Párgyerekek
Látogatók száma: 78
Házasodunk, elválunk, párban élünk, gyereket nevelünk, vagy a sajátunkat, vagy a párunkét, vagy mindkettőnkét. Vajon tudunk-e mostohán is édes szülőként viselkedni?
Annak könnyebb a helyzete, akinek saját gyereke is van, akinek nincs, annak pedig igencsak fel kell kötnie a fehérneműt, ha el karja magát fogadtatni a párja gyerekeivel.
Elnézem baráti körben a gyerekneveléssel kapcsolatos problémákat és azt látom, hogy a konfliktus helyzetek mindenütt adódónak, függetlenül a gyerekek életkorától. Még felnőtt fejjel is zokon veszik, ha a szülőjük új párt talál magának és tesztelik is rendesen az új családtagot, vérmérsékletük szerint.
Az a kérdés, hogy a mostoha hogyan bírja a gyűrődést, illetőleg milyen módon tudja leszerelni az ellene irányuló ellenszenvet, amelyhez neki személy szerint talán még nincs is semmi köze, miután pusztán a tény irritálja a párja gyermekét, hogy osztoznia kell vele a szülője szeretetén.
Azt tartom helyesnek, ha az új családtag az okosabb, nem dől be a gyerek mesterkedésének, adja magát, olyannak, amilyen valójában, és nem akarja mindenáron magához édesgetni család módon. A tiszteletet, az elfogadást, ki kell érdemelni, akkor is, ha már a mostoha elhullajtotta a csikófogait, és korából adódóan az élet számos területén megfelelő tapasztalattal rendelkezik, s nota bene, több veszélyt lát, mint a gyerek.
Soha nem szabad elfeledni, hogy a gyerek mindig feszegeti a határokat, a szüleinél is, hát még a mostohánál. Könnyebb az élet, ha a felnőtt következetesen meghúzza a határokat, amelyet nem lehet átlépni, és azt a gyerek előbb-utóbb tiszteletben is tartja.
Amit még észrevettem, és ez általában a nők hibája, hogy párjuk gyerekeit képesek vetélytársnak tekinteni és nehezményezik, hogy többet foglalkozik a párjuk a gyerekeivel, mint velük. Más a szerelem és más a szülő gyerek viszony. Ahogyan almából nem lehet szilvalekvárt főzni, úgy a szilvából sem lehet almakompótot főzni, oly módon nem vetélytárs a gyerek és a mostoha.
Szem előtt kell tartani, hogy a gyerek ösztöne sokkal jobban működik, mint a felnőtteké.
Honnan jutott eszembe, hogy erről írjak?
Tegnap este az unokáim mostoha apja rászólt a gyerekekre, hogy ne egyenek süteményt, mert elhíznak, pedig nem kövérek, csak olyan sűrű gyerekek. Ráadásul Csenge rendszeresen sportol, kosárlabdázik heti háromszor, a maradék másik két napon meg focizik. Nem esznek sokat a gyereket, csak sokfélét.
Emlékszem, amikor én voltam kamasz korban, olyan sovány voltam, mint aki sós levest sem eszik, pedig tekintélyes adag ételt fogyasztottam, mondták is Apukámnak a barátai, hogy inkább ruháznánk a lányodat, mint etetnénk.
Visszatérve Csengéhez, kikérte magának, hogy ő nem kövér- valóban nem az - , egyébként is nem az apja, ne szóljon bele, hogy mennyit eszik.
Nem mondom, engem is tesztelt a párom kislánya, amikor érettségi előtt előadta az apjának, hogy hozzánk költözne. Gondolkodott is a párom, hogyan adja elő nekem, akinek nincs saját gyereke. Mikor végre rászánta magát, hogy előadja a lánya kérését, csak annyit mondtam, hogy nekem nem okoz gondot egy tányérral több ételt főzni és heti hét váltás ruhával többet mosni. Végül kiderült, hogy a kislánya csak a reakciómra volt kíváncsi.
C'est la vie.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Amit irtál, szóról szóra igaz, kétszer is elolvastam, sőt még át is rágtam. Nem alaptalanul irom ezeket a szavakat, elég, ha röviden utalok az én történetemre.
Sajnos nekem nem lehetett gyerekem egy operáció miatt, velem született baj volt.
