Örökség
Látogatók száma: 40
Idősebb Kovács Márton adószakértő és befektetési tanácsadó tavalyelőtt örökölt egy idős,de kiváló állapotban lévő nyitható tetejű tűzpiros autót, és most elindult vele a fél országon át, hogy a fiával együtt végre meglátogassák azt a tanyát, amit a nemrég elhunyt távoli rokona ráhagyott, - mint az egyetlen élő nagykorú örökösére! A kisfiával, az öt éves sokat betegeskedő, csenevész Marcikával, végre felszabadultan, vidáman nevetgélve száguldoztak az autópályán a lenyugvó napsütésben. Márton gyerekként sokszor töltötte ott a nyarat azon a tanyán, jó pár éven át. Van annak már vagy húsz éve is, mikor utoljára ott nyaralt. Akkoriban nagyon tetszett neki a tanyasi élet. Ez a hét nap szabadság, amire már régóta vágyott, pont jókor jött. Most, hogy így rászakadt ez az örökség, úgy tervezte, hogy megtartja azt a tanyát. Legalább lesz hová lejárni ebből a zsúfolt, zajos fővárosból a csend, és nyugalom e kis szigetére, ide a jó, tiszta, szinte harapható levegőre. A kollégái irigyelték is miatta, hogy immár ez az örökség, - ez a tanya, ahová most éppen tartottak, - ez a negyedik szerencse, mely az elmúlt években érte.
- Neked is csak megszületni volt nehéz!- mondogatták állandóan, közben irigykedtek rá, - pedig nem volt irigylésre méltó helyzetben. A feleségét tavalyelőtt temette el, akit a hosszan tartó betegsége alatt féltőn és gondosan ápolt, és mellette a sokat betegeskedő kisfiát is becsülettel ellátta. A felesége halála mind a kettőjüket nagyon megviselte. Közel két éve már annak, hogy az asszonyt eltemették, - mostanra már enyhült valamit a felesége hiánya okozta fájdalom. Mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít! Ez valószínűleg így igaz.
Végre kiszabadultak a fővárosból, és Márton, aki telve volt tervekkel, - az autója által okozott zajt túlharsogva lelkesen mesélte a fiának, hogy mi mindent fognak majd az alatt egy hét alatt együtt csinálni, amíg lent lesznek a tanyájukon.
- Na, kisfiam! Most végre majd te is megláthatod, hogy mennyivel nyugodtabb az élet vidéken! Ott nincs szmog, nincs kapkodás, nincs idegeskedés! Ha meg végleg oda leköltöznénk a tanyára, akkor tarthatnánk mindenféle állatokat! Ott lent biztos, hogy megerősödnél, - mert jó ott a levegő, és a finom, házias ételek, az egészséges, vegyszermentes zöldségek, és gyümölcsök biztos, hogy rendbe hoznának! Saját fejésű valódi finom meleg tejet is ihatnánk, - nem azt a vizezett bolti vacakot! Én meg nyugodtan dolgozhatnék otthon, és a céghez is csak ritkán kellene bejárnom, mert mindent el tudnék intézni a számítógépen otthonról! Hidd el, - ott mind a ketten jól meglennénk! Sőt, akár saját lovat is tarthatnánk!- mondta ki a végső érvét Márton.
- De apa, én nem is tudok lovagolni!
- Nem baj fiam, majd megtanulsz! Veszek neked egy hintalovat, és azon majd gyakorolhatsz!- viccelte el az apa a beszélgetésüket.
- De hát most ősszel már nekem is kell majd iskolába járni!- mondta Marcika egy idő után elkomolyodva.
- Lóval kell majd iskolába járnom? És akkor hol lesz a ló, amíg bent vagyok a suliban?- kérdezte az apját vigyorogva Marci. Ezen aztán mindketten jót nevettek.
