Apám álma
Látogatók száma: 274
Apám büszke ember volt... Életében egyszer láttam megtörni.
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás az unokáimnak...
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg azt ott a sarokban - mondták egyetértésben fiaim.
Összenéztünk.
Mindhárman bólintottunk.
- Akkor legyenek ezek. Leveszitek nekem? - fordultam Előd felé. És ő leakasztotta a kiválasztott képeket a falról.
- Holnap délelőtt háromnegyed tíz jó neked? - kérdeztem kissé bizonytalanul Istvánt.
Tudtam én, hogy vállalkoznak a fiúk, nem én vagyok már számukra a legfontosabb, nincs nekik idejük énrám, de ezt egyikük sem éreztette velem.
- Persze apu, majd én jövök érted - mondta mosolyogva az idősebb fiam.
Látszott rajta, hogy tudja, mennyit jelent nekem ez a kiállítás. Az életemet adta vissza a festészet. Azt az örömöt kaptam meg ismét, amit a munka adott nekem annak idején. És a betegségem felett is mágikusan uralkodott az alkotás varázsa. Ugyan jártam sugárkezelésekre, de a rák nem növekedett. Az orvosok csodálkozva néztek rám.
>
2008. szeptember, másnap.
- Apu, akkor ezeket visszük, ugye? - kérdeztem még egyszer utoljára.
- Hát ezeket választottátok - mondta apám halálos nyugalommal.
Én csak néztem. Erő sugárzott a szeméből. Olyan erő, amit már rég nem éreztem nála.
- A Vásárhelyi Őszi Tárlatra visszük a képeket fiam! Az öreg Farkas művész úr - a környék legjobb festője - megígérte, hogy beveszik őket! - mondta büszkén, kihúzva idős görnyedő testét.
A Szántó Kovács János utcán, a múzeummal szemben álltunk le. Átsiettünk az úton. Apám kissé nehezen vette a levegőt, de ezt próbálta nem mutatni felém.
A bejárat zárva volt.
- A kutyafáját - mérgelődött egy picit. Tízre beszéltük meg a Ványaival. Pontban tíz van.
- Rácsörögjünk apu? -kérdeztem. Csak nem itt a kapuban állok, a tüdőbeteg apámmal, a hűvös őszi ködben? - gondoltam.
- Itt a száma a telefonomban, Ványai Dezső, felhívnád fiam?
...
- Azt mondja a Ványai, hogy várjuk meg a kocsiban.
- Imre bátyám, ezeket hozta?
- Igen Dezső.
A fiatal férfi fitymálón méregette az első képet. Két kezébe fogta, eltartva magától, előbb az egyik, majd a másik szemét behunyva nézte picit, és rövid szemlélés után, a kezembe nyomta a festményt.
- Ezt nem - mondta Ványai foghegyről.
A másikat ki se vette a kocsiból.
- Telet ősszel nem rakunk ki Imre bácsi!
A harmadik képre csak az autó hátsóülésére betérdelve pillantott rá.
- Imre bátyám, ezeket most nem tudom bevenni. Nagyon sok jó festő van ebben az évben, és alig van helyünk a tárlaton. Olyanoknak kell kiraknom a képeit, akik rendszeresen kijártak a mártélyi festőtáborba.
- De Dezső! Nekem a Farkas festőművész úr megígérte...
- Nem lehet Imre bátyám! Maga nem járt ki!
- De Dezső, tudják hogy én az egészségem miatt nem tudok kijárni - csuklott el betegen apánk hangja -, amíg tehettem, jártam. Maga is tudja jól.
- Igen, de akkor is...
- Legalább egyet válasszon ki Dezső, kééérem! - mondta az öregember megalázkodva.
- Nem tudom bevenni. Olyanét kell kitennem, aki kijárt - mondta makacsul a férfi.
Egy kis időre kínos és feszült csend lett. Azt éreztem, hogy most valami nagy baj van. Éreztem, hogy édesapánk alig áll a lábán, kezei remegnek, és az erek a fejében pattanásig feszültek. Tudtam, tennem kell valamit.
- Várj apu, beszélek vele - szóltam halkan, az összetört édesapánk felé. Majd én!
Félre vontam a művész urat.
- Ne haragudjon Ványai úr, de a tavalyi évben is támogattuk a kiállítást, ez évben is szeretnénk - mondtam. De, tudom, nem a pénz számít, higgye el nekem se. Fontos lenne édesapámnak... Biztos lenne egy szponzori hely legalább.
- Uram, ezek a képek rosszabbak, mint a többi festőnké.
