztem, az élén saját magammal (pedig ez sem volt jellemző).
Annyira határtalanul boldog voltam, hogy sokszor úgy éreztem, ezt már el sem bírom (jó értelemben).
A szemembe visszatért a csillogás, tükröződött benne az élet, és ezt a körülöttem lévő emberek sorra meg is jegyezték. Semmi nem zavart, semmin nem aggódtam - pedig nem volt párom, a munkahelyemen már erős volt a megszokás, és épp bele voltam ragadva egy lakáshitelbe, alig volt pénzem.
Mégis: ezekben a napokban mindent szépnek láttam és éreztem, minden pillanatot élveztem, mindenkit toleráltam, bárkivel elbeszélgettem és elviccelődtem (pedig ez sem volt rám jellemző alapesetben sajnos).
Olyan energia vonult át rajtam, hogy úgy éreztem, ha nem ennék, akkor is több energiám lenne, mint az elmúlt években bármikor (persze azért ettem rendesen).
Túlcsordultam.
Nagyjából két hétig voltam (lebegtem) ebben az állapotban, melyben értelmet nyert az a már talán elnyűtt mondat, hogy minden és mindenki egy, minden csak energia. Fantasztikus volt. Szinte leírhatatlan - itt is inkább csak próbálkozom ennek írásban való láttatásával.
Aztán egyik éjszaka félálomban felötlött bennem egy gondolat:
- Mi lesz, ha egyszer elveszítem ezt az érzést?
- Nem veszítheted el, mert ez az egész belőled származik. - sejlett egy válasz.
De abban a pillanatban már éreztem is, hogy lassan eltűnik ez a fura és csodálatos érzés az energiájával együtt.
A cikket írta: Monchery
Hozzászólások
időrendi sorrend
Remélem mások is találkoznak az élet ezen arcával!