Amikor az autópályáról letértek egy másodrendű főútra, pár kilométer megtétele után azt vették észre, hogy az addig tiszta idő megváltozott. A lemenő nap hirtelen eltűnt az égről, és az egyre hangosabban zúgó szél viharfelhőket kezdett hajtani feléjük egyre sebesebben. Villámok cikázva hasították át meg át az eget, és elkezdett dörögni az ég. Az útszéli fák recsegve egyre jobban hajladoztak, és ők egyszer csak egy vihar közepén találták magukat. Márton erre gyorsan bekapcsolta a vászontető kihajtó vezérlését, hogy legalább tető legyen a fejük felett megázás ellen, - de nem állította meg a kocsit. Ez nagy hiba volt! A menetszél a felcsukódó kocsitetőbe kapaszkodva egyszerűen letépte a vászontetőt a fémvázáról, és ők pillanatok alatt bőrigáztak a hatalmas cseppekben, és egyre sűrűbben hulló függönyszerű esőben. Már csak egy cél lebegett Márton szeme előtt! Még jobban kezdte nyomni a gázpedált, hogy mielőbb végre tető alá jussanak! Az ablaktörlők monoton hangon gyorsan csapkodva működtek, de mégsem győzték letörölni a vizet a szélvédőről, - alig lehetett látni valamit az útból. Olyanok lettek a teljesen átázott ruhájukban, - mint az ázott verebek. Csak ültek az egyre óvatosabban haladó kocsiban, és vacogtak.
- Mindjárt ott leszünk fiam, - bírd ki addig! Ha megérkezünk, az lesz az első dolgom, hogy nagy tüzet rakok! Kell a tűz, hogy jól átmelegedjünk, és megszáradjunk!- ölelte magához a gyerek fejét.
Jézusom, - ez a gyerek tiszta láz! Csak úgy tüzel a homloka! Most mit tegyek? Kihez forduljak?- kergették egymást a gondolatai. Orvos kéne, vagy patikus! Először is a lázát kellene lenyomni! Talán a szomszéd tanyán kaphatok valami gyógyszert!
Ahogy hajtott a tanyája felé, az úttól balra fényt látott az egyre sötétülő időben. Hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodott a fény felé vezető földútra. Mikor a ház elé ért, hosszasan megnyomta a dudát.
A duda sürgető hangjára kinyílt a kis ház ajtaja, és lassan megjelent az ajtóban egy komótosan pipázó ember a feleségével. Az asszony septiben egy nagy vállkendőt terített magára, és a kocsihoz lépett. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd gyorsan beinvitálta őket a házba.
- Tessenek csak gyorsan bejönni! Majd bent a jó melegben megbeszéljük, hogy mit is akarnak!- mondta, majd előre indult, - mutatván az utat. Márton kiemelte Marcikát az ülésből, és magához szorítva elindult az asszony után.
- Jó estét kívánok! Elnézést a zavarásért, - de kérni szeretnék! Először is valami száraz ruhát szeretnék, és valamilyen lázcsillapítót a fiam részére, mert azt hiszem, hogy lázas! Nem kívánom ingyen, - szívesen megfizetem! Amit még szeretnék tudni, hogy honnan keríthetnék gyorsan egy orvost, - vagy hol találok a közelben egyet?
- Adj’ Isten! Hát, fiam,- szívott egyet a pipáján az öreg ház idős gazdája, - itt nékünk nincs se telefon, se orvos! Majd az asszony ád valami száraz, jó meleg ruhát, meg majd néz valamilyen gyógyszert is, - ami talán segíthet! Nem köll érte fizetség! Hanem az orvoshoz ezzel a kocsival sose jutnak el, - hacsak nem tudnak véle a vízen járni, - merthogy a kishíd leszakadt, - már vagy egy hete! Az orvos meg innen a harmadik faluba lakik! Megismeri majd a házat, - mert tábla van rajta!
- Akkor hogy juthatnánk el oda?- kérdezte Márton egyre kétségbeesettebben.
- Hát, fiam,- gondolkodott el az öreg, miközben a pipaszárral megvakarta a fejét, - aztán tud-e lovagolni?