- Ványai úr, én nem tudom, de Farkas művész úr szerint, aki talán mindkettőnknél jobban ért hozzá, nem rosszak ezek a festmények. De azt tudom, hogy ezekben itt, ennek az embernek az élete van benne. Lehet, a színei gyengébbek, a technikája rosszabb, mint a többieké, de Ő a lelkét festette ide ezekre a vásznakra. Ő már nem hobbiból fest, mint a többiek..., talán Farkas úr is ezt látta... Ő AZ ÉLETÉÉRT FEST! - mondtam nyomatékosan.
Ványai arcán az együttérzés legkisebb jele sem látszott. De én még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem azért. Ha más nem segít, játsszunk vallatót - gondoltam.
- Tudja, hogy mit veszítünk most? - kérdeztem, apám falfehér arcát nézve.
- Akkor sem. Mennem kell, ne haragudjanak - mondta Ványai, és sietve az órájára pillantott, majd elköszönt. Viszlát Imre bátyám. Viszlát uram.
Ültünk az autóban, és nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtuk mit mondjunk. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezzel az ecsetet végleg lerakta az "öreg".
Többet soha nem festett már.
>
2009. június 16.
- Fiam! Én mindent megtettem! Hidd el! - mondtam.
- Tudom apu - súgta István, közelebb hajolt hozzám és finoman megszorította a kezem.
- Nekem még itt dolgom lenne... De...
- Pihenj, majd délután visszajövök és megbeszéljük.
- Nem lesz már időnk fiam - mondtam. Érzem.
Könny csordult ki mindkettőnk szeméből.
- Neked még nagyon sok időd lesz, ne hülyéskedj velem! Édesapám.
Egy hazug félmosollyal nyugtáztam fiam biztatását. Szememmel intettem, hogy menjen.
Az utolsó intésem volt, amit tőlem kapott...,
életemben.
>
2009. június 25. délelőtt.
A család a kertben egy kopjafát állított édesapánk emlékére.
Aznap délután...
Egy szentjánosbogár szállt le a kopjafánkra. Sokáig néztem, majd amikor elrepült - szárnyával búcsút intett -, azt éreztem, hogy elköszöntünk egymástól.
Talán csak egy időre...
>
Idősebb Hajdú Imre emlékére.
Akinek egy álom híján, majd minden álma megvalósulhatott életében.
Élt 72 boldog évet!
A cikket írta: Pinokkió
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nagyon tetszik, köszi, ez megható és szívet melengető írás. Üdv Éva.
Sajnos a történet szinte szóról szóra igaz:-(
Üdv, Pinokkió
Köszönöm Éva!
Sajnos a történet szinte szóról szóra igaz:-(
Üdv, Pinokkió
Azért tudod aki tevékeny ember volt, s rákényszeríti a sors a nagy gyors fékezésre, az próbál vagy talál magának valamilyen más alkotói munkát, hogy Azért lássa a minket körülvevő világ, hogy ugyan egy helyen legyőzettünk, de ez nem jelent véget számunkra. Igyekszünk valamit alkotni, tenni, hogy az utókor, vagy utánunk élők lássák ez szív lélek ember volt. Én is ezért írok, hogy lefoglaljam magam, és az itt kapott emléklapokat is bekereteztem, és büszkén mutogatom, hogy azért még nem kell teljesen leírni agyilag. Ugyan hibás a hardver, de egy jó szoftver még életre tudja hívni. Van aki kinevet, és azt mondja gagyi és hülyeség, meg nem is jó, de én hiszem, ha ennyi ember jót is mond akkor biztosan nem hiába teszem. Vannak korlátaim, de ezekkel is lehet sáfárkodni, és lehet variálni, csak próbálgatni kell. Aztán ha kis időre eltávolodunk, majd mikor újra találkozunk ismét örülünk, s lesz mit mondani egymásnak. Az én édesapám 77 öntörvényű évet élt. Édesanyám még most is él, boldog és örül 84. éves. Az öcsém 42 boldog és boldogtalan évet élt. Én az 53. évet taposom, hol jól, hol nehezebben. Igaz azt mondom én azért élek túl sok megpróbáltatást, mert édesanyámnak még szüksége van rám, de lehet mert hosszabban lett meghúzva a vonalam. Nem tudom, csak azt érzem innentől már mindent meg kell próbálni alkotni, élni, hogy látszódjon az életem, ha elmegyek. Üdv Éva.
Édesapánk a festészet mellett még írt is. Pár versét már a holt költőkhöz fel is raktam. Én csak halála után kezdtem el nektek írogatni, talán pont az ő hatására; amit mondott utoljára, "nekem még itt dolgom lenne", lehet az én küldetésem véghezvinni..., írok! Pinokkió
Mikor érzed, hogy gyorsan jönnek a kész mondatok, gondolatok, kényszerírásod van, az olyan, mintha "fentről" diktálnának. "Lehet, a Te küldetésed véghezvinni..."
