Megérzés
Látogatók száma: 81
Néha vannak furcsa érzéseink, érdemes odafigyelni.
Nem akaródzott felkelni reggel, de fontos dolgot kellett elintéznem a városba. Kinéztem az ablakon, és megerősített a látvány, jobb, ha itthon maradok.
- Fújj, de keserű idő. Azt hiszem, nem megyek sehova. Végül is, ha holnap megyek, még akkor is időben vagyok, - mondtam hangosan.
Nem is éreztem jól magam. Így tehát döntöttem, maradok otthon. De, ez a halogatás, azért nem az én műfajom. Felöltöztem, de még mindig bennem motoszkált, mégsem kellene elindulni. Könyörtelenül szakad az eső. A kapuból is vissza akartam fordulni. Nincs nálam esernyő, villant át az agyamon.
De a kis babonám győzött. Nem fordulok vissza, ha már egyszer elindultam.
Fél óra gyaloglás után már az orvosi rendelőben voltam. Nem volt időpontom. Az egy órás várakozás kissé soknak tűnt.
Figyelmemet elterelte, hogy ismerősnek találtam valakit. Gondoltam megszólítom, de aztán letettem erről a gondolatról. Mit is mondhattam volna:
- Szia, Icu! Ugye Te vagy? Tudod, ismerősök vagyunk a fb-ról.
De, mivel beszélgetésbe elegyedett mással, így le is tettem az ismerkedésről.
Beszélgetésük foszlányai megerősítettek abban, hogy tényleg jól tettem, hogy nem szólítottam meg.
Végre rám került a sor. Ám, amiért jöttem, nem tudtam elintézni. Dolgom végezetlenül elindultam haza.
Gondolataimba mélyedve, kerülgetve a tócsákat, igaz már az eső nem esett, nem volt túl virágos a hangulatom.
Igen, csak meg kellett volna szólítani Icut. Hiszen láttam rajta, Ő is ismerősnek talált engem. Mi a fenét gondolhat rólam? És különben is. Én nagyon nem szeretem azokat az ismerősöket, - és minden adandó alkalommal meg is jegyzem -, hogy bizonyos emberek, sokszor gondosan másfelé néznek, csak hogy, ne kelljen köszönni, illetve a köszönésemet fogadni.
Eddig jutottam morfondírozásom közbe, amikor a bokám megbillent, és hatalmasat esve, két térdre zuhantam. Kezeimmel a földön támaszkodva, bíztam benne, hogy nem tört el semmim. Tudtam segítség nélkül, egyedül nem tudok felállni. A város főutcáján, üzlet ajtók közelében, a járda közepén térdelve, percek teltek el, hogy valaki segítségemre sietett volna. Kétségbe esve, szuggeráltam az esővizet levezető csatornát, - ami tőlem legalább két méterre volt -, hogyan tudnék addig eljutni és abba kapaszkodva, talán sikerülne talpra állni. De a fájdalomtól mozdulni sem tudtam.
Fohászkodtam, a szégyentől, a megalázottságtól, a kiszolgáltatottságtól, jöjjön már végre valaki.
A jobb oldalamon egy fiatal lány szólalt meg:
- Hogy tetszik lenni? Segíthetek?
Alig tudtam kinyögni, hogy megköszönném, ha segítene, de egymaga kevés hozzá. Majd szemből is érkezett egy hölgy és egy úr. Így, együttes erővel, hárman talpra állítottak.
Hálásan köszönöm nekik!
Megkérdezték, messze lakom-e, és haza tudok-e menni? Nem tört el valamim?
Amíg, ez a pár együtt érző mondat elhangzott idegenek szájából, jött egy ismerős, volt munkatárs. Végig nézett rajtam, megvárta, amíg én köszönök, fogadta, és tovább ment. Jól esett volna, ha megkérdezi, segíthet-e.
Hál' Istennek nem tört el semmim, de az emberekbe vetett hitem csak nem elhagyott.
A cikket írta: D Klári
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia, Klári!
Közömbösek az emberek, s ez bizony nagy baj.
Üdv: Yolla
Azért vannak jó példák is. A közömbösség előbb-utóbb, visszájára is fordulhat.
üdv: Klári
Kedves Klári!
... mert nem hallgattál a megérzésedre. Mindig az első a jó. Nem az a baj, ha történik velünk valami, csak ne baleset legyen. Ezt most szerencsésen megúsztad.
Az emberek pedig nem egyformák. Én biztosan felsegítettelek volna és nem kell ahhoz ismerősnek lenni, hogy hazáig kísérjelek...
Jobbulást kívánok!
Puszi,
Éva
Megtanulhattam volna, h az érzéseim nem csapnak be. No mára már megfontoltabb vagyok. Átgondolok minden olyan dolgot, amiben kissé is bizonytalan vagyok.
Én magam sem tudom elnézni, ha valaki bajban van.
Köszönöm!
Puszi: Klári
Közömbösek az emberek, s ez bizony nagy baj.
Üdv: Yolla
... mert nem hallgattál a megérzésedre. Mindig az első a jó. Nem az a baj, ha történik velünk valami, csak ne baleset legyen. Ezt most szerencsésen megúsztad.
Az emberek pedig nem egyformák. Én biztosan felsegítettelek volna és nem kell ahhoz ismerősnek lenni, hogy hazáig kísérjelek...
Jobbulást kívánok!
Puszi,
Éva