- Régen tudtam!
- Á, - hisz az olyan, mint a biciklizés! Nem lehet azt elfeledni! Ha eláll ez a fránya eső, akkor én a Rárót felnyergelem, oszt azzal viheti a gyereket az orvoshoz! Ha kisüt a hold, akkor látni fogja az utat! Mindég csak torony iránt! Asszony,- nézett az öreg parancsolón a feleségére, - te meg keress valami száraz holmit nekik, - ha már így jártak! Addig én rakok a tűzre! …. Nem ennének valamit? Van itt szalonna, kolbász, miegyéb! ..... Még a végin rossz hírünket költenék, hogy nem traktáltuk magukat!- morogta félhangosan, csak úgy magának az öreg.
- Nem, nem! Köszönjük, nem vagyunk éhesek! De a többiért igen hálás vagyok!
- Jól van, - na! De a Ráróra vigyázzon ám! Aztán igyekezzenek mielébb vissza! Jó helye lesz majd itt a kis legénynek a tisztaszobába, a jó meleg dunyha alatt! Magának is kerítünk egy ágyat, mire visszaérnek, hogy le tudjanak majd pihenni!- szívott ismét egyet a pipáján a ház ura.
- Na, - gyere gyöngyöm, nézzük meg, hogy jó-e rád az unokám ruhája?- hozott elő egy nagy halom száraz, meleg ruhát az asszony. - Aztán megyünk a tollasbálba! Jut itt ruha magának is fiatalúr, nézzen magának is! Addig készítek egy kancsó jó forró hársfateát, - sok mézzel! Attól majd jól átmelegszenek!
Márton teljesen meghatódott ezeknek az egyszerű vidéki embereknek a segítőkészségén.
- Maguk olyanok, - de olyanok, …. mint a jó tündérek….
- Lári - fári… mink nem vagyunk tündérek, - hová gondol?
- Apám, édesapám, te is látod a tündéreket?- kiáltott fel lázmázas képzeletében Marcika. Jön, - elöl a királyuk, és hív, - csalogat engem!
- Rosszul látod fiam, ezek a jó emberek itt nem tündérek, - de talpig segítőkész igaz emberek! Hálával tartozunk nekik!
- De apa, hát nem látod? Hoz nekem aranyos ruhát, és hívogat magához!
- Ejnye, fiam! Idd meg a teádat, aztán megyünk tovább lóháton, - ha már lovat ígértem neked, - idefelé jövet útközben!- mondta Márton elszoruló hangon, miközben lopva igyekezett a könnyet kitörölni a szeme sarkából.
Ezt hallván az öreg gazda - letéve a kialvó pipáját, szó nélkül kifordult a házból, és elindult az istálló felé.
Elült a vihar, és nagy csend lett. A csendre a hold is előbújt a felhődunyhája mögül, és megkezdte az égen a vándorútját. Ezüstös fényével mindent betakart, - erdőt, mezőt, a leszakadt hidat, a távoli templom idelátszó tornyát. Az öreg gazda is elővezette a felnyergelt lovát a ház elé, majd beszólt a kis házba:
- No, ha készen vannak, akkor jöhetnek! Már várja magukat a Ráró!
Nyílt a kisház ajtaja, és felbukkant az ajtóban Márton a takaróba burkolt fiával, őket meg a ház asszonya kísérete ki, aki izgatottan tördelte a kezeit.
Nagy nehezen felkapaszkodott Márton a lóra, és ölbe vette a nyakig bebugyolált gyermekét. Mikor már elhelyezkedtek, az öreg gazda megszólalt:
- Gyi’ Ráró!- mondta, majd rácsapva a ló tomporára, útjára bocsájtotta őket. Az öreg állat erre megindult toronyiránt a doktor háza felé! Átgázoltak a patakon, át mentek felázott földeken, úttalan utakon, de a doktor háza csak nagyon lassan közeledett. Marcika felriadt néha, aztán visszasüllyedt az álmai közé. Az apja egyre nagyobb aggodalommal figyelte. Elkezdte hajtani a lovat, mire a ló ügetésbe kezdett.
