Az ember, aki farkast kiált

Látogatók száma: 49

Blanka hangos levegővételére ébredek, ha nem a feleségem lenne, azt mondanám, hogy horkol, de mindegy is, kirepül az álom a szememből, és érzem, bármennyire is szeretnék visszaaludni, abból már nem lesz semmi, ezért felkelek, tusolok, iszom egy kávét és reggel hatkor elhagyom a bázist, ahogyan fiam nevezi az otthonunkat. A ködben alig látni ötméternyire, hagyom a kocsit tovább pihenni a parkolóban, és gyalogosan nekivágok a lakótelepről a főútra kivezető útnak, miért is vezetnék, amikor tömegközlekedéssel is bőven beérek a munkahelyemre, s közben elszórakozhatok a gondolattal, hogy beolvasok Szilágyi Sanyinak, a főnökömnek, mert ideje lenne megmondani neki a nyilvánvalót, csak senki sem mer neki szólni, mindenki félti az állását. Értem én, nekem is van két gyerekem, Marci másodéves egyetemista, Kata pedig érettségi előtt áll, és nejem annyit keres, amiből éppen csak kifizetjük a rezsit, minden más kiadást az én fizetésemből kell fedezni.
A buszon a vezető mögötti ülésre ülök, az olyan biztonságos helynek tűnik, akár bóbiskolhatnék is, ám odahallatszik a kellemes zene, amit a sofőr hallgat vezetésben közben, de nem zárom ki annak lehetőségét sem, hogy a zene tartja ébren. Vagyunk így néhányan, élünk, dolgozunk, családot nevelünk, mégis úgy tűnik, mintha azt félálomban tennénk, ösztönszerűen, nem pedig szívvel, lélekkel, ahogyan azt tették eleink, és ez a fél zombi állapot megvéd bennünket félelmeinktől, a felelősségvállalástól, a kezdeményezéstől és nem utolsó sorban sorsunk irányításától, és mi egyszerűen sodródunk, mint száraz levél a gyors vizű patakban, majd valahol megállunk, ha szárazra vet a víz. Tudatunk mélyén, ott honol a gondolat, hogy nem jó ez így, de nem törődünk vele, tudomást sem veszünk róla, mert nekünk ez így kényelmes, beolvadva a nagy sodródó masszába, akol melegét képzelve magunk köré, s azzal ámítjuk magunkat, hogy milyen jól megvagyunk.
Elegem lett ebből az akol melegéből, hidegre vágyom, hogy felébredjek végre tetszhalott állapotomból, és újra élni kezdjek, elbukjak vagy mennybe menjek, teljesen mindegy, csak történjen velem valami, amitől újra pezsegni kezd a vérem, ismét legyenek céljaim és összeszorított foggal küzdjek megvalósításukért. Még ennek a gondolata is feldob, jobb lesz a kedvem és nem zavar a köd, mert tudom, hogy egyszer úgyis felszáll, és éles kontúrokkal láthatóvá válik minden körülöttem, s ha figyelek, észreveszem azokat az apró jeleket, amelyek ahhoz kellenek, hogy jobbra fordítsam sorsomat, ezzel együtt családom kilátásait, mert felelős vagyok értük.
Berci bácsi, az éjszakai portás, éppen reggelizik, lecsóillat tölti be az irodaház auláját, amely a légkondicionálónak köszönhetően eltűnik fél nyolcra, amikor elkezdenek szállingózni a munkatársak. Elméletileg cégünknél fél nyolctól négyig tartana a munkaidő, csakhogy az irodaházban lévő más vállalkozások esetében abszolút tetszőleges a munkatársak jelenléte, melyet óhatatlanul átvettek a kollégáim, és mire mindenki beér, már kilenc óra körül jár az idő, bezzeg hazafelé mindannyian betartják a munkaidőt és négy órakor, mint akiket puskából kilőttek, úgy száguldanak ki az épületből.
