Ő ennél többet érdemel - pályázat
Látogatók száma: 108
– Csak menj oda hozzá, és...
– Kérd meg a kezét! – vihog Blake a hátam mögött, de mire dühösen megfordulok, már jó három méter távolságból vigyorog rám. Isten bizony, néha rosszabb, mint egy lány! De mindezt magamnak köszönhetem, ha akkor nem beszélek, ha nem szedik ki belőlem, hogy ki tetszik...
– Csak beszélj vele! – erősködik James, és én sóhajtva fordulok vissza felé. Hányszor, de hányszor hallottam már tőle, hogy a lányok nagyobbrészt csak időtöltésre valók, és igazán belevághatnék már az élet sűrűjébe. Nem tehetek róla, hogy ez nekem nem megy. Nekem nem elég, hogy valaki tetsszen, annál több kell.
– De mégis miről? – Nem, nem mintha ezerszer nem rágtuk volna már át ezt a témát, de én és a nők, az két különböző dolog. Valahogy nem értek a nyelvükön, ha véletlenül szóba is elegyedek eggyel, mintha két külön világból érkeztünk volna. James közben sajnálkozva mered rám. Ismerem ezt a tekintetet, ezután jön a kioktatás, meg a „fel kell nőnöd” szöveg meg, hogy így a büdös életben nem lesz barátnőm. James mindig egy kicsit lekezelő, ha rólam van szó, és tisztán látom a szemében az ítéletet: kevesebb vagyok nála. Ez van, nem lehet mindenki olyan, mint ő! De ez egyszer nem jön a tiráda, szimplán csak szótlanul néz, mintha a vesémbe látna, és ismerné az összes kifogásomat. Szerintem ismeri is, már mind elsoroltam neki. – Nem megy – nyögöm ki végül elkeseredetten. – Nekem ez nem megy, hidd el. Csak dadogni tudok, meg hülyeségeket beszélni, vagy meg sem szólalok. És különben is, honnét tudhatnám, hogy egyáltalán szóba áll velem – pillantok óvatosan a kupac lány felé, akik az ajtó mellett trécselnek. Ott van ő is, az a vörösesszőke, hosszú hajú, nevetős tekintetű. Már ismerős a pillantása, kicsit gunyoros, mintha ő is csak rajtam mulatna, és nem lenne elég a saját bénaságom tudata. Vagy James folyamatos szekírozása. Most épp azért, hogy lépjek már.
– Szóba fog állni veled – jelenti ki határozottan James, és szinte látom azokat a vidám kis szikrákat, amik minden együtt elkövetett csínyünk előtt ott kacsingattak a szemében. Persze anno is ő mindig kimosta magát a következményekből, míg végül én vittem el a balhét egyedül. Ha nem lenne a gyomrom már egy csomóban, most biztos összeugrana. Valamit megint kitalált, valami nagyszabásút, és minden bizonnyal olyasmit, aminek előreláthatólag nem fogok igazán örülni. – Történetesen ugyanis ismerem.
Azt hiszem, most van az a pillanat, amikor eltátom a számat. Nem, nem fogok üvölteni vele, és nem kérdezem meg, hogy mégis hogy a pokolba értsem ezt a kijelentését!?
Három hete kezdődött el a suli, az utolsó évünk, amikor a leginkább csak a tanulásra kellene koncentrálni mindannyiunknak, ha meg akarunk csípni valami jó kis ösztöndíjat egy olyan egyetemen, ami lehetőleg nem egy isten háta mögötti porfészekben található. Blake még mindig bandázik, mármint zenekara van, és ha nem velem meg Jamesszel csatangol, akkor éjjel-nappal velük lóg. A szülei már teljesen kétségbe vannak esve, hogy mi lesz a fiukból, ha elvégzi a sulit. Erre Blake a saját szolid bájával hozzá szokta tenni: ha elvégzi...
James meg állandóan csajozik. Szerintem, már a pelenkában is elcsábította volna a dadusát, ha nem foglalta volna le az egész napos alvás és evés. A többit meg inkább hagyjuk. Bár ő az egyetlen hármunk közül, aki nem szorul rá az ösztöndíjra, az apjának egész szállodalánca van.
Eddig egyedül én lógtam ki a csapatból, teljesen normális voltam: józan, felelősségteljes srác, se a zene, se a csajok nem vonzottak, magyarán tiszta balfék... Most meg...!
Most meg jön James, hogy ismeri! Erről én eddig miért nem tudtam, há? Vagy csak blöfföl?
– Nem kérdezted – rántja meg a vállát James, kérdés nélkül is megadva számomra a választ. Néha azt hiszem, arra törekszik, hogy a szemétség fokmérőjét róla nevezzék el. – De ha gondolod, bemutathatlak neki – teszi hozzá, és ez elég komolyan hangzik ahhoz, hogy egyből vissza is utasítsam.
