Eltűnt személyek nyomában (1)
Látogatók száma: 66
Ki vagy te, aki feldúlod a család békéjét, jössz valahonnan,... szinte a semmiből tűnsz elő, tarolsz, mintha a világ érted lenne..., semmibe veszel szokásokat, felrúgsz szabályokat, hátat fordítva mindennek, elfordulsz a segítő kezektől?
(A történet három évre, novemberre nyúlik vissza, amikor feltűntél szinte a semmiből.)
Amikor utoljára hallottam felőled, apád temetésén mondták azért nem vagy jelen, mert a börtönben a büntetésedet töltöd. Nem tudtam bővebb információt szerezni, a hely, az idő sem adott erre lehetőséget... Emlékeztem viszont rád, amikor ott ültél a kis padon azon szerencsétlen emberek társaságában, akiknek nem volt fedél a fejük fölött. A hajléktalanok voltak akkor a barátaid. Nem értettem mit keresel közöttük? Odamentem hozzád és megkérdeztem, nincs-e valamire szükséged? - Ha bajban vagy, tudod hol találsz... Azt mondtad, nincs semmi baj... De én akkor megértettem, ezt az életet magad választottad.
A büntetésed lejárt és az első utad hozzám vezetett. Ott álltál az ajtóm előtt, fülig érő vigyorral a képeden. Jól állt neked. Olyan mókás, kedves, barátságos volt akkor ez az arc. Kérted segítsek, nincs hová menned. Az ajtók sorra csukódtak be előtted. A tesódé is. Megsajnáltalak. Elmesélted addigi kálváriád, az életed, hogyan jutottál idáig. Felajánlottam, nálunk otthont találsz, ha hátat fordítasz addigi rossz életednek, ahhoz tudok segítséget nyújtani. Mindent megígértél akkor.
Ismertem a szüleidet, a gyerekkorodat, a fiatal felnőtt éveidet, odáig, hogy ott voltam az esküvődön,...de teljes mélységében nem az életedet, ami kisiklott egy rossz pillanatodban. Nem foglalkoztam vele, de érdekelt, hogy mit, miért tettél, mennyire voltál okozója a bajoknak. Te mindent megmagyaráztál és nem firtattam tovább. Itt helyed lesz nálunk - mondtam, azokkal a feltételekkel, hogy új életet tudj kezdeni, beilleszkedni, munkát találni, nem folytatni azt, amit addig.
Hoztad a kis motyóidat, csomag-csomag hátán, azt kerülgettem napokon keresztül. Szinte új élet költözött be, vidámságot, humort hoztál magaddal az otthonomba, a cuccaidon kívül hoztad a formád. Mókás egy emberke voltál. Átnevettük szinte az egész estét, éjszakába nyúlóan röhögtük ki magunkból a sok rosszat, ami az életünket keserítette. Mindenből viccet csináltunk a kezdetekben.
Aztán minden egészen más alakot öltött. Szép lassan visszaváltoztál pillangóból hernyóvá. Az ajtók nem nyíltak ki előtted, mint hitted. Nem kaptál munkát, nem volt pénzed. Azt a keveset, amit magaddal hoztál hamar elköltötted. Segítettem amennyire tudtam abból a kevésből, amim volt, hogy ne halj éhen. Akkor ránk is ránk járt a rúd. Nehéz időszakok következtek. Jöttek az ünnepek, a karácsony közeledett. Vártuk, hogy leessen az első hó, hogy munkát kaphass végre,... a hólapátoláson kívül sehol nem tartottak rád igényt. Sikerült is négy napot dolgoznod. Boldog voltál. Veled együtt örültünk mi is. Azt hittük itt a Kánaán! De nem tartott sokáig. Annyi volt mindössze, hogy meg tudtad venni magadnak a cigarettádat, az a pár ezer forint hamar elfogyott. De volt egy üveg pezsgőnk, ittunk egy-egy sört és ha rövid ideig is, de jól éreztük magunkat.
Eljött a karácsony, nem fértél sehogy sem a bőrödbe. Jöttél-mentél mint a fájás. Tudom, hogy akartál valamit kezdeni magaddal, de nem ment. Az álbarátjaid sorra cserben hagytak. Nem tudtad mi tévő légy. Felforgattad a lakást, akkora tenni vágyás volt benned, hogy szinte sajnáltalak. De azon kívül, hogy hagytam csináld, kedvedre csiszikölj, tégy, amit szeretnél, az a valami enyhítésére, ami hiányzott, egyéb dologban nem tudtam segíteni... Azt nem engedhettem meg, hogy ide hozd a hajléktalan barátodat. Nehéz napok voltak azok.
Aztán eljött a szilveszter estéje,... egyre nehezebb volt az élet nem csak neked, kijutott mindannyiunknak... De összehoztuk azt a keveset. Legyen egy szép esténk, hogy az évet azért úgy fejezzük be, ahogy illik... Készültünk rá. Te elmentél egy kis időre, és mi vártunk, hogy haza gyere, de te nem jöttél... Elmúlt az éjfél, együtt számoltuk a perceket ismeretlen ismerősömmel a netten, közben arra gondoltam, merre jársz?... Mit csinálsz?... Hol vagy?
Január elsején, délutánig semmi hírt nem hallottunk felőled. Akkor felhívtál telefonon és mondtad, hogy haza jöhetsz-e? Nem értettem a kérdésed, hiszen senki se mondta, hogy elmenj. Nem volt véletlen, mert bűntudat mardosta a lelked... Jól sikerülhetett a buli ahol voltál - gondoltam, mert a következő mondatod így szólt: - A cuccaimat szeretném elvinni.... én azt mondtam: - Ja? - Akkor minél előbb... Dühös voltam, és nem érdekelt a magyarázatod. Csak egyet akartam, ajtón kívül látni mielőbb. Már volt hova menned. Velünk nem törődtél hogy éltük meg a tegnapot.
Elmentél. A várt segítséged nem érkezett meg, így egyedül cuccoltál. Mint karácsonyfán a díszek, úgy néztél ki, ahogy felpakoltad a csomagjaid a válladra, de valahogy akkor nem tudtam ezen mosolyogni.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Csak egyszerű emberi érzések ezek, melyeken nem tudok, tudunk valamiért túllépni. Sajnálom azt, azokat, akik ebből valami mást vonnak le. :-(