Köszönésemet fejbólintással viszonozza az öreg, mert egy pillanatra sem hagyja abba étkezését, egyik kezében a kanál, a másikkal meg leemeli a szobakulcsomat és a pultra dobja, majd megfogja a tányér szélét, kicsit megbillenti, hogy az utolsó csepp szaftot is kikanalazhassa belőle. Összefut a nyál a számban, sietek a lifthez, mert szégyellném, ha üres gyomrom korgása az öreg fülébe jutna. Tegnap ebédre vettem a büfében két pogácsát, de nem volt időm megenni, kicsit megszáradtak ugyan, de egy újabb kávéval megeszem, s átnézem a pályázati anyagot, amely elméletileg készen van, mégis olyan érzés kerít hatalmába, hogy nem vettem észre valamit, nem tudom pontosan, hogy mit, csak zsigereimben érzem mulasztásom fontosságát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem láttam a fától az erdőt, s talán nem véletlenül, mert belenyugodtam abban, hogy Szilágyi Sanyi jóváhagyta az anyagunkat, még azt is hozzátette, hogy a konkurens cégeknél sokkal korrektebb lesz.
Honnan tudja Szilágyi? Belelát a versenytársak anyagaiba? Vajon miért nem engedte benne hagyni a bevezetendő új technológiánkat, amelyhez szükséges gyártósor elkészül a pályázat elbírálásának határideje előtt egy hónappal korábban, így nyertesként nem lesz akadálya gyorsan elkészíteni az alkatrészeket? Mi lenne, ha a 6.6 pontban leírt technológiai megoldást lecserélném az újra? Úgysem venné észre, mert ma reggel aláírja mind a hat példányt és mehet útjára a pályázat.
Két perc alatt megtörténik a csere, hála a számítógép áldásos ténykedésének és máris nyomtatom az új anyagot, a régit meg áteresztem az iratmegsemmisítőn. Lefűzöm, leszignálom minden oldalát, ahogyan az kell, és beteszem Sanyi asztalára, akivel együtt jártunk egyetemre, és állandóan cukkolt, hogy drága időmet tanulásra fordítom, bezzeg neki a sok bulizástól erre nincs ideje, mégis veszi az akadályokat. Vette is, kettesekkel, köszönhetően annak, hogy képes volt tanáraink hasába is lyukat beszélni, akik inkább átengedték, mintsem még egyszer végig kelljen hallgatniuk.
Megérkezik Veruska, cégünk adminisztrátora és egyben egyetlen női alkalmazottja, aki mindenkivel három lépés távolságot tart, engem kivéve, bár ezért nem tettem semmit, pontosabban szándékosan nem, s ha jól sejtem, szakmai presztízsem miatt kedvel. Kávét főz, hoz nekem is és megfelezi velem a reggelire férjétől kapott szendvicsét, és megjegyzi, hogy Szilágyi tegnap még találkozott Kéményes Gyurival, a legnagyobb konkurens cég tulajdonosával, és együtt vacsoráztak a Gellértben, onnan tudja, hogy neki kellett vacsoraasztalt foglalni.
Fény gyullad fejemben, ez nem lehet véletlen, hogy éppen a pályázat beadásának határideje előtt találkoznak, s Veruska is bazsalyog, látván arcom színe változását, s megjegyzi, hogy velem viteti el a pályázatot a minisztériumba, ehhez már tegnap megírta a felhatalmazást és reggel az lesz az első, hogy a főnök orra alá tolja, nehogy elfelejtse aláírni. Azzal indokolja, hogy rendszerint elhúzódik a sok adminisztráció miatt a pályázati anyagok átvétele, neki pedig határidős statisztikát kell kitölteni, és nem ér rá várakozni, s ha ügyes vagyok, délután fél négyig elő sem kerülök.
A minisztériumban három kedves hölgy várja a pályázatokat, sok dolguk nem akad, mert mindössze hárman várakozunk, egy ismeretlen vidéki cég képviselője, Kéményes Gyuri helyettese, Szabó Szilárd, akit személyesen ismerek, és jómagam. Jó munkához idő kell, elszórakoznak velünk a hölgyek, jegyzőkönyvben rögzítik a személyes adatainkat, a cégünkét is, amelyeket képviselünk, kibontják a pályázatokat, egy példányra ráteszik az érkeztető bélyegzőt, beleteszik egy minisztériumi borítékba, és azt is lepecsételik, úgy adják vissza nekünk, az lesz a talon, amelyet akkor bonthatunk ki, szintén a jelenlétükben, ha a maradék öt példány valamelyikében eltérést találnak, és tisztázni akarják.