– Nem, megoldom magam – rugdosok arrébb egy kavicsot. Bármi jobb annál, minthogy ő akarjon összehozni egy csajjal: abból csak katasztrófa kerekedne, és legjobb esetben is a kiszemelt leányzó vele lépne le. James ezerszer jobban tud ismerkedni. Mit ismerkedni, az összes lány az osztályból a tenyeréből eszik!
– Biztos? – sandít rám kissé kételkedően. – Nem akarom egész évben a savanyú képedet lesni, haver!
– Tudom – bólogatok, de még egy csipetnyivel sem érzem közelebb magam a helyzet megoldásához.
– Most indul – int James a szemével, és szinte érzem, ahogy a lány közvetlenül mögöttem lép el. Szinte jéggé dermedek, nem, képtelen vagyok bármit is tenni...
Talán ezért ér James mozdulata olyan váratlanul, mikor meglöki a hónom alatt cipelt jegyzeteimet, hogy azok szanaszét szállva közvetlenül a lány lába elé hulljanak. Nem tudom, hogy sápadok, vagy vörösödöm, még látom James eszelősen jókedvű vigyorát, ahogy elégedetten elhúz a francba, de már fordulok, hogy az első eszembe villanó szót eldadoghassam:
– Sa... sajnálom...
A lány guggol, és szedegeti a papírlapokat, sötétbordó kabátja a földet söpri. Esetlenül mellé hajolok. A tenyerem izzad, és biztos vagyok benne, mindenki minket néz. Béna, béna, béna...
– Mindig ilyen szemét veled? – pillant rám, és nekem összeszorul a torkom. Valami normálisat kellene válaszolni!
– Nem, nem mindig – felelem, és nem kezdek magyarázkodni, hogy James ilyen, és csak segíteni akart. Csak én tolom el mindig a dolgokat. – Néha kicsit felhúzza magát – rántom meg feszülten a vállamat: nem hiszem, hogy ez lenne számomra a megfelelő ismerkedési alap.
– Aha, ezt ismerem – mosolyodik el a lány, és a kezembe nyomja az összegyűjtögetett paksamétát. – Vannak olyan testvérek, akikkel egyszerűen képtelenség jól kijönni.
Bőszen bólogatok, most bármire rábólintanék, csak egy-két pillanattal tovább húzhassam az időt. Mit tegyek, hogy ne induljon még el?
– Hát, köszönöm! – nyögöm ki, mikor mindketten felegyenesedünk. Őszintén, alig kapok levegőt. Ilyen közelről olyan ismerős az arca, mintha egymás mellett nőttünk volna fel és nap mint nap találkoztam volna vele az utcán. Keskeny, szinte mandulavágású a szeme, az orra finom vonalú, és kicsit hegyes az álla. A haja rengeteg apró csigaként árad az arcába. Pár szeplőpöttyöt is felfedezek az orra körül és a szája... se nem túl telt, se nem az a pengevékony, egyszerűen...
– Szívesen! Mabelnek hívnak, de utálom – fintorodik el, és neki még ez az aprócska grimasz is jól áll. A szeplők összeszaladnak az orra tövében, elbűvölten nézem.
– Mab királynő – bukik ki a számon, mert a névről önkéntelenül is a kelta tündérkirálynőre asszociálok... és el tudnék süllyedni szégyenemben. Hogy én mekkora egy ökör vagyok! Mabel egyetlen pillanatig döbbenten néz rám, mint ahogy az várható is, aztán egyszerűen kikacag.
– Hát királynőnek még senki nem hívott, de egye penész, neked megengedem, hős lovagom...
– Michael, Michael vagyok, királynőm – vágok le megkönnyebbülten egy rövidke meghajlást, és nem tudom megállni vigyorgás nélkül. Végre valami, amiben otthon érzem magam. Mindig is érdekeltek a kelták, a mondáik, a mítoszaik, a tündérek, és Mabel tényleg pont olyan, mintha egy igazi tündérmeséből lépett volna elő. – Hazakísérhetem kegyedet, egészen a varázslatos Tír na nÓg határáig?
Mabel megint nevet. Azt sem bánom, hogy nem feltétlenül velem, hanem rajtam, de bárhogy is, gyöngyöző kacagása nekem szól, és még mindig nevetve egyezik bele a kíséretbe.
– Ismered a tündéreket? – kérdezi pár lépés után csillogó szemmel.
– Rajtad kívül? – Nem várom meg a reakcióját, mert félő, ha közbevág, elszáll a hirtelen jött merészségem, inkább válogatás nélkül sorolom neki, ami a témáról az eszembe jut. - Hát, lássuk csak, ott van a családi szellem, a banshee, akinek elég rossz híre van, mert megjövendöli a háznál bekövetkező halálesetet. Aztán a brownie-k, akik nevükkel ellentétben nem sütemények, hanem apró, sötét bőrű manócskák...
