RANDI VOLT! … II. RÉSZ

Látogatók száma: 114

Minden, mindennel összefügg. Valamit egyszer elkezdtem és már nincs megállás. Akartam vagy nem, az eszem azt diktálja, itt nem lehet abbahagyni, az nem lehet, hogy itt a vége.

Nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Nem az első és nem is az utolsó, akinek ezzel szembe kell néznie. Mekkora az én esélyem, hogy ne maradjak egyedül nem tudhatom, de kiválasztva egy társkeresőt, adok még egy esélyt.

*

Nyugtalanul forgolódom, nem tudok aludni, pedig elhatároztam, hogy kipihenem magam. Szükségem is lesz rá, hiszen az utóbbi időben nagyon sok időt töltöttem a gép előtt, ami egyáltalán nem tett jót, amúgy is gyenge szemeimnek. Vajon hány óra lehet? Semmi értelme erőltetni az alvást, úgysem tudok már aludni, a gondolataim se hagynak nyugodni, állandóan azon a találkozón töprengek.
Most először kell szembenéznem azzal, mekkora utat tettem meg afelé, hogy mégsem akarok egyedül maradni. Azóta, hogy társkeresésbe fogtam, most, hogy közeledik a találka időpontja, ami még ugyan nem randi, csak „pár perces, kötetlen beszélgetés”, kicsit aggódom. A meglepetések nem mindig hozták életem során a várt eredményt. Ennek most sikerülnie kell, hogyha már ekkora energiát fektettem bele, és annyi időt töltöttem a gép előtt böngészéssel, olvasással, keresgéléssel, intelmekkel, mire vigyázzak, mit tegyek, mit ne tegyek, hogy szinte beleszédültem, és még az egyik szemem is begyulladt tőle. A szándék, az idáig vezető út még nem is volt veszélyes, kicsit még élveztem is és elképzeltem, ahogy a „tölcsérbe” mert ilyen elv is létezik, tölcsérelv, belepotyognak felül a férfiak, egyre több és több, akiket a sok közül kiválasztok, alul pedig csak egy fog kipottyanni, az lesz a nagy Ő.
Most már nem lehet meghátrálni, hiszen holnap reggel minden ki fog derülni, hogy ebből a sok zagyvaságból mi valósulhat meg.
Nem élem bele magam túlságosan, hogy mi van akkor, ha ez az egész mégsem fog sikerülni, megtépázott önbizalmamnak ez nem igazán tenne jót, de minderre fel kell készülnöm. És én igyekszem.
Amikor ebbe az egész társkereső mizériába belekezdtem, majdnem belefáradtam abba a sok férfi ajánlatba, akik korral, profilképpel, ezt a lépést már előttem megtették, társat keresve, és közülük sokat bele se töltöttem a tölcsérbe, mert ebbe nem igazán hittem, és ilyen módszerhez nem is igazán fűlött a fogam, végül a maradék kettő közül ezzel a férfival kölcsönösen választottuk ki egymást, pusztán szimpátia és egyezőség alapján. Azt tudtam, még ha ez játék is, én becsületesen akarom játszani. Végül is nem tragédia, ha mégsem sikerül, de mi van akkor, ha mégis. Ez itt a legnagyobb dilemma. Mi van, ha az első találkozást követi a többi? Mi van, ha ennek a férfinek tetszeni fogok? Mi van, ha nekem is tetszeni fog a férfi, aminek az esélyét, ha jó mélyen magamba nézek, latolgatni ugyan lehet, de számtalan buktatót is hordoz magába. Ez a férfi egyedülálló, én viszont nem. Van egy lányom, akivel együtt élek. Ha számít a korkülönbség egy kapcsolatban, a férfi javára kell, hogy eldőljön, ő a fiatalabb nálam. Ha azzal kell szembenéznem, hogy ez a férfi nálam tíz évvel fiatalabb, képes leszek-e ezt tudomásul venni. Inkább a lányomhoz illene korban. 20 évvel ez előtt ez fel sem merülhetett volna, most, ötvenen túl, közel a hatvanhoz, esetleg mégis számít a korkülönbség. Még akkor is, – ha kis jóindulattal – szépnek vagyok mondható, de mindenképpen szemrevaló, fiatalos, vonzó, de mégiscsak nyugdíjas. Idáig mindenképpen el kellett jutnom, hogy ezeket, a kérdéseket tisztázzam magamban, különben neki se állok. Jó, ezek külsőségek, egyelőre félreteszem, de nem hagyhatom figyelmen kívül. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom, ha nem kellene azzal foglalkoznom legalább, hogy itt-ott már látszanak rajtam azok a jelek, amit nem szeretek, de tudomásul kell vennem, hogy ezek a korral járó kellemetlen kísérő jelek. Már nem vagyok fiatal, de még nem is öreg. Az élet rám nyomta a bélyegét. Lehetőségem sincs ezt leplezni, mert ahhoz sok mindenre szükségem lenne, és amiből a legtöbb van, a kevés. Az életemet mindenképpen át fogom rendezni társsal, vagy a nélkül, ezt már tudom, akár sikerül ez a találkozás, akár nem belevetem magam a változtatás édes gyönyörébe. Időigényes töprengéseimen és társkeresési procedúráimon túl elmulasztott kötelességeimet teljesíteni fogom, és amúgy belevetem magam a takarítás gyötrelmeibe, rendesen. Csak, hogy múljon az idő. Egyre közelebb és közelebb kerülve ahhoz, ami végérvényesen eldönti sorsom. Akarom egyáltalán ezt a találkozást? Félek, az egyszer biztos. Minden okom meg van rá. Életem elmúlt időszakában volt időm átgondolni elégszer, hogy mit akarok, vagy mit nem akarok. Most, amikor már tudnom kéne, vacillálok.

A cikket írta: zsoltne.eva

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

 

Ne vacillálj !!! Szeress !!!