Kifelé jövet mellém csapódik Szabó Szilárd, meghív egy pofa sörre, de elhárítom, mert más dolgom van, hazaugrok, megnézem, távollétemben mit művel a családom, s megebédelek, maradt tegnapról kelkáposzta főzelék és sült hús. Nem nyitja a kulcsom az ajtót, bele sem tudom dugni a zárba, mert belülről kulcs van benne. Blanka dolgozik, Kata iskolában van, kizárásos alapon csak Marci lehet itthon, mert eléggé hektikus az egyetemi órarendje. Csengetésemre nincs válasz, már éppen arra gondolok, hogy benyomom az ajtót, amikor egy lenge öltözetű nőszemély kitárja azt, miközben letol, hogy már egy órája megrendelték a pizzát. Percek alatt kiderül, hogy egy házibuli kellős közepére érkezek, s hirtelenjében kilenc, különböző mértékben ittas egyetemistát számolok össze, ám a tizediket, az én drágalátos csemetémet, nem találom sehol, pedig a spájzba is benézek.
Jó hangosan bemutatkozom, és közlöm a díszes társasággal, hogy öt percük van a távozásra, vagy rendőrt hívok. Egy magas, részeg fiatalember megkérdőjelezi házigazda mivoltomat, mire visszakézből szájon vágom, ez már hat a társaságra, és két percen belül eltűnnek, csak egy kis fruska hadovál közben az emberi jogokról, akinek elkapom a karját, adja csak ide a személyi igazolványát, és értesítem a szüleit, hogy világosítsák fel a jogairól, ha már eddig nem tették meg. Lakásunkon áthaladt egy hurrikán, üres italos üvegek, poharak, szendvics maradványok díszelegnek mindenütt és a szag szinte elviselhetetlen. Kinyitok ajtót, ablakot, közben a WC-n rátalálok Marci fiamra, amint a kagylót átölelve szundít. Nem ébresztem fel, maradjon ott, ahol van. Előveszem okos telefonomat és készítek jó néhány felvételt részeg ivadékomról, a lakásról, és átküldöm azokat Blankának, majd később felhívom, de nem tudok beszélni vele. Már Kata lányom elérhetetlensége sem okoz meglepetést. Szerencsére Manci néni, a nyugdíjas szomszédasszony elérhető és kész segíteni nekem a rendrakásban és a takarításban. Az ebédtől elment a kedvem. Orvost hívok Marcihoz, beviszik a kórházba, vele megyek. Szégyellem magam, milyen apa vagyok, ha hagyom, hogy a fiam alkoholista legyen, de nem hagyom, megkérem az orvost, jól mossák ki a gyomrát, hogy emlékezetes legyen számára a mai nap.
Fél négykor belépek a munkahelyemre és Veruska integet, menjünk be a konyhába, kávét főzni, mert mondandója lenne, és ez az egyetlen hely a bérleményünkben, melyben nyugodtan beszélgethetünk, főleg délután, mert sok a mosatlan, és senki sem hajlandó mosogatni. Megtudom, hogy Kéményes Gyuri hívta a főnökünket, hogy a Szabó gyerekkel nem mentem el sörözni, a többit nem értette Veruskám, mert Szilágyi Sanyi behúzta az ajtaját. Isszuk a kávénkat, mi megdolgoztunk érte, nevet Veruska, amikor jön utánunk Forgács Feri, hogy itt a cég tulajdonosa és velem akar beszélni, mégpedig négyszemközt.
Az álmoskönyv szerint semmi jót sem jelent, ha valaki beosztottal beszélni akar a tulajdonos, főleg akkor nem, ha az illető nem kíván beszélni magával az atyaúristennel, minden alkalmazott felett álló istenséggel, és én éppen ebben az állapotban leledzem, inkább hívnám a kórházat, mi van Marcival, meg beszélnék a feleségemmel is, de nem lehet. Kezemben a borítékkal éppen indulnék a főnök szobájába, mert számomra a tulajdonossal való beszélgetés másutt el sem képzelhető, amikor behömpölyög az alacsony, kövérkés, kopaszodó Pellner doktor, köszön és ránéz a kollégámra, aki azonnal iszkol kifelé, mint akit kergetnek, majd elmosolyodik, kezet nyújt, üljünk le, mondja nyájasan, és nyúl a kezemben lévő boríték után. Nem adom neki oda azonnal, meglepődik, mert elébb elmondom a borítékkal kapott szentenciát, mert nem szeretném, ha felbontaná.
- Húzza be az ajtót, kolléga úr! – kér parancsoló hangon.