Viccelődöm, Mabel bólogat, nevet és kérdez, már a kelta isteneknél tartunk, és én csodálkozom legjobban a világon, hogy van olyan lány, akit mindez érdekel.
A közeli parkban kötünk ki végül. Nem, még mindig nincs merszem meghívni egy üdítőre valahová, ahol megint feszengenék, és hülyeséget hülyeségre halmoznék. Itt csak beszélgetni kell, vagy még azt sem, a sárga avar zizeg a talpunk alatt. A tavon vadlibák úszkálnak, Mabel szikkadt kiflicsücsköt dobál nekik, én pedig nem győzök betelni a látványával. A mozdulattal, ahogy behajigálja nekik a darabokat, ahogy mérgében ráncolja a homlokát, ha egy-egy kiflidarab a parthoz túl közel esik a vízbe. A kacsákat nem zavarja, versenyt úsznak minden egyes morzsáért.
– Mondd csak – fordul felém egy rövid csend után, a kacsák valahogy megakasztották a társalgást –, azokban a történetekben, Mab királynő halhatatlan, ugye?
– Igen – bólintok –, ő a tündérek királynője, aki gyakran álmot bocsát a halandókra, melyből, ha úgy akarja, nincs többé ébredés.
Mabel mosolyog és megcsóválja a fejét, ha sejtené, hogy mióta megláttam, róla álmodok, nem hiszem, hogy ilyen közvetlen lenne velem.
– Furcsa fiú vagy te, Michael.
– Na, igen – húzom el a számat, és valami egycsapásra hideg lesz ott belül, végtelenül hideg. Hogy a csudába gondolhattam egyetlen beszélgetésből, hogy talán kedvelhetne? Talán nem kellene rontanom a helyzetemen, de kikívánkozik belőlem a csalódottság. – A lányoknak James és Blake a megfelelőek, a normálisok, én meg a furcsa. Sajnálom, ha így gondolod, nem akartalak feltartani.
Nevet a szeme, mikor rám néz, de az arca komoly, ahogy megszólal, és valami furcsa eltökéltséggel veti fel a fejét.
– Ha Blake-et tartanám megfelelőnek, akkor ő kísérhetett volna haza. James pedig csak egy felfújt hólyag, valószínűleg sosem volt egészen normális. Nem azt mondtam, hogy bolond vagy, csak azt, egy kicsit furcsa. Más, mint a többiek, még akkor is, ha nem akarsz más lenni.
Erre képtelen vagyok bármit is válaszolni, azt sem tudom, honnét ismeri a fiúkat ilyen jól, már nem értek semmit, és mire összeszedhetném a sokfelé csapongó gondolataimat, Mabel közelebb hajol hozzám. Az ajka éppen csak érinti az enyémet, lágyan, szinte egyetlen levegővétellel simul hozzám. Nem tudom leírni, olyan érzés, mintha mindig is erre vártam volna. Egyszerre hideg és forró a csókja, édes, és mindenem belebizsereg az ízébe, köd ül az agyamra, mégis minden olyan tiszta, mint még sohasem volt. Alig pár másodpercig tart, aztán Mabel elhúzódik tőlem.
– Tudod, igazán kedvelem az ilyen furcsa srácokat, mint amilyen te vagy. És most hazakísérhetsz, hű alattvalóm – mosolyog rám, eligazítva maga körül a képzeletbeli palástját.
Szótlanul szedelődzködünk, de a varázs így is kitart egész úton. Legszívesebben hangosan kiabálnék, vagy ugrálnék örömömben, de ehelyett csak a csendes vigyorgás marad. Most már tuti, hogy meghibbantam, de kit érdekel?!
A ház előtt még egy búcsúcsók, mely hiszem, a valódi Mab királynőtől ered.
***
Két háztömbbel odébb James támogatja a falat és cigizik. Nem is gondolkodom rajta, mit keres itt, beszélni akarok vele, de nem hagy szóhoz jutni.
– Ha egyetlen rossz szót mersz szólni rá, ha megbántod, ha átvered, ha megunod és odébbállsz, én esküszöm, hogy megkereslek és kitekerem a nyakad!
Ma már sokadszorra nem jutok szóhoz. James még egyet beleszív a cigibe, aztán a falon elnyomorgatja a szerencsétlen szálat. Már csak a szeme izzik valami kérlelhetetlen szenvedéllyel.
– Miről beszélsz? – kérdezem elhűlten.
– Láttalak titeket a tónál – löki oda, és én azt hiszem, már mindent értek. James látta a csókot.
– Neked is tetszik? Mert ha igen...
– Hülye vagy – vigyorodik el végre. – Szóval Mabel nem mondta?