Én nagy családban, szeretetteljes környezetben nőttem fel, "leánykori álmom" volt hasonlóan tervezni az életemet. Ezért úgy gondoltam, ha az életben lesz egy kis szerencsém, találok olyan párt, akinek van gyermeke.
Sikerült, a párom özvegy ember volt, három gyermekkel.
Mikor hozzámentem, akkor tudtam meg, ez mit jelent..A két nagyobbik gyerek már kamaszkorú volt, voltak konfliktusaink, de az iskolák miatt hamarosan kirepültek a családi fészekből.A legkisebbik gyereket-akkor még óvodás volt- teljesen én neveltem úgy, mintha vérbeli gyermekem lenne és ő is úgy viszonyult hozzám, mint anyjához.Én-mikor odakerültem-elmondtam neki, ki vagyok, de kicsi volt még a megértéséhez.Mikor már iskolás volt, egyszer felszaladt a játékból és megkérdezte: Igaz, hogy Te nem az édesanyám vagy? Újra elmondtam neki, soha többé nem kérdezte..
Ma már komoly családapa, de nekem mindig ő lesz a fiam, nagyon jó a kapcsolatunk..Férjem halála után a másik kettővel megszakadt a kapcsolatunk, itt a FB-én jöttünk össze újra..
Tehát csak azt akartam ebből kihozni, hogy mindenféle kapcsolatnak az alapja az őszinteség és a bizalom..Ezek nélkül nem beszélhetünk kapcsolatról, családról. De a legfontosabb: a szeretet..
Puszi: Ilona
Kedves Yolla!
Tapasztalatból tudom, hogy elfogadni és elfogadtatni sem egyszerű dolog a nem saját gyereket a családba csöppentnek.
Régen volt. Az élettársamnak akkor 16 éves lánya, amikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, mármint eljönnek hozzám, a kislány kijelentette, hogy ő bizony ott marad. Így is lett. Pedig én már berendeztem a lányom szobáját kettőjük részére, sőt még arra is gondoltam, átadom a nagyszobát nekik.
Nagyon öntudatos lány volt, aki megszokta távol az apjától már az önálló életet a heti, bentlakásos suliba. Csak a hét végeket töltötte otthon. Minden oda kötötte, ráadásul szerelmes volt egy fiúba, akinek azóta is a felesége és két gyermeke van.
Nem volt könnyű döntése se az apjának, se a lánynak, se nekem, amikor beleegyezett. Mindent otthagyva neki, nem beszélve az aggodalomról.
Nem tudom hogyan alakult volna az életünk, ha nem ez történik? De a tizenöt év élettársi kapcsolatban megtapasztaltak mind alátámasztják azt, amit ebben a cikkben írtál...
Pussz,
Éva
Sajnos, ez már csak így van, hogy a gyerekek zsigerből nem fogadják el a szülők párjait, mert igazán akkor érzik magukat biztonságban, ha mindkét szülővel együtt élnek.
Nem könnyű problémák ezek, szinte minden csonka családban előfordulnak ezek a gondok.
Pussz: Yolla
Tapasztalatból tudom, hogy elfogadni és elfogadtatni sem egyszerű dolog a nem saját gyereket a családba csöppentnek.
Régen volt. Az élettársamnak akkor 16 éves lánya, amikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, mármint eljönnek hozzám, a kislány kijelentette, hogy ő bizony ott marad. Így is lett. Pedig én már berendeztem a lányom szobáját kettőjük részére, sőt még arra is gondoltam, átadom a nagyszobát nekik.
Nagyon öntudatos lány volt, aki megszokta távol az apjától már az önálló életet a heti, bentlakásos suliba. Csak a hét végeket töltötte otthon. Minden oda kötötte, ráadásul szerelmes volt egy fiúba, akinek azóta is a felesége és két gyermeke van.
Nem volt könnyű döntése se az apjának, se a lánynak, se nekem, amikor beleegyezett. Mindent otthagyva neki, nem beszélve az aggodalomról.
Nem tudom hogyan alakult volna az életünk, ha nem ez történik? De a tizenöt év élettársi kapcsolatban megtapasztaltak mind alátámasztják azt, amit ebben a cikkben írtál...
Pussz,
Éva