Követ a szemével, míg megteszem az ajtóig a két lépést, behúzom, és visszamegyek az íróasztalom mögé, s magam is leülök.
- Mondja csak, Tóth úr, mit csinált maga kora reggel az irodában? Tudomásom szerint tegnap elkészült a pályázat, Szilágyi úr megküldte nekem is.
Szemébe nézek, alig tudom visszatartani a mosolyomat, erre a kérdésre nem készültem fel, sőt, fogalmam sincs, mit mondjak. Pellner úrral farkas szemet nézünk, végül megunja a pár másodperces csendet és rám dörren:
- Halljam, nincs időm felesleges körökre!
- Még egyszer átnéztem a pályázati anyagot és újra nyomtattam, hogy minden rendben legyen.
- Mondja maga! Hm… Ismeri Kéményes Györgyöt?
- Igen, ismerem, felettem járt az egyetemen, sőt, a kollégáját, Szabó Szilárdot is ismerem. Nincs miért tagadnom, és rajtuk kívül elég sok embert ismerek az egyetemről.
- Hallottam hírét, hogy az a Szabó Szilárd, meghívta magát egy sörre, és nem ment el vele!
- Valóban így történt.
- Akkor mi a fenét csinált délelőtt tizenegytől délután fél négyig?
- Hazamentem, volt egy kis elintéznivaló dolgom.
Szó szót követ, ha már úgyis kirúg, akkor tudja meg az igazságot, s szép sorjában elmesélem neki a történteket, nem tagadom le a pofont sem, és azt sem, hogy Marcihoz mentőt kellett hívnom.
- Tudja, Pellner úr, hogy az egészben az volt a legszebb, hogy egy kis fruska kioktatott az emberi jogokról, elkértem a személyi igazolványát, hogy megtudjam a nevét és értesíthessem a szüleit, mert itt lenne az ideje, hogy felvilágosítsák fel a kisasszonyt a jogairól, és természetesen a kötelezettségeiről, ha még eddig nem tették meg. Sajnos, kitépte magát a kezemből és kereket oldott.
Ó, csak tudnám, miért mondtam el Pellnernek a történetet, és arra is kíváncsi lennék, miért gondolkodott el annyira rajta, hogy közben szórakozottan összehajtogatta a borítékot.
- A kórházban megmondtam az orvosnak, hogy mossák ki a fiam gyomrát, ha kell, ha nem, hátha attól észhez tér. Hiába adtam neki jó nevelést, ha a környezete elrontja, és kivagyiságból kipróbálja az általam tiltott dolgokat is. Remélem, ettől észhez tér, ha nem, akkor hagyja abba az egyetemet, mert nem fogom finanszírozni a bukdácsolását, menjen el dolgozni, ha meg akar élni.
- Mond valamit, kolléga úr! – áll fel a tulaj és köszönés kirohan a szobámból, természetesen viszi magával a pályázati anyagot, melynek borítékja már, enyhén szólva is, megviseltnek látszik.
Hazafelé mentemben bemegyek a kórházba a fiamért, akit nem akarnak kiengedni, pszichológust emlegetnek, meg elvonót, de a pénz beszél és húsz perc múlva az én hallgatag lakli kölykömmel megérkezünk haza, anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna.
Blanka azonnal körülugrálja a gyereket, Kata meg sunyít, nyilván neki is van takargatni valója, csak még nem derült ki.
Marcinak nincs étvágya, nem is akar asztalhoz ülni velünk, hányingerre hivatkozik és sápadtabb a fehér falnál. Kis feleségem könyörögve néz rám, hagyjam már békén azt a gyereket, ám megszólalni nem mer, akkor sem, amikor rádörrenek Marcira, hogy nem muszáj ennie, de ott a helye a családi asztalnál.
Vacsora után előveszek egy üveg bort, kibontom, töltök Blankának és magamnak, koccintunk, iszom egy kortyot, és beszélni kezdek kis nejemnek, csak, hogy tudja meg az álláspontomat. Hasonlóképpen elmesélem neki a napközbeni házibuli történetét, a pofont és az emberi jogokra hivatkozó hölgyeményt. Kata lányom bámul maga elé, legszívesebben észrevétlen maradna, Marci is úgy tesz, mintha neki semmi köze sem lenne az eseményekhez.