Nekem olyan szokásaim jöttek elő, édesapám halála után, amelyek előtte nem jellemeztek.
Ha az eltávozott szeretteinket nem tudjuk elengedi, a családból bárki is, ide kötődik a fizikai síkhoz, és nem megy tovább a létkerék forgatókönyve szerint.
Úgy érzik, még dolguk van itt, elrendezni szeretteik sorát, amit nem tudtak még befejezni, stb.
Nekem a legnagyobb döbbenet az volt, mikor leírtam apukám szignóját.
Nem az én kézírásom volt...
Azután anyukám szólt, holt a hálószobában zörgés, mozgolódás van.
Mentem átsegíteni a Lelket a fénybe. :(
Sikerült.
Zsötem
Pinokkió!
Mikor érzed, hogy gyorsan jönnek a kész mondatok, gondolatok, kényszerírásod van, az olyan, mintha "fentről" diktálnának. "Lehet, a Te küldetésed véghezvinni..."
Nekem olyan szokásaim jöttek elő, édesapám halála után, amelyek előtte nem jellemeztek.
Ha az eltávozott szeretteinket nem tudjuk elengedi, a családból bárki is, ide kötődik a fizikai síkhoz, és nem megy tovább a létkerék forgatókönyve szerint.
Úgy érzik, még dolguk van itt, elrendezni szeretteik sorát, amit nem tudtak még befejezni, stb.
Nekem a legnagyobb döbbenet az volt, mikor leírtam apukám szignóját.
Nem az én kézírásom volt...
Azután anyukám szólt, holt a hálószobában zörgés, mozgolódás van.
Mentem átsegíteni a Lelket a fénybe. :(
Sikerült.
Zsötem
Valamelyik nap például emberi "hangokat" hallottam tőlem pár méterre, feküdtem, majd felültem (100%, hogy nem álmodtam!), azt hittem a feleségem. De nem ő volt... hm...
Pinokkió
Az édesapáddal kapcsolatos írásaid a legjobbak, szerintem. A humorod is jó, de ott mindig érzem a távolságtartást.
Igen, vele kapcsolatban van egy tisztelet, ami nálam kicsit kirekeszti a humort. Továbbá ezekbe az írásokba több saját érzést adok, mint egy "porcicásba", talán ezt érzed.
Üdv, Pinokkió
A fájdalom egyforma, ott nem számít ki mondja, ha kimondja.
Téged is elér a humor azt tapasztaltuk. De nem itt. Ez természetes.
Most már el kéne innen szakadni. Mert muszáj.
Puszi,
Éva
Tiszteletet az kap, aki megérdemli.
A fájdalom egyforma, ott nem számít ki mondja, ha kimondja.
Téged is elér a humor azt tapasztaltuk. De nem itt. Ez természetes.
Most már el kéne innen szakadni. Mert muszáj.
Puszi,
Éva
De ha szóltok hozzám, válaszolok.
Üdv, Pinokkió
Tudom,hogy paradoxon,amit mondok: a fájdalom is lehet szép.Tőlünk függ,hogyan fájunk.
Most már tudom,miért szeretlek olvasni.
S foglak mindig.
Baráti tisztelettel,Gyuri.
Emlékek őrzése hozha ki jót az emberekből,mert lét-nemlét közt átfest a határ.Sokszor úgy érzad itt van még,bár elment.
Tudom,hogy paradoxon,amit mondok: a fájdalom is lehet szép.Tőlünk függ,hogyan fájunk.
Most már tudom,miért szeretlek olvasni.
S foglak mindig.
Baráti tisztelettel,Gyuri.
Szerintem azokat akiket igazán szerettünk, soha nem engedjük el végleg. Legalább is én így érzem, és nem csak édesapámmal vagyok így, csak még nem minden kötődésemet írtam meg.
Örülök, hogy segíthettem.
Baráti üdv,
Pinokkió
Szépen írsz. Szerettem olvasni, elérzékenyültem...
Ebben a megható, lélekérintő írásodban, nem csak szép emléket állítottál az édesapádnak, hanem rámutattál az emberi kegyetlenségre, ostobaságra is.
Szépen írsz. Szerettem olvasni, elérzékenyültem...
Köszönöm, hogy olvastál! Jól láttad mi volt a célom. Azt hiszem mindent beleadtam, hogy sikerüljön, mert az "öreg" megérdemelte, legalább ezt:-(
Üdv,
Pinokkió
Ha valamibe belekezdek, akkor magamhoz mérten jobbat próbálok, mint előzőleg. Néha sikerül, néha nem...
Megkönnyeztem.
Ez hihetetlenül jó.Minden gondolatát a magamévá tudtam tenni és azt hiszem itt ez a lényeg.
Üdv,
Pinokkió
Sajnálom, ...részvétem.
A