Végre megérkeztek a doktor házához. A zajra ugatni kezdtek a doktor kutyái. Erre fény gyulladt a házban, és megjelent az orvos, egy hirtelen magára terített kabátban.
Sajnos, már csak a kisfiú halálát tudta megállapítani.
A cikket írta: emillio
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tetszett az írás!Hát igen ami a városból áhított magány a tanyán ilyen fájdalmas mindentől elzártsággá válhat.Közel,s távol nincs segítség ha baj van.Minden éremnek két oldala van.
Üdv:Anyu
Egyébként úgy rémlik,mintha Byron is irt volna valami hasonlót, most ez után nyomozok.
Jaj,hát most már értem,miért volt végig olyan deja vu érzésem olvasás közben!
Nem tudtam, hogy te ilyen poros öregemberek
firkálmányait is Képes (Géza) vagy olvasni! Vagy
talán eredetiben olvasgatod? Mindig csak ez a nyamvadt
kaszás izgatja az emberek lelkét.... vagy , mint a jó állat
védők, tiltakozzunk az öreg Rárónak a hideg, lucskos időben
való kiszolgáltatott helyzetéről? (:-D) Persze, az a rész is eléggé
szívszorító, amikor a leszakadt híd szomorú végére utaltam....
Biztassuk tehát a hídépítőket! Hajráááá! ..... (:-D)
Kedves Éva!
Arra gondoltam, hogy megírhatnád a második részét
a történetnek, melyben jön a tündérkirály, magával
hozza a defibrillátort, és sikeresen újraéleszti a kisdedet,
a bánatos apa legnagyobb örömére! A Ráró visszamegy
a saját istállójába, és mindenki boldogan él, - míg meg nem
hal! Éljenek sokáig a tündérek! (:-D)
Pussz: emillio
Pusza,
Éva
Gratulálok, nagyon szépen megírt történet!
Pusszantalak: Yolla
Arra gondoltam, hogy megírhatnád a második részét
a történetnek, melyben jön a tündérkirály, magával
hozza a defibrillátort, és sikeresen újraéleszti a kisdedet,
a bánatos apa legnagyobb örömére! A Ráró visszamegy
a saját istállójába, és mindenki boldogan él, - míg meg nem
hal! Éljenek sokáig a tündérek! (:-D)
Pussz: emillio
Reklamálni bizonyos Goethe nevű vers alkotónál,
vagy a magyar fordítójánál Képes Gézánál kell!
Ugyanis Goethe: Tündérkirály című versét kellett
átültetni prózába, - a pályázat kiírása szerint! A mai
korba áttett írásomon a vers lényegét nem változtattam
meg! Tehát szidd csak a pályázat kiíróját! (:-D)
Még azt is lehet, hogy megírod a történetet a saját szád íze
szerint! Ígérem, nem foglak megvádolni plagizálással!
Pussz: emillio
Egészen beleéltem magam e történetbe. Megelevenedett előttem az út, még talán hittem is benne, bár kétkedve fogadtam, hogy megvalósulhat az apa elképzelése, mesébe illő álma... egy városi élethez szokott ember hogyan is tudott volna boldogulni segítség nélkül, távol minden- és mindenkitől... még, ha vannak is itt-ott a kanyarban jó emberek. Későn jött örökség, öröm helyett az apának szerencsétlenséget, szomorú véget hozott...
Kár, hogy ilyen szomorú véget adtál neki, szívesen olvastam volna tovább, mert történnek még csodák, csak hinni kell benne...
Mond csak, miből állna levenni a végén azt az egy mondatot, hogy legalább a reményt meghagynád ennek az apának, és az olvasónak... szép kis történet kerekedhetne ki ebből többünk örömére, nem pedig bánatára... :-(
Pussz,
Éva