– Mit nem mondott? – tátogom és a legrosszabbtól tartok. Mabel James barátnője lenne? Csak rám cserélte le?
– Hogy a húgom – kotor elő James egy új szálat, de nem gyújtja meg, én pedig úgy járok, mint a cigaretta, nem kapok szikrát. – Szóval úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!
– De mégis... hogyan? Sosem emlegetted!
– Mert sosem kérdezted – ismétli önmagát. – Mabel eddig anyámmal élt, csak most, augusztusban költözött hozzánk. És hallani sem akart róla, hogy bárkinek is eldicsekedjek vele.
Én pedig végre megértem az ismerős vonások titkát, a szeplőket az orra körül, a nevetése dallamát, mindez James, természetesen női kivitelben.
– És te azt akartad, hogy megismerjem? – bámulok rá értetlenül. – Pont engem? Egy balféket?
James összeszorítja a száját, és ellöki magát a faltól, aztán két lépés után mégiscsak visszafordul.
– Szereted?
Őszintén nem tudom megmondani, hogy honnét a bizonyosság, de kimondom.
– Igen, szeretem.
James sajnálkozva megcsóválja a fejét, mint aki nem azt kapta, mint amit várt, és még hozzáteszi:
– Nem akartam, hogy valaki olyasvalaki kaparintsa meg, mint amilyen én vagyok. Ő ennél többet érdemel.
Hozzászólások
időrendi sorrend
Azt hiszem, egész nap vigyorogni fogok tőle.
Ami a lányosságot illeti, igen, egy kicsit jobban kell igyekeznem legközelebb, ha fiú/férfi szemszögből akarok valamit írni, majdnem kicsúsztam a határidőből, így nem gondoltam mindent kellően végig.
A fal direkt van támogatva, a szükségtelenséget próbáltam meg érzékeltetni vele.
Még egyszer köszönöm mindenkinek, és Pinokkiónak is az elemzést, nagyon jólesett!
Avina
"Ő ennél többet érdemel." Mint ahogy mi is, igaz? :-)
Ez olyan kedves történet, hogy a kamasz lányomnak is el merném mesélni. Illetve annyira nem túl erotikus, hogy szinte semmi. De ettől függetlenül magával ragadott, talán a tündérek miatt még inkább. Viszont romantikusnak nagyon az.
Pussz, Donna Juanna
Pussz, Donna Juanna
A többit már Pinokkió elmondta. :)
Virág
És a falat nem támogatják, hanem támasztják.:)
Am. meg betudom egy költői srácnak.:)
Pontozom is, ha még nem tettem.
Bianka:)
De, már megkapta tőlem az 5-öst:)
Kedves Bia!
Hogy konkrétan férfi vagy nő írta nem tudhatjuk, legalábbis én így gondolom....attól, hogy a főszereplő férfi, még írhatta nő :)
Pussz, Zsizsik
Bia:)
Hű, ez egy tök jó írás.:)
Csak nagyon lányos, egy fiú szájába.:S
De, teljesen jó.
Bianka:)
Hogy konkrétan férfi vagy nő írta nem tudhatjuk, legalábbis én így gondolom....attól, hogy a főszereplő férfi, még írhatta nő :)
Pussz, Zsizsik
Nem viccelek, könnybe lábadt a szemem. Nagyon megérintett. Gratulálok, remek pályázati anyag lett. Romantikus volt, mégis valódi, nem meseszerű, az erotika pedig oly halványan, de mégis erősen érződött rajta, hogy huh :)
Sok sikert!
Üdv: Zsizsik
Csak nagyon lányos, egy fiú szájába.:S
De, teljesen jó.
Bianka:)
Érzésem szerint ez egy picit több annál, mint egy "aranyos hollywood-i történet";-) Ezt meg kellett írni! És ezt te megtetted. (Az összes csillagomat és lájkomat odaadtam neked.)
Elemzés ala Pinokkió: a szubjektívet írtam..., remek stílusos írás (azt hiszem nem lépted túl azt a pontot, amikor már nyálassá válsz), kiváló dramaturgia. Nekem tetszett, ahogy felépítetted az írást. A fő erősséged a mű pszichológiája, a jellemek ábrázolása volt. Főleg a főszereplőd, de a másik két fiút és a lányt is nagyon jól leírtad nekünk. Az írás struktúrája... jellemábrázolás, leírás, történés és párbeszédek remekül vannak mixelve. Szuperül bontottad ki a témát. Nyelvezet és mondatszerkezet nekem dicséretesen jó. Az írás eszmei mondanivalója finoman el van rejtve a cikkben. A kis csúcspontok is szépen fel vannak vezetve, az írás egyes részei ügyes íveket írnak le, nem hagyva lankadni az olvasód figyelmét.
Gratulálok!
Üdv,
Pinokkió
* Az utolsó mondat felesleges! (az előző vége ...)