- Tudod, Blankám, azt hittem, hogy jó nevelést adtunk a gyerekeinknek, és bíztam benne, hogy kötelességtudó felnőttek lesznek. Nem kötelező semmi sem, nem vagyok én olyan szigorú apa, mint amilyennek látszom, nincs azzal semmi baj, ha Marci nem tud emberi módon viselkedni, ha bulizik a tanulás helyett. Tegye, de akkor nem finanszírozom a tanulmányait, költözzön el itthonról, menjen el dolgozni és éljen kedve szerint. Amit így megspórolunk, azon minden évben elmehetünk nyaralni. Akár kétszer is. Ez vonatkozik Katára is, választhat, ugyanezek a lehetőségei.
Blanka szeme párásodik, Kata még mindig nem mer felnézni, egyedül Marci tekintetét látom, izzik szemében a düh:
- Tudod, te, apa, hogy kinek adtál egy pofont? Az államtitkár fiának! Az a lány meg, akit a szüleivel fenyegettél, a Pellner lánya!
Nem tehetek róla, kitör belőlem a nevetés.
- Nem baj, Marcikám, rájuk fért a dorgálás, mindegy, ki az apjuk!
A következő három hétben nem ismerek a családomra, reggel, mire kinyitom a szemem, már asztalon a reggeli, együtt eszünk, ahogyan esténként is együtt vacsorázunk, Marci bejár az egyetemre és mintha Kata is több időt töltene idehaza. Vasárnaponként közös családi programokat szervezünk, mint amikor még a gyerekeink kicsik voltak, s meglepő módon valamennyien jól érezzük magunkat.
Ezzel szemben a munkahelyemen Szilágyi Sanyi kerül, mintha leprás lennék, és a következő nagy projektbe bele sem von, Veruska szerint a fiatalokat akarja kipróbálni, de én nem hiszek ebben a verzióban. Forgács Feri napjában többször arról faggat, hogy egyes témákat hogyan oldanék meg, és szórakozásból hajmeresztő lehetőségeket vázolok fel neki, amiket aztán saját ötletként előad Szilágyinak, én meg jókat röhögök magamban, mert végre két nagy hantás egymásra talált.
Szokásommá vált, hogy reggel negyed nyolckor már az irodámban vagyok, addigra Berci bácsi már megreggelizik, váltunk néhány szót és kezdődhet a nap.
Borús, szeles az idő, azzal kezdem a napot, hogy megnézem a minisztérium pályázati lapján, hátha már eredményt hirdettek. Meglepetésemre ma valóban eredményt hirdetnek. Nyertünk! Kinyomtatom és beteszem Szilágyi Sanyi asztalára, had kezdődjön jól a napja, és ami biztos, biztos, megküldöm Pellner úrnak is, és valamennyi munkatársamnak. Úgy örülünk, mint a gyerekek a dobostortának, másról sem tudunk beszélni, csak a megvalósításról, a várható eredményről. Üröm az örömben, hogy Szilágyi Sanyi nem jön be dolgozni, és Veruska sem tudja elérni telefonon, pedig legalább húsz alkalommal rácsörög a mobiljára.
Végre tizenegykor megérkezik, Pellner úrral együtt, és összehívják a társaságot a tárgyalóba. Nevetgélve megyünk a röpgyűlésre, csak Szilágyi Sanyi sápadt arcát nem értem, most örülnie kellene, ebből ez elnyert pályázatból legalább öt évig szépen profitál a cégünk. Végül Pellner emelkedik szólásra:
- Két témát akarok Önökkel megbeszélni. Az egyiket már tudják, nevezetesen azt, hogy megnyertük a pályázatot, és néhány napon belül összeülünk, hogy megbeszéljük a további teendőket. A másik hírem, hogy Szilágyi Sándor úr megválik cégünktől, holnaptól már nem tartunk igényt a munkájára. Még ma délután átadja a munkakörét Tóth Balázs úrnak, akit a mai nappal ügyvezető igazgatóként vezeti a céget. Gratulálok Tóth úr, és engedje meg, hogy átadjam a megbízását.
Megfordul velem a tárgyaló, olyan ez, mint derült égből villámcsapás.
- Azt meg külön köszönöm, amit a lányomért tett! – súgja a fülembe Pellner úr, pedig igazán nem tettem semmit, csak apaként viselkedtem.

A cikket írta: Yolla

támogatóink