Fény (3.)
Látogatók száma: 123
New York Times hír (2010-06-06): A manhattani Kennedy boulevard egyik felüljáróján, egy Ford Mondeo, nagy sebességgel áttörte a szalagkorlátot. Az autó vezetője, Edina Turner 33 éves tanárnő, a balesetben életét vesztette...
John leszaladt a Plázába. Venni akart még az izzóból, amit pár napja vásárolt. Az akkori zsúfolt polcok üresen tátongtak.
------
Kilenc év múlva...
A nappali lámpája kicsit villogni kezdett. De most nem a szokásos módon.
- Ez is ki fog égni - mondta magának szomorúan John.
Kitekerte az utolsó még megmaradt izzót, óvatosan megpöcögtette és visszatekerte. A lámpa megint rendesen világított.
A férfi megkönnyebbült.
- Nem sok időnk maradt - mondta bánatosan.
- "Tudom" - válaszolta a felesége.
John meredten nézett maga elé. Majd csak ennyit mondott.
- Ismét el fogunk veszíteni - és egy csöppnyi könny csordult ki a szeméből.
- "John, el akarok mondani neked egy dolgot, még így utoljára."
A férfi már nem figyelte a morzejeleket, anélkül is értett mindent. Az évek alatt ő is megtanulta érezni Edina rezgéseit.
- Ezt hogy érted? - kérdezte. Mit nem beszéltünk még meg?
- "Van egy dolog, amiről eddig hallgattam."
- Igen?
- "A világ amiben mi létezünk."
A férfi gondolkodóba esett. Nem tudta, tudni akarja-e, amit Edina mondani fog neki? Ezek a búcsú pillanatai lettek volna. Valami meghatóra gondolt. Azt hitte, még sírni is fog majd a pillanat keserű varázsától.
De a felesége, mint annyiszor, most sem hagyta...
- "Mi lelkek, itt vagyunk a térben. Körülötted, mindenhol, és sehol. Lebegünk. De megfoghatatlanul. Picik vagyunk és mégis hatalmasak. Úgy képzeld el, mint huszonegy grammnyi felhő, ami van is, meg nincs is."
A férj mélyen figyelt.
- "Sokan megpróbálunk összeköttetésbe kerülni volt életünk szereplőivel. De sokunk kellő erő híján nem tud vagy nem is akar kapcsolatot felvenni a valós világgal. Azok a lelkek szoktak valamilyen módon mégis visszatérni, akiknek elintézni valójuk maradt itt a földön."
- Neked volt...
- "Igen, volt."
- De miért az izzó?
- "Én az áram lebegő elektronjainak segítségével tudtalak elérni benneteket. Ez a fajta izzó, valamiért az én iciripiciri energiámmal is képes volt működni."
- Ezért lehetett az, hogy ezeket begyűjtötték. Biztos a kormány rájött, hogy a lelkek elkezdték használni a fényt - gondolta John. - Ez zűrzavart okozhatott volna.
- "Igen, jól gondolod" - jelezte Edina.
- Mesélj még! Mi van odaát?
- "Néha egy-egy állatot is fel tudunk használni, hogy jelezzünk. De ez nagyon nagy energiát von el tőlünk, csak rövid ideig tud működni. Különleges esetekben képes valaki beleköltözni örökre egy állat testébe, átvenni a lelke felett az uralmat. Emberi testbe pedig szinte lehetetlen, csak ha egy új életbe költözik valaki vagy egy halál szélén táncoló lélekbe. De innen visszajönni nagyon keveseknek sikerül. Talán csak, akik annyira tudtak szeretni..."
- De te...
- "Egyébként, egy kellemes, mámorító érzésben pihenünk. Az aktív lelkek, akikre még gondolnak itt a földön, néha összegyűlve kommunikálnak egymással. Itt találkozhatsz szüleiddel, rokonaiddal, barátaiddal. Ezt az állapotot a léleklánya nem szívesen adja fel, az itteni erőfeszítésekért cserébe. Ezt nevezhetik itt a földön a mennyországnak."
- Akkor ezt te értünk...?
- "Itt én nagyon szeretek veletek lenni, de nehezen tudok maradni. Minél hosszabban beszélünk, annál fájdalmasabb nekem. Egy olyan szorítást érzek, ami leblokkolja a rezgéseimet. Sokan nem is tudnak ellenállni a mámor csábításának, és feladják, mielőtt kapcsolatot tudtak volna kialakítani. Csak az igazán erőseknek sikerül ez."
- Te mindig is a legerősebb voltál - mondta John.
- "Nagyon akartam veletek lenni, de néha elfogyott minden erőm."
- És mi lett volna, ha nem tudsz visszajönni?
- "Amikor valaki feladja, akkor marad a mámor, a mennyország. Túl nagy a csábítás. Onnan szinte nincs visszaút."
- De te visszajöttél, és segítettél nekünk - vigyorgott John, az alkalomhoz nem illő módon. Még a mosógép trükkjeit is megtanítottad nekem.
- "Igen, de nem hiszem, hogy ez lett volna az ittlétem értelme."
Ha a lámpa mosolyogni tudott volna, most egy kis derű ült volna ki az arcára.
- "Ha elintézzük a dolgainkat, akkor visszakerülünk abba lebegő állapotba, amiben addig voltunk. És onnantól, amíg van aki emlékszik még ránk a földön, létezzük aktív lélek létünket; olykor megjelenünk álmaikban, irányítjuk gondolataikat. Amikor az utolsó ember is meghalt, aki testében a mi lelkünk fényképét őrizte, akkor átkerülünk egy alvólélek állapotba. Így még pár száz évig tovább lebegünk, de szép lassan végleg elalszik bennünk a fény." - mondta Edina.
- De te nem adhatod fel...
- "Mondd meg Georginak, hogy szeretem, és vele leszek ott fenn is!"
- Tudja... - csuklott el John hangja.
Az izzó utoljára még pár értelmetlent villogott...,
és a fény végleg eltűnt.
------
További három év múlva...
New York Times melléklet, házassági hírek (2022-12-15): Edina Smolling és John Turner házasságot kötöttek...
- Édesem... - ölelte meg erősen John a feleségét.
- Hol van Georgi? Hadd öleljem meg újra! - mosolyodott el Edina.
Vége.
A cikket írta: Pinokkió
Hozzászólások
időrendi sorrend
A történeted jelzésértékkel bíró, erős érzelmi kötődést mutat, amiből jól érzékelhető a mondanivaló, hogy akit szeretünk, azt soha nem veszítjük el teljesen, még a halála után is velünk marad, ha megőrizzük a szivünkben.
Üdv.
heleenke
Nagyon megható a történet, amit leírtál....!
Szomorúnak gondoltam, de jó vége lett.....! Újra együtt! :-)
Tetszett ......!
Pussz!
Csilla
Jaaaa! Minden csilla(g)om a tiéd! :-))))
Nagyon szép és a lelkem valahol most soraid olvastával örül és szárnyal. A tegnapi dolgokra nem emlékszem, de a szeretteimre szinte minden nap gondolok. Gratulálok! Elvarázsoltál.
